Nem mindig azok figyelmét sikerült felkeltenem, akikét szerettem volna - mondja Bródy János.
- Bár rezignált nyugdíjasnak tartja magát, még mindig erőteljes a hangja.
- Bródy János szerint van mit ünnepelni a Magyar Dal Napján.
- Nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen azon, hogy a 40-50 évvel ezelőtti dalai ma ugyanúgy érvényesek.

 
Bródy János

– A Magyar Dal Napja apropóján kerestük meg, de nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a héten felkavarodott ön körül a levegő. A minap a Facebook-oldalán sérelmezte, hogy néhány, ön által írt dal kimaradt a közmédián sugárzott Koncz Zsuzsa-koncertből, azzal a megjegyzéssel, hogy a műsorhamisítást a törvény nem bünteti. A poszt pillanatok alatt bejárta a közösségi médiát. Pár órával később a bejegyzést levette, másnap pedig újat írt, amelyben elnézést kért az érintettektől – nekem úgy tűnik: ironikusan.

– Akkor induljunk ki abból, hogy a közszolgálati televízió műsorait nézve néha az az érzésem, mintha nem ugyanabban az országban élnénk. Az Alaptörvény megfogalmazása szerint biztosítania kellene a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges információkat, pártsemlegesen tájékoztatni Magyarország belső és külső viszonyairól, de amit látok, azt most inkább nem is minősíteném. Ráadásul annak idején, amikor Az Illés szekerén című lemezem bemutatókoncertjére készültünk, volt egy megegyezésünk, hogy felveszik a koncertet és leadják, amitől az utolsó pillanatban visszatáncoltak, és nem volt könnyű még saját költségen sem megszervezni, hogy a SYMA-csarnokban tartott előadást megörökítsük. Végül is sikerült a teljes koncertet DVD-n forgalomba hozni, de a Magyar Televízió soha nem mutatott érdeklődést iránta, pedig Fonogram-díjas kétszeres platinalemez lett, és a mai napig sikerrel játszom a dalokat mindenhol.
Tudom, hogy Koncz Zsuzsa az Aréna-koncert előtt milyen nehezen jutott el a végső megállapodáshoz a Magyar Televízióval, és semmiképpen sem volt szándékomban Zsuzsát kellemetlen helyzetbe hozni, mert hálás vagyok neki, hogy meghívott a koncertjére, és nem mondta meg, hogy melyik számot ne játsszam. Természetesen megbeszéltük, hogy melyik dal nem fér be a tévéadásba. De amikor a neten megtaláltam egy kalózfelvételt az Ezek ugyanazok című számról, akkor nagyon megörültem, mert a koncerten igencsak jelentős sikere volt, és megosztottam a Facebook-oldalamon, egy talán nem kellően átgondolt, zárójelbe tett ironikus megjegyzéssel, amit azonnal visszavontam, amikor kiderült, hogy félreérthető. Hát ebből lett a kavarodás, mert néhányan úgy érezték, hogy én azzal vádoltam meg a Magyar Televíziót, hogy egy kész és átvett koncertműsorból utólag és önhatalmúan kicenzúráztak egy számot. Ezt én sehol sem állítottam, ilyenfajta cenzúra valóban elég ritka Magyarországon, a média sokkal rafináltabb módon szolgálja ki az elvárásokat. Így viszont sokan meghallgatták újra ezt a dalt, ami egyébként rajta lesz Koncz Zsuzsa hamarosan forgalomba kerülő DVD-jén, és talán egyszer majd a tévé is leadja. Én meg fölajánlottam ingyen és bérmentve Az Illés szekerén koncert teljes felvételét, és nem hiszem, hogy ne lenne elég nézője az adásnak, úgyhogy most a „Magyar Közszolgálati Televízió” bizonyíthatja, hogy az Alaptörvény értelmében és annak megfelelően működik és szó sincs arról, hogy még a kulturális műsorokból is politikai szempontok alapján válogatnak.

– Sokszor emlegeti magát rezignált nyuggerként. Egy-egy telt házas koncert, mint például a múlt vasárnapi a Dohány utcai zsinagógában, vagy hogy ennyien felkapták a fejüket a bejegyzésére, nem erősíti meg abban, hogy van még hangja – többféle értelemben is?

