Hogyan kerülhet két magyarországi gyerek egy szlovákiai intézetbe? A történet majd tíz évet ölel fel, főszereplői: egy labilis anya, egy tekintélyes család, egy megvádolt apa, egy rosszul működő város, és csak utolsó sorban két kisgyerek.

 
 

Vannak ügyek, amelyek nem eresztik az embert. Amikor néhány hónappal ezelőtt először írtam Dánielről, egy évek óta válófélben lévő apukáról, aki monomániásan harcol azért, hogy a gyerekeit láthassa, nem gondoltam, hogy ilyen tragikus fordulatot hozhat az ügyük. A cikk megjelenése (VH, 2014. augusztus 31.) után hetekig nem ment ki a fejemből a kis Dani, Hédike és a velük bujkáló asszony. Megpróbáltam elképzelni, mi játszódhat le a két gyerek fejében, hogyan dolgozzák fel mindazt, ami az elmúlt három évben velük történt. A múlt hét elején aztán megcsörrent a telefon a szerkesztőségben. A család egyik barátja hívott: nagy baj van, a gyerekek egy krízisközpontban vannak Szlovákiában, az anyukát őrizetbe vették, az ügy borzalmas irányt vett.

Családot akart

Vannak történetek, amelyek nem ott kezdődnek, ahol első látásra sejtenénk. Dániel és Éva 2006-ban ismerkedtek meg egymással. A férfi sikeres üzletember volt, róla lehetett volna mintázni a jól menő vállalkozó sztereotípiáját: kopasz, vastag nyakú, lehengerlő dumájú. A nő egy bankban dolgozott. És bár Éva házas volt, egymásba szerettek. „Nagyon csinos csaj volt, ma is az. Nekem, megmondom őszintén, imponált, hogy egy ilyen nő pont engem akar” – mondja Dániel. Találkozgattak, Éva közölte, hogy éppen válni készül, úgyhogy egy idő után oda is költözött a férfi házába. Dánielt az sem zavarta, hogy Évának volt egy kislánya, a hároméves Hédi. „Így utólag bevallom, azon kívül, hogy Éva nagyon tetszett, engem valójában a család élménye fogott meg, hogy homokozóba hordom, fagyizni megyünk a gyerekkel. 28 éves voltam, családot akartam” – magyarázza a sietséget, hogy miért ment bele abba, hogy alig egy évvel később összeházasodjanak. Igaz, közben megszületett a kis Dani is, és Dániel – Éva kérésére – 2008-ban örökbe fogadta Hédit.

Dániel ül velem szemben, laptopján pörögnek a képek. „Hédi itt négyéves, Dani meg egy… Itt a Balatonnál nyaralunk… Ez a törökországi utunk… Nézze meg, állandóan nevetnek! Ezen fagyit eszik, mindig összekente magát, itt is tiszta csokoládé.” Dániel gépén rend van: egy mappa Daniról, egy Hédiről, egy, amiben a közös képek vannak. Külön mappában vannak a bírósági iratok és azok a dokumentumok, amelyek Dániel lassan négyéves nyomozásának bizonyítékait tartalmazzák.

Amikor a dolgok láthatóan tönkremennek, valójában már régen elromlottak. 2011-ben, amikor Dániel felvetette, hogy a család költözzön Sopronba, már minden oda volt. Bár ő még nem sejtett semmit. A vagyona jelentős részét elvitte a válság: két pesti üzletét, egy szerbiai építkezést vitte a bank, és a mobil-nagykereskedés is bedőlt. Egyedül a soproni vállalkozásai álltak még, ezért döntött a költözés mellett. Hogy mentsék, ami menthető, Éva javasolta, hogy papíron váljanak el, osszák meg a vagyont, így azt majd nem vehetik el tőle. Logikusnak tűnt, bele is ment, beadták a papírokat. „Ez egy sima megegyezés volt, gyerektartással, közös felügyelettel, mindennel. Eszembe sem jutott, hogy külön éljek tőlük, de tényleg azt hittem, ez a jó megoldás.”

Köcsög, asszonyverő

Nem sokkal később Éva kérte, hogy költözzenek el a házukból, mert nem tud együtt élni Dániel szüleivel (közös volt a telek). Kinézett egy házat, nem messze az otthonuktól, amit bérbe vettek. Dániel kifizette a kauciót, majd a család a legnagyobb egyetértésben elutazott tíz napra Törökországba, nyaralni. Ott készültek az utolsó közös képek. Amikor visszajöttek, neki még akadt egy kis munkája Sopronban, de másnap este hazatért. Illetve hazatért volna: Éva közölte, hogy nem engedi be a házba, menjen, amerre lát. Később a gyámhatóságnál és a bíróságon is azt vallotta, Dániel erőszakos volt, fenyegette őt és a gyermekeket is, ezért akart különválni.

