Brüsszelben mindenki hallott a Soros-tervről. Brüsszelben mindenki őszintén vallja: nem volt, nincs, nem lesz Soros-terv. És Brüsszelben egy idő után senki nem bírja nevetés nélkül, úgyhogy mindenki azzal viccelődik: még jó, hogy ő Soros-katona. Az biztos, hogy az év vígjátékát/tragikomédiáját a magyar kormány adta az EU-nak. Brüsszel pedig kacag. Szubjektív riportunk ezt a nyíltan kiröhögős/gúnyos hangulatot adja vissza.
„Úgy tervezzük a kollégákkal, a büféből nézzük majd a meghallgatást. Ahányszor Szijjártó kimondja, hogy Soros, lenyomunk egy felest” – avatott be terveibe az Európai Parlament (EP) egyik munkatársa. A cimborám, ahogy az EP és vonzáskörzetében mozgó magyarok nagy része, úgy készült az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi (érthetetlen EU-zsargonban csak LIBE-ként emlegetett) Bizottságának csütörtöki meghallgatására, mint ahogy a Fradi- és Dózsa-szurkolók várhattak egy rangadót az aranyidőkben.
A magyar jogállamiság helyzetéről szóló EP-jelentés eljárásrendjében előírt meghallgatást Kovács Zoltán kormányszóvivő már hétfőn kontextusba helyezte: „az esemény egy kíméletlen boszorkányüldözés és egy, a kommunista időkből ismert koncepciós per keveréke lesz”. Ha valakinek pedig ez nem lett volna elég egyértelmű, az Origo egy nappal később hírül adta: „Újabb Soros-katona megy Brüsszelbe a Magyarország-ellenes meghallgatásra”. Aki nem értené: dr. Polyák Gábort, a Pécsi Egyetem és Mérték Médiaelemző Műhely kutatóját is felkérte a kormánypárti és ellenzéki egyensúlyra kínosan ügyelő EP-bizottság.
Röhögtünk is az odamondós idézeten egy másik kedves – nyilván Soros-fióka – EP-s barátommal, aki „lelkes rajongóknak” tárgyú, személyre szóló e-mailben hívott meg a meghallgatásra. Majd csütörtök reggel ünneplőbe bújtattuk testünket és lelkünket.
Nem mintha azt vártuk volna, hogy bármi is változik. Az asztalokon már ott várt a frissen alakult – az MSZP-s Ujhelyi István hívta életre – Radikális Európai Demokraták mozgalmának (RED) „igazi Orbán-tervről” szóló csilli-villi szórólapja. Az Origónak ebben is igaza volt, mikor azt írta, hogy „Soros emberei ma bizonyíthatnak a milliárdosnak”. Jön a karácsony, nagy a család, miegymás.
„Több értelme lett volna ezt Budapesten megrendezni, csak magyarok ülnek a teremben” – nézett végig a hallgatóságon egy EP-munkatárs. Jöttek sorra a képviselők, asszisztensek, brüsszeli tudósítók, Budapestről küldött újságírók, kormány közeli és ellenzéki civil szervezetek képviselői. Egy-két külföldi is elvétve. „Csak a Petit nézem meg, aztán mennem kell” – köszönt be egy újabb képviselő-asszisztens. A nevezett másodperceken belül be is vonult. Nem tudom, a kormánypárti sajtó erről megemlékezett-e, de ha nem, akkor én azért megírom: a lakkcipőjén megcsillant a neonfény.
Mi, magyarok meg a többi
A jelentéstevő, Judith Sargentini holland zöldpárti képviselő nyitóbeszédében összefoglalta, milyen aggályok merültek fel a magyar jogállamisággal kapcsolatban: a fékek és ellensúlyok rendszerének leépítése, a sajtószabadság és a bírói függetlenség megnyirbálása, a civil szervezetek vegzálása és így tovább.
A magyar külügyminiszter akkor még próbált uralkodni az arcvonásain. Csak a mindent átszövő korrupció résznél kezdte el ingatni a fejét.
