Károly reggelente gondosan megágyaz Anitának a Corvin mozi mellett, egy házfal tövében úgy, hogy a közeli bank kamerájának látóterében legyen a vacok. Odakészíti neki az édességet, amit annyira szeret a lány, elbúcsúzik tőle és elindul hosszú fémgyűjtő körútjára, hogy előteremtse az aznapi betevőjüket. Ha talál valami különlegességet a kukákban – gyermeklelkű szerelmének oly fontos játékot, plüssállatkát, csecsebecsét –, elhozza Anitának, pár négyzetméteres életterük tele van ezekkel a figyelmességekkel. Mostanság nehezebben megy a férfinak a munka, volt egy „lábon kihordott” agyvérzése. „Amikor reggel megpusziltam, láttam, hogy félreáll a szája és a szeme – meséli Anita –, még várható, hogy valamije lebénul.” Károly nem volt hajlandó befeküdni a kórházba, mert akkor „mi lett volna Anitával? Csak akkor megyek el tőle, ha meghalok”. A lány ugyanis fiatal, 21 éves kora ellenére súlyos beteg: asztmás, rendetlenkedik a szíve és a cukra is, gondoskodásra szorul, amit szemmel láthatólag meg is kap a nála 28 évvel idősebb kedvesétől.

Ha van látszólag össze nem illő pár, ők azok. Anita ózdi cigánylány, egyetlen osztályt sem végzett, a nagymamája nevelte 15 éves koráig, akkor feljött Pestre, hogy megkeresse az édesapját. Azóta él hajléktalanként, leginkább az utcán, néha szállón. Gyermeki naivitással fordul minden felé, nem az a flaszteredzette kemény csaj, nehéz elképzelni, mi lehetett vele azelőtt, hogy Károly rátalált.

A férfi sok mindenen túl van, megjárta a börtönt, 23 éve hajléktalan. Vonásait megkeményítette az utca, de szeme melegen csillog, amikor arról mesél, hogy ismerkedtek meg Anitával: „a Bihari úton, ruhaosztáskor, megkínáltam édességgel”. Két éve vannak együtt, az idő nagy részét az utcán töltötték egy betonfal tövében az Előd utcai szálló mellett, de nyáron egy este arra értek haza, hogy minden cuccukat elvitte valamilyen hatóság. Pár hete bekerültek az Aszódi úti szállóra, ahol szobájukat egy másik párral osztják meg. Jobb is, hogy a következő telet nem az utcán töltik: Anita babát vár. Hogy a gyermek születése után mi lesz velük, hova mennek, még nem tudják, itt nem maradhatnak, de Károly határozottan kijelenti: „kell a baba és az anya is!” Szeretné feleségül venni Anitát, ha lezárul régóta húzódó válópere, álmaikban egy önkormányzati lakás szerepel, ahova magukkal vihetnék a nevelőszülőknél cseperedő ikerpárt is, Károly gyerekeit. Nem sok esély látszik mindennek megvalósulására, de még pár hónapig nyugodtan lehetnek a szállón. Anita tanul, büszkén mutatja, hogy már le tudja írni a nevét, Károly megértően simogatja: tanítani kell! „Igaz, Papa” – nyugtázza a lány.

Igazán boldognak tűnnek franciaágynyi (ideiglenes) otthonukban, csöppet sem zavarja őket Klári és Feri, az ágyszomszédaik. Ők is az utcáról kerültek be ide az ingyenes éjjeli menedékhelyre, amelynek fenntartója a Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményei (BMSZKI). Szociális munkásaik azon dolgoznak, hogy minél több férőhelyet alakítsanak ki a párok számára, hiszen a kapcsolatban élők csak együtt csábíthatók be a szállásokra. A BMSZKI hazai viszonylatban úttörőnek számít a párokhoz való hozzáállásban, s míg pár évvel ezelőtt lényegében nem létezett olyan hajléktalanszálló, ahol közösen helyezték el a szerelmeseket, ma már több száz párnak nyújtanak helyet.

„Mi is féltünk, mi sem tudtuk, hogyan sül el, ha koedukált intézményeket hozunk létre, de a tapasztalatok azt igazolják, hogy jó irányba megyünk. Most azon dolgozunk, hogy a meglévő feltételek mellett minél több párt tudjunk elhelyezni, így adódott, hogy négyágyas szobákban költöztetünk össze párokat, mert még így is szívesebben jönnek, mint egyedül” – mondja Győri Péter, a BMSZKI szakmai igazgatóhelyettese. Sok olyan hajléktalan ember került így be a szállásokra, akik korábban nem. „Már nem is teszünk ajánlatot a külön elhelyezésre, könyörtelen dolog elszakítani egymástól párokat, akik együtt sokkal erősebbek, sokkal nagyobb esélyük van a talpraállásra” – hangsúlyozza a szakember.