– A koncertek alatt és után még vagy 15 percig úgy érzem, komoly és jelentős tagja vagyok a társadalomnak. De aztán kimegyek az utcára, és mindez elmúlik. Ahol az ember a figyelem központjában van, ott fontosabbnak érzi magát. Ezért törekszik mindenki arra, különösen fiatalabb éveiben, hogy valamilyen módon kitűnjön a többiek közül. De az életem során nem mindig azok figyelmét sikerült felkeltenem, akikét szerettem volna. Az én kiskátém az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, amelyet az ENSZ 1948. december 10-én fogadott el. Hitvallásom a nemzetek közös bölcsessége, de sajnos egyre jobban távolodunk ettől az eszmétől. Pályám első felében úgy éreztem, hogy a diktatúrából megyünk kifelé egy elviselhetőbb és demokratikusabb társadalom felé, de most mintha visszafelé haladnánk, ki tudja, meddig. Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek azon, hogy a 40-50 évvel ezelőtti dalaim ma ugyanúgy érvényesek. Például a Miért hagytuk, hogy így legyen ugyanolyan rezonanciákat szül a nézőtéren most is, mint amikor először játszottuk. Alkotóművészként akár azt is hihetném, hogy zseniális módon sejtettem meg az eljövendőt, és örökérvényűt alkottunk az Illés korszakában – ám hajlok arra, hogy nem mi láttuk a jövőt, hanem a társadalom belső viszonyait tekintve szinte ugyanott tartunk.

– Korábban több millás és civilek által szervezett tüntetésen is részt vett, némelyiken a színpadon is. Aztán ezek a szereplések mintha csendben kifulladtak volna. Elkoptak az ügyek?

– Az éppen átélt események érzelmi és indulati hullámaitól függ, hogy mennyire veszek részt ilyen megmozdulásokon. Jobban szeretem, amikor nem hívnak, hanem magamtól megyek. Az emberi jogok védelmét, a demokratikus jogállamot és a sajtó szabadságát olyan értéknek tekintem, amiért akár az utcára is vonulok.

– Ha a helyzet úgy kívánná, akár a fenti eszmék védelmében, vállalna aktív politikai szerepet is?

– Nem vagyok katonája egyik pártnak sem, de foglalkoztat a politika. Az első szabad választásra készülődve az akkor még ismeretlen pártalakulatok közismert embereken keresztül mutatták be, hogy mit gondolnak a világról. Ebben akkor részt vettem másokkal együtt, s ezt helyesnek gondolom ma is. Közvetlen politikai szerepben nem voltam azóta, s gyanítom, nem is leszek. Volt idő, amikor a zeneművészek különböző szakmai szervezeteiben vállaltam érdekvédelmi feladatokat, de mára ennek is vége. A magyar politikai rendszert egy rendkívül korrupt, csúnyán elrontott, hazugságokra épült struktúrának tartom, aminek a tönkretételében minden jelenlegi és egykori szereplőnek nagy felelőssége van. A civil társadalomból kellene érkeznie a társadalmat megújító mozgalmaknak, mert úgy tűnik, menthetetlenül süllyedünk. A civilek felé rokonszenvvel fordulok, bár van olyan civil összefogás, ami pártirányítás alatt áll, így a civil szó sem bizonyíték a másfajta gondolkodásra. A különböző színű diktatúrák egyaránt üldözik és idegen testnek tartják a szabad polgárt, aki maga akar rendelkezni sorsa felett, és nem kíván a hatalom kegyétől függő vazallus maradni. Nem véletlen, hogy a valódi civil mozgalmakra nagyon idegesen reagál a politikai szcéna. Egészen elképesztőnek tartom, hogy a készenléti rendőrség fenyegetésével és mindenféle adminisztratív eszközökkel próbálják akadályozni a működésüket.

– Pályája kezdetén, 1964-ben egy szál gitárral meg lehetett váltani a világot…

– Sokan így gondoltuk ezt akkor. Woody Guthrie, az amerikai folk egyik legendás alakjának gitárjára az volt írva, hogy „This machine kills fascist” (ez a hangszer megöli a fasisztákat – K. V.). Ez elég jól hangzott. A lemezeken, amelyeket Amerikából kaptam, a dalok a polgárjogi és diákmozgalmak jelszavait visszhangozták és küldték nekem az üzenetet: egy új nemzedék ideje jött el. Nyugaton és Keleten egyaránt a dalokban tört felszínre a lázadás a militáris-tekintélyelvű rendszerekkel szemben, az egyéni szabadságjogok védelmében, s az így született rockzene kulturális forradalmat, egy új kifejezési formát hozott létre – most talán a slam poetryben jelenik meg az, amit anno a mi dalaink jelentettek. A rockzene progresszív korszakának értékeit ma már mindenki elismeri és nálunk is a nemzeti kultúra része lett. Ezt szerencsére nem tagadják sem jobbról, sem balról.

– És együtt ünnepeljük a Magyar Dal Napját. Van mit? Születnek ma még örök érvényű magyar slágerek?