Mivel a cimborám feleseire voltam kíváncsi, csak a Sorosokat striguláztam, ami nagy hiba volt. Mindössze egyszer csendült fel a varázsszó. Ellenben egy másik kifejezés becslésem szerint huszonhárom másodpercenként hangzott el. Éppen úgy, ahogy a miniszter csinálja.
Mint kiderült, „mi, magyarok a vitát és a közös párbeszédet tartjuk a demokrácia alapjának”.
Aztán a magyar diplomácia vezetője egyértelművé tette, hogy most az asztalra csap: „Mi, magyarok mást gondolunk. Nem fog maguknak tetszeni, amit most mondani fogok. De a magyar embereknek sem tetszik, hogy önök támadják Magyarországot.”
Annak jegyében pedig, hogy mi, magyarok nem szeretjük, hogy a képmutatás uralja a politikai vitát, a miniszter elnyomta a kötelezőt az illegális bevándorlás és a terrorizmus kapcsolatáról. Mert azt amúgy imádjuk hallgatni. És magyarul imádjuk hallgatni, akkor is, ha az angolul amúgy kitűnően beszélő külügyminiszter egy uniós intézményhez intézi a szavait.
A másik oldalról aztán hozta szépen a Soros-mantrát a Magyar Helsinki Bizottság képviseletében Pardavi Márta és a már emlegetett médiajogász. Mondanom sem kell, angolul, mert bár van tolmácsolás, az ő fajtájuk a nagyvilág előtt, „Brüsszelben is gáncsolja a kormány migrációs politikáját” (idézet a Magyar Időkből származik, de a pontosság kedvéért jelzem: a cikk a velük kísértetiesen hasonló álláspontot kísérő balliberális EP-képviselőkről szólt). Olyasmiket mondtak, hogy „a magyar kormány nem tiszteli az európai értékeket”, „megbélyegez”, „agresszív kampányt folytat”, „a médiapolitikája arra irányul, hogy kizárólag a saját hangját hallassa”, „előzmény nélkül bezárták a Népszabadságot”.
Biztosra veszem, hogy mikor Polyák Gábor arról beszélt, hogy hiába nézik sokkal többen a kormánykritikus RTL Klubot, a TV2 mégis hússzor annyi állami hirdetést kap, akkor már tudta: holnap csengeni fog a bankszámlája, és megveheti az asszonynak azt az arany nyakláncot karácsonyra.
De mi az a jogállamiság?
A keretes szerkezetre kínosan ügyelő LIBE ezek után dr. Szánthó Miklósnak, az Alapjogért Központ igazgatójának adta a szót. A jogász körülbelül a teremtéstörténetnél kezdte a beszédét, és már közel voltam, hogy ránézzek a Facebookra, mikor egy barokkos körmondatból kiderült, hogy az „uniós és tagállami kompetenciák nincsenek megfelelően elhatárolva”. Éppen öt éve hallgattam az uniós intézményi jog című tárgyat, és sok minden elkopott azóta, de arra még emlékeztem, hogy a háromkódexnyi tankönyv meg az állandóan forgatott Lisszaboni Szerződés elég jól definiálta ezeket a hatásköröket.
A szakértő aztán elmondta, hogy az egykori kommunista és a nyugati államok „szuverenitásfelfogása” is különbözik. Később azt is mondta, hogy az olyan fogalmak, mint jogállamiság meg demokrácia nagyon homályosak.
No.
Aztán jöttek a hozzászólások. Mikor Niedermüller Péter DK-s magyar képviselő azt kérdezte a külügyminisztertől, hogy miben látja itt a boszorkányüldözést, vagy épp Sophie in’t Veld holland liberális (ugye, értik, mit jelent ez) elmélkedett azon, pontosan mit is takar az a „mi, magyarok”, a magamfajta újságírók jegyzeteltek bőszen, és a tábor egyéb tagjai horkantottak fel megelégedve. Mikor a magyar kormánnyal szimpatizáló megszólalások jöttek, akkor a kormánypárti sajtómunkások körében támadt izgalom.
A mellettem ülő kolléga majd’ eldobta a tollat boldogságában, mikor egy képviselő a védelmébe vette a magyar migrációs politikát, és saját országát intő példaként hozta fel arra, hova fajulhatnak a dolgok.