Ez 2011 őszén volt. Dániel először azt gondolta, a felesége valamiért haragszik rá, bár nem értette, miért. Mindenesetre végigjárta a barátnőket, hátha ők tudnak valamit. Nem tudtak. Nekik Éva sosem mondott semmi rosszat róla. Amikor beidézték a gyámhatósághoz, végképp összezavarodott. Közölték vele ugyanis, hogy a felesége kérte: a gyerekeket ne nála, hanem ideiglenesen a nagyapjuknál, Éva édesapjánál helyezzék el. Ennek elsőre semmi értelme nem volt, nem értette ő sem és az ügyvédje sem. Merthogy ekkor már ügyvédet fogadott.

„Megyünk az első tárgyalásra. Én kopasz vagyok, feldúlt, tipikus »köcsög, asszonyverő vállalkozó«. Nézem az ügyvédnőt, látom, hogy nem hisz nekem – meséli Dániel. – Én meg nem értem, mi a fene folyik itt? Aztán szép lassan kezd leesni a tantusz. Eszembe jutnak korábban lényegtelennek gondolt részletek: a lányom, amikor mesélte, hogy a nagypapa megijesztette: nem engedi, hogy ő is Sopronba költözzön. Egy vita az apósommal, a szétköltözésünk előtt egy hónappal, aki minden előzmény nélkül, valami pimf ügyben a fejemhez vágta, hogy én egy ilyen-olyan erőszakos alak vagyok. A szüleim, akik mesélték, hogy a feleségem náluk járt, és arról faggatta őket, hogy ugye korábban is olyan durva alak voltam, mint most?”

Vannak józan ésszel felfoghatatlan történetek. Ez ilyen. Amikor a lakóhelyük gyámhivatala elvette a gyerekeket Dánieltől, valójában már minden le van zsírozva. Az egészre azért volt szükség, hogy a rendőrségnek legyen ideje nyomozni az állítólagos gyermekbántalmazások ügyében, és a gyerekeket addig se láthassa – állítja Dániel. Ráadásul, amíg a rendőrség nyomoz, a bontóper is áll. Egészen addig, amíg a másodfokú bíróság el nem rendelte a folytatást. Dánielék többször megtámadják a határozatot, de hiába: a településen, ahol élnek, nincs olyan fórum, amelyiknél esélyük lehetne. Legalábbis ők így érzik. A hatóságok látszólag a dolgukat teszik, de ez inkább időhúzásnak tűnik.

Városi viszonyok

Közben a rendőrség – szakértői véleményekre alapozva – megállapítja, hogy Dániel nem bántalmazta a gyerekeit, és megszüntetik ellene a nyomozást. Pedig Éva és a nagyszülők mindent bevetnek: bemutatnak egy naplót, amelyet Hédi arról írt, hogyan bántalmazta őt és édesanyját Dániel. Erről a naplóról később megállapítják: valószínűleg az anya diktálta a gyereknek, a későbbi eljáráshoz már nem is csatolják bizonyítékként. A legbizarrabb eset mégsem ez, hanem az ügyben elhíresült „erőspistás kép”. A fotón Hédi látható, amint szomorúan néz bele a kamerába, miközben két kezét egy – talán – pirospaprikakrémmel teli üvegbe mártja. Éva azt állította: Dániel így kényszerítette a lányukat arra, hogy ne rágja a körmét. Dániel később megszerezte ugyanennek a képnek a „sikertelen” változatát, amelyen Hédi láthatóan élvezi a viccet. A képek ezután a naplóval együtt eltűnnek az eljárásból.

Dániel ül a széken, és sorra nyitogatja a laptopján a dokumentumokat. Majd négy év nyomozásának eredménye. „A feleségem szülei a város közmegbecsülésnek örvendő polgárai. Anyósom – pontosabban volt anyósom – a helyi iskolában tanít, apósom meg az igazságügyben dolgozott. Volt III/III-as is, ezt tőle hallottam, nem is tagadta, sőt inkább büszke volt rá. A gyámhivatal elnöke, a bíróság dolgozói mind a baráti körükhöz tartoznak.” Kideríti, hogy ami vele történik, nem új a családi históriában: a felesége hasonló módon szabadult meg az előző férjétől, egy jól menő vállalkozótól, akit megzsarolt, hogy feljelenti néhány kétes üzleti ügye miatt, ha nem mond le a gyerekről. Ez nem sokkal azelőtt volt, hogy Dánielt megkérte: fogadja örökbe Hédit. Az azt megelőző férfi is hasonlóképpen „végezte”, igaz, ott nem volt gyerek, csak némi zsarolás. Papíron persze minden rendben volt, a háttérről csak az érintettek tudtak, és hallgattak.

És amíg a helyi gyámügy tovább húzza az időt, Éva és a szülők vagy harminc újabb feljelentést tesznek Dániel ellen – köztük pedofília miatt. Hónapok telnek el anélkül, hogy láthatná a gyerekeit. „2013-ban, három alkalommal, néhány órára engedte hozzám Hédit és Danit – erre ugyanis akkor már bírósági határozat kötelezte –, akiket addigra teljesen beidomított – meséli. – Képzelheti, mit éreztem, amikor a harmadik ilyen alkalommal észrevettem, hogy a gyerekek be vannak drótozva. Egy diktafon lógott a nyakukban, a pólójuk alatt. Az volt a feladatuk, hogy rögzítsenek mindent, amit mondok, és lehetőség szerint bírjanak rá valami durva dologra.” A későbbi orvosi szakvéleményekből kiderül, hogy a gyerekek ekkorra már úgy tudták: apjuk közveszélyes, bármikor ellenük fordulhat. A kislány elmondta: „pontosan tudták”, mit kell tenniük, ha apjuk bántani akarná őket. Az önvédelmi palettán szerepelt a színlelt öngyilkosság és apa nyaki ütőerének elharapása is.