– A Magyar Dal Napja Presser Gábor indítványa és kezdeményezése, amelynek kezdettől fogva támogatója voltam. Ez a dalszerzők és a magukat dalban kifejezők ünnepe, egy kicsit más, mint a kereskedelmi médiában szokásos sztárparádék. Sok tehetséges zenész és zenei alkotó van itthon, sok jó dal születik, de erős üzleti háttérrel rendelkező nemzetközi versenyben kell helytállniuk. És a kultúrpolitikától sem kapnak elég támogatást, pedig jó lenne a sokat hangoztatott nemzeti elkötelezettséget abban is látni, hogy fontosnak tekintik a magyar dalok jelenlétét a hazai médiában.

– Látja, hogy mely zenekarok vagy dalok válhatnak sikeressé?

– Az én megközelítésemben ez a műfaj afféle zenei-irodalmi iparművészet, mindennapi használatra készít és sokszorosít akusztikai élményt nyújtó berendezési tárgyakat, amivel szebbé, barátságosabbá és talán értelmesebbé tehetjük a környezetünket. Elsősorban szórakoztatni akar, de gyakran képes fontos üzenetek közvetítésére is. Persze vannak kiemelkedő tehetségek, de egyébként megfér egymás mellett a szakmáját jól ismerő, profi iparos és az önmagát kereső kísérletező művész, ami időnként szét sem választható. A popkultúra jelentős kereskedelmi erővel rendelkezik, folyamatosan keresik a biztos sikerrecepteket, s létre is jönnek jól működtethető üzleti modellek, de úgy gondolom, hogy az igazi nagy sikerek mögött mindig van egy eredeti módon új minőséget létrehozó kreatív alkotóművész, aki képes dalokba sűríteni a kor szellemét.

– Sosem kérték fel tehetségkutató zsűri tagjának?

– De, még az elején, ám kezdettől fogva voltak ellenérzéseim a nézettségi mutatókra optimalizált vetélkedőműsorokkal szemben. Ezzel együtt elismerem, hogy néhány kivételes előadónak így sikerült kilépnie az ismeretlenség homályából, de általában elmondható, hogy a hirtelen támadt nagy népszerűség nem tesz feltétlenül jót egy egyébként tehetséges művésznek sem. Inkább hiszek a lassan, de biztosan felépített művészi autonómiában, ami megtart akkor is, ha éppen a zajos sikerek elkerülnek. A tehetségkutatók elsősorban a pillanatnyi hatásra koncentrálnak, és inkább a jó adottságokkal rendelkező előadókat jutalmazzák. Számomra érdekesebb az, aki magát akarja megfogalmazni, és a saját dalait énekli. Ez viszont az alternatív produkciók jellemzője és kevéssé elégíti ki a szórakoztató média igényeit.

– Hogy készül a decemberi Beatünnepre? Nem akadályozza a közös munkát, hogy Szörényi Leventével nagyon különböző a világszemléletük?

– A legnehezebb feladat a dalok kiválasztása, hiszen az Illés zenekar repertoárjában sokkal több dal van, mint amennyi egy akár háromórás maratoni koncertbe belefér. Egyébként Levente és köztem messze nincs akkora feszültség, mint a társadalom hozzánk hasonló felfogású rétegeiben. Azt szeretném, ha az együttműködésünk példát mutatna arra, annak ellenére, hogy más oldalról közelítjük meg a problémákat, egész jól tudunk együtt dolgozni a megoldásokon. Még azt is megkockáztatom, hogy közös műveink azért ennyire izgalmasak és sokrétűek, mert bennük végül is együtt él mindaz, ami máshol egymásnak feszül. A december végi Beatünnep minden bizonnyal az év legnagyobb produkciója lesz, és azt hiszem, elárulhatom, rajtunk kívül még más, nagyon tehetséges fiatal művészek is megmutatják, hogy mit jelent számukra az Illés zenekar öröksége, így méltón megünnepeljük, hogy 50 évvel ezelőtt kezdődött a magyar nyelvű rockzene nehéz és küzdelmes, de végül is dicsőséges korszaka.

Bródy János
• Kossuth-, Fonogram- és Liszt Ferenc-díjas énekes, gitáros, zeneszerző, szövegíró
• 68 éves
• Villamosmérnök végzettségű
• Az Illés zenekarhoz érettségi után csatlakozott, majd a Fonográf tagja lett
• Önálló előadói karrierje 1978-ban kezdődött a Várszínházban és az Egyetemi Színpadon tartott előadásaival
• 600-700 dalt írt, például Koncz Zsuzsának, Halász Juditnak, Zoránnak
• Ő írta a Kőműves Kelemen, az István, a király, a Fehér Anna és Will Shakespeare vagy akit akartok művek szövegeit is
• Első házasságából három, a másodikból egy gyermeke született
• Az Artisjus Szerzői Jogvédő Egyesület elnöke volt 2011 decemberéig

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!