„Ki ez?” – fanyalodott arra, hogy hozzám szóljon. Én meg gondoltam, jó arc leszek, és megkérdezem a kedvéért a bennfentes Soros-katonatársam. „Wimberg. Svéd fasiszta, ahogy hallod” – jött azonnal a válasz a Messengeren.
Mindenki elmondta a magáét. A parádé véget ért. Szállingóztunk ki a teremből.
„Ideges vagy? Nyugodjál le. Attól megnyugszol” – sütötte el mindig csodás poénját legkedvesebb Soros-katonatársam. De még nem nyugodhattam meg, hiszem jött Szijjártó sajtótájékoztatója, és nekem feladatom volt. A külügyminiszter elmondta, hogy nem egészen érti, mi volt ennek az egész meghallgatásnak a célja, azt leszámítva, hogy támadják Magyarországot. Majd jöhettek a kérdések. A kormánypárti sajtó nagyon szépen dolgozott. Tényleg. Mikor a Pesti Srácok tudósítója sorosozott egyet, azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon van-e náluk is olyan bónuszrendszer, mint minálunk. Neki is jön a karácsony, ugye.
Aztán eljött a nagy pillanatom. Végre feltehettem a kérdésemet arról, hogy mégis hogyan értelmezi a magyar kormány a jogállamiságot? Hiszen szerintem egyértelmű, hogy ezért gyűltünk ma itt össze. Rákérdeztem arra is, miért gondolják, hogy az uniós és tagállami hatáskörök nincsenek világosan elhatárolva, mikor az EUMSZ. 79(1) cikke világosan beszél a közös bevándorláspolitikáról. Mindennek a tetejébe angolul kérdeztem, hogy a külföldi tudósítók is egy az egyben hallhassák a választ.
Megdicsérte a konkrét kérdést, és visszakérdezett: „Komolyan gondolja, hogy feltehettek volna nekünk olyan kérdést, ami igazán kétségbe vonja a demokrácia tényét Magyarországon? Magyarországon mindenkinek joga van ahhoz, hogy elmondja a véleményét. A kormánynak is. Teljesen rendben volt, hogy négyen ültünk a meghallgatáson. A kormány képviselője és három civil szervezet, közöttük két teljesen ellenzéki” – majd gondosan előkészített statisztikát ismertettet arról, hogy a Helsinki Bizottságnak mindössze 282 ember adta az adója 1 százalékát. – „Az viszont elfogadhatatlan, hogy a demokrácia hiányának percepcióiról vitáznak mindenféle konkrétum nélkül.”
Azt sajnos nem tudtam meg ezután sem, Szijjártó úrék szerint mi a jogállamiság, csak azt, hogy visszautasítják az ő álláspontjukat. De nem is számított. Az a három másodperc volt a hónapom fénypontja, míg a külügyminiszter meglepett arcot vágott. Tudtam, hogy a Főnök ezt látja, és holnap csengeni fog a bankszámlám. Végre megvehetem a 209 eurós (kb. 65 ezer forintos) táskát, amiről álmodozom.
Szűcs Ágnes
(Brüsszel)
„A meghallgatás egy rituálé, az eljárásrend része. Nem lehetett tőle sokat várni. Ugyanakkor mindenki szembesült az arrogáns, mellébeszélő, nacionalista szövegeléssel” – nyilatkozta lapunknak Niedermüller Péter magyar EP-képviselő. Az Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának (LIBE) tagja szerint Szijjártó Péter semmilyen konkrét kérdésre nem válaszolt, csak a hivatásos propagandaszöveget mondta a migrációval, terrorizmussal kapcsolatban. A DK-s politikus a meghallgatáson is feltett kérdésére hivatkozva elmondta: „Az az igazán érdekes, hogy a kormány az ellenzéket a demokratikus intézményrendszer részének tekinti-e, vagy a saját biztonságát veszélyeztető tényezőnek. Meg kell tudni, mit jelent a gyakorlatban a miniszterelnöknek az a gondolata, miszerint nemzetbiztonsági eszközökkel kell megfigyelni az ellenzéket.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!