Majd’ 2 és fél év telik el, mire Dánielnek és az ügyvédjének sikerül elérnie, hogy az ügyeket (ekkorra már több ügy is fut egyszerre: bontóper, gyermekfelügyeleti jog gyakorlása, kiskorú veszélyeztetése, jó hírnév megsértése stb.) áttegyék más megyei hatóságokhoz. Mind a polgári ügy, mind a gyámügy és a rendőrségi eljárások, mind az anya elleni büntetőeljárások más-más városi bíróságokra kerültek a megyében.

2014 júliusában a bíróság jogerősen is Dánielnél helyezi el a gyerekeket, az ügyészség pedig vádat emel Éva ellen kiskorú veszélyeztetése miatt. A család (nagypapa, nagymama) dönt: Évának el kell tűnnie a városból. Dániel többé nem látja a gyerekeket, akik – miközben a rendőrség körözi őket – kihagyják a teljes tanévet.

Idén januárban a szlovák rendőrség kapcsolja le őket – Éva menedékjogot kér, de nem kap a szlovák hatóságoktól. A gyerekeket pedig, miután a szlovák gyámhatóság előtt azt állítják, hogy inkább mennek egy nevelőintézetbe, mint az apjukhoz, elhelyezik egy Érsekújvár melletti krízisszállóban. Az apának meg sem engedik, hogy látogassa őket. Itt tartunk most.

Nem a gyerekekről szól

Dániel sóhajt, és lehajtja a laptopját. „Hogy miért történik mindez? Tulajdonképpen fogalmam sincs, de azért vannak sejtéseim. Szerintem ez nem a gyerekekről vagy a pénzről szól, hanem egy beteg elme és egy beteg város tombolásáról. Egy családról, ahol egy sérült lány retteg az apjától, és gátlástalanul eltakarít mindenkit, aki valamiért nem felel meg nekik. Egy városról, ahol kéz kezet mos, és egy magamfajta jöttment surmónak nem lehet igaza. Ha csak a gyerekekért küzdenék, ha átérezném a fájdalmukat, amit az első évben érezhettek, amikor gyakorlatilag halottnak nyilvánították az apjukat, akkor már régen nem tudnám csinálni. Tudomásul vettem, hogy a feleségem engem le akart lőni. Nem hibáztatom. Ilyen. Akit én hibáztatok, az az anyósom, az apósom, az egész város, a hatóságok, akik a kezébe adták a fegyvert, és azt mondták: nyugodtan lődd le, majd mi elsikáljuk a dolgot. Hogy létezik az, hogy egy városban két és fél év után minden bíró elfogultnak vallja magát egy ügyben, még azok is, akiknek semmi közül nem volt hozzá?”

Dániel és ügyvédje most megpróbálja hazahozni a gyerekeket. A dolgok jelenlegi állása szerint ez akár hónapokig is eltarthat. Arra, hogy mi lesz azután, gondolni sem mer. „Őket már tönkretették. Csak remélni tudom, hogy egyszer még normális életet élhetünk. De erre most nem akarok gondolni: minden erőmmel a jogi procedúrára összpontosítok.”

Természetesen kerestük a város gyámhivatalát, az ügy első két évében felügyelő tisztviselőt. Visszahívást ígért, ezt idáig nem tette meg. Többször kerestük a gyerekek korábbi iskoláját, ahol „csak az igazgató nyilatkozhat, de ő házon kívül van”.

Egy életre tönkretéve
„Évente több tízezer hasonló vitás gyermekelhelyezési ügy kerül a bíróságok elé. Nem mind ilyen megrendítő, de az biztos, hogy legtöbbször a gyermekek szenvedik meg a procedúrát” – mondja Kovács József pszichológus, az Igazságügyi Szakértői és Kutató Intézetek Budapesti Orvosszakértői Intézetének munkatársa.
A szakértő szerint, ha az egyik szülő ilyen intenzíven rombolja a gyerekeknek a másik szülőről alkotott képét, a keletkezett károk helyrehozása akár évekbe is telhet. Ha ugyan sikerül. És ez fordítva is igaz. „Egy kétéves távollét alkalmas lehet arra, hogy végletesen megváltoztassa a másik fél érzelmi kötődését a gyerek iránt. Hiszen nincsenek közös élmények; és ahhoz, hogy a valódi szeretet kialakuljon, egyébként is idő kell.”
Ha sikerül is – szakemberek segítségével – összehozni egy ilyen formán szétesett családot, a valódi károk csak évekkel később jelentkeznek. Az így traumatizált gyerekeknek felnőttkorukban is problémái lehetnek a családalapítással.

Címkék: Riport, válás, gyermek, Fókusz

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!