Hogy mekkora az igény a közös beköltözésre, jól mutatja, hogy négy hónapos a várólista az átmeneti szállókra. Az éjjeli menedékhelyeken, amilyen például az Aszódi úti is, még egyelőre van hely, de a krízisidőszakban idén is lesz olyan, akit nem tudnak elhelyezni. A szabálysértési rendelet nemrég elfogadott módosításának következményeként hajléktalan párokat szakíthatnak szét azzal, ha külön férfi és női szállókba kényszerítik őket.

Ha például Klári és Feri nem ocsúdik időben, és az utcán találja őket a tél és az üldöztetés, nem tudni, mi lesz velük, ők sem válnának szét semmi pénzért. Egy éve találkoztak, mindkettejük életében fordulatot hozott a szerelem. Klári őszintén megvallja, hogy korábban komoly problémája volt az itallal, de Feri józanon tartja. Reménykednek, hogy a súlyosan beteg asszony leszázalékolása és nyugdíja igazi otthont biztosíthat nekik: egy kis víkendház megvásárlása minden álmuk.

Számos olyan hajléktalan pár is van, aki idegenkedik a szállóktól, mert úgy érzik, hogy ezeken a helyeken nem élhetik meg szerelmük intimitását. Andrea és Zoli a kőbányai Élessarok melletti erdős területen él kis kunyhójában, (ahogy az ajtajukra szegezett felirat hirdeti) Tüskevárukban. A Dankó utcai melegedőben találkoztak 2007. június 23-án, azóta egy napra sem váltak el egymástól. Az első másfél évben sátorban laktak, aztán kunyhókban. Ezt a mostanit a három házőrzővel együtt olyanoktól „örökölték”, akik lakáshoz jutottak. Számukra is felcsillant a remény, hogy az évtizedes hajléktalanság után a X. kerületi önkormányzat és az A Város Mindenkié Csoport jóvoltából szociális bérlakásba költözhetnek. Ezt a telet azonban még itt töltik a szeméttel teleszórt erdőben. Többször elismétlik: senkire és semmire nincs szükségük, mindent megteremtenek maguknak. Estétől reggelig járják a környéket, több tíz kilométereket gyalogolnak üveg- és fémhulladék után kutatva. „Nem kapunk és nem kérünk senkitől semmit, mi hordtunk össze mindent, amit lát – mutat körbe a kis kunyhóban Zoli. – Nem bánthatjuk senki jóérzését itt az erdőben. Egyetlen dolog hoz ragaszkodunk: egymáshoz.”

Erről beszél nekünk Tünde és Krisztián, a Kőrakás parki átmeneti szálló fiatal párja is, akiknek története nagyon különbözik a többiekétől: ők éppen azért váltak hajléktalanokká, hogy együtt ma radhassanak. A roma származású fiú magyar lányba szeretett bele, akit nem fogadott el a környezete. Menekülniük kellett a kisvárosból, ahol éltek, tavaly nyáron 2000 forinttal a zsebükben érkeztek meg Budapestre. „Szombat volt és fogalmunk sem volt arról, hogy hova menjünk, mit csináljunk – meséli Tünde, akiből megtörhetetlen erő és derű sugárzik. – Pár hónappal később volt hol laknunk és lett munkánk. Alázatot és türelmet tanultunk és azt, hogy együtt mindent megoldunk.” Egyetlen olyan nap volt, mikor megkérdőjeleződött a szerelmük: nem volt mit enniük, a többiek a szállón pedig azt javasolták, hogy a közeli bevásárlóközpontban tolják a helyükre az elhagyott bevásárlókocsikat, abból össze lehet szedni pár százast. Tünde megsimogatja a fiút: „nem akart menni…” „Mert annyira megalázónak éreztem” – hajtja le a fejét Krisztián. Akkor, ott felül kellett kerekednie a szégyenen és eldönteni, hogy együtt kell túlélniük ezt az egészet. „Azóta az utolsó falatját is nekem adja, pedig már nem vagyunk rászorulva. Igazi szimbiózisban élünk, család, barátok, minden vagyunk egymásnak” – mondja a lány. A szociális munkások és ők is úgy látják, hogy pár hónap múlva a saját lábukra tudnak állni, kiköltözhetnek zsúfolt, de meghitt kis szobájukból. Krisztián elvégezte a 9-10. osztályt és egy targoncavezetői tanfolyamot, Tünde egészen a közelmúltig üzletvezető-helyettesként dolgozott egy pékségben és nem tart attól, hogy nem talál munkát.

Az ő történetük és mindennapjaik példát mutatnak a szállón, ahogy mondják, amint kinyílik az ajtajuk, rögtön indul a fogadónap: tanácsért jönnek hozzájuk a szomszéd párok és ellesni harmóniájuk titkát. Megerősíteni a hitet: a szerelem őket is megmentheti.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!