„Terv nincs. Csak cél. London” – mondja fura félmosollyal. Száz méterre villódznak a rendőrautók lámpái. A szürkületben még látszik az elszánt tekintete. Olyan ez a Calais-ban összegyűlt menekültek számára, mint valami vallás. Magától értetődő, természetes. Bármi áron el kell jutni Nagy-Britanniába. És pont. A város határában százak várják, hogy a rendőrök megunják a kergetőzést, és ők elgyalogolhassanak a La Manche alatt húzódó vasúti alagút kapujához, átmásszanak a kerítésen, és végül felugorjanak egy kamionra. Minden este hattól másnap reggel hatig. Hónapokon át.

SZÖVEG: SZŰCS ÁGNES,
FOTÓ: NÉMETH ANDRÁS PÉTER

Üdvözlünk a dzsungelben

Calais-ban mindig is voltak menekültek, akik abban reménykedtek, hogy a szerencse egyszer megsegíti őket, és a hónapokig tartó vándorlás után a Csatorna-alagút 39 kilométere sem okoz gondot. A város peremén kis csoportokban húzták meg magukat. Januárra viszont annyira megemelkedett a számuk, hogy Calais önkormányzatának cselekednie kellett. Túlzásba nem vitték, de kijelöltek egy külvárosi sportpályához tartozó épületet, ahol a migránsok ételt kaphatnak, tisztálkodhatnak és feltölthetik a mobiltelefonjukat. „Ezzel viszont azt érték el, hogy a létesítmény köré egy egész falu települt. Az Új Dzsungelnek nevezett táborban jelenleg háromezer ember él” – meséli a fallal körülvett segélyközpont őre. A falon tábla:

„Idegeneknek
belépni tilos”

A feliratról nem igazán lehet eldönteni, mulatságos-e vagy inkább ironikus, mert a francia nyelvben ugyanazt a szót használják a külföldire, mint az idegenre. Az őr egy harmadik árnyalattal is gazdagítja az „étranger” jelentését: újságíró. Ez viszont már határozottan az ironikus kategóriába tolja a jelenséget, hiszen a sajtó munkatársai szabadon járkálhatnak a kalyibák és szemétkupacok között, de arra a helyre, ahol a menekültekkel emberhez méltóan bánnak, nem mehetnek. Valószínűleg érzi ezt az ellentmondást a kapuban álló férfi is, mert jóindulatúan tovább magyaráz: „A segélyközpontot nem maga a calais-i önkormányzat, hanem egy általa finanszírozott független szervezet üzemelteti”. A falra erősített zászlóra pillantva hivatalossá válik, hogy a calais-iak az irónia nagymesterei. La vie active (Az aktív élet) névre keresztelték azt a szervezetet, ami olyan menekülteket segít, akik napközben a kunyhójukban fekve vagy egy lámpaoszlopot támasztva várják, hogy az ötórai ételosztás után négy-öt kilométert gyalogolhassanak, majd rohanhassanak a rendőrök elől, és ha jó napjuk van, valamelyik felüljáróról rávethessék magukat egy autópályán robogó kamion tetejére.

Amúgy a közösségi tér központjaiként is funkcionáló lámpaoszlopok létezése az önkormányzatnak köszönhető: májusra akkorára nőtt a tábor, hogy muszáj volt lépni. „A főbb utcák mellett közvilágítást építettük ki, ivóvizes blokkokat és mobil vécéket állítottunk fel. Minden este 1500-2000 adag ételt osztunk ki. Tiszteletben tartjuk a vallásukat, így például ramadánkor csökkentettük a mennyiséget” – sorolja a szervezet munkatársa a jótéteményeket.

Egy séta az Új Dzsungelben és két rövid beszélgetés azért árnyalja a képet. „A tábort az önkormányzat csak megtűri, nem támogatja” – állítja a Médecins du Monde (A világ orvosai) segélyszervezet egyik ápolónője. Ez abból is látszik, hogy a hatalmas területen négy, azaz négy vizesblokk van, darabonként öt csappal. Az autópálya felőli bejáratnál vagy tíz toi-toi. „A közvilágítás is csak azért van, hogy jobban meg lehessen őket figyelni. Áramot véletlenül se kaphatnak” – morog a Secours Catholique Caritas France katolikus segélyszervezet önkéntese. A nyugdíjas katasztrófavédelmi szakember most mindennap az Új Dzsungelben ácsolja a kunyhók faszerkezetét: faanyaggal, szögekkel, szerszámokkal és szakértelemmel segítik a menekülteket, hogy fedél legyen a fejük felett. Hiszen mindenkinek nem juthat a nagy francia sportáruház jellegzetesen gömbölyű sátraiból, amit a Médecins du Monde osztott ki. Az egészségügyi szervezet munkatársai mindennap megjelennek a táborban: tip-top faházikóikban rendelést tartanak, kezelik a lelki és testi sebeket, gyógyszereket osztanak. „A legtöbben baleseti sérülésekkel jönnek. A rendőrök okozzák” – mondja az ápolónő. „Mindennapos az erőszak – magyarázza a hitetlenkedésünket látva. – Látleletet készítünk, és segítünk megírni a panaszlevelet is” – szögezi le, de több szót nem akar erre vesztegetni. Helyette sorolja, hogy gyakoriak még a szem- és bőrbetegségek, fül-orr-gégészeti problémák. Nagy részük a por miatt van. Az Atlanti-óceán felől fújó vad szél felkapja a homokot, amivel az utakat felszórták. Az ember szeme, szája egy pillanat alatt telemegy vele. Órákkal később is roszog a fogak között.

A nyomor vámszedői valahogy a menekültek közül is kiemelkednek. Kis vegyesboltokat nyitnak, ahol jó pénzért üdítőt, sört, cigit vagy édességet lehet vásárolni. Van, ahol dinnyét is. A tulajdonosok főleg afgánok. Érzékük van az üzlethez: mobiltöltő- állomást is működtetnek. Mivel a táborban áram nincs, egy benzines aggregátorra hosszabbítókat kötnek, ahol jó pénzért telefont lehet tölteni. Legalább húszan állnak körbe arra várva, hogy a készülékük életre keljen. Közben egy hangfalból jellegzetes közel-keleti zene szól. Minőségi szolgáltatást nyújtanak. A táborban az a pletyka járja, hogy nem is akarnak tovább menni. Megéri maradniuk.

Ott van Eldorádó

A menekültek többsége annyit tud, hogy London jó hely. Oda kell menni. „Azt hiszik, ott van Eldorádó” – legyint a segélyközpont biztonsági őre. Az egyébként jóindulatú férfi keserűsége érthető: a migránsok 90 százaléka csak néhány szót tud angolul, nincs szakmájuk, és elképzelésük se arról, mit akarnak majd csinálni. De valaki azt mondta, ott végre jó lesz.

Az etióp Khárim orrán fehér tapasz. „A rendőrök tették ezt vele” – mutat rá a sebre Abeba, a 15 éves lány, akinek a neve virágot jelent. Khárim bólogat. Ő már elmúlt 18. Abeba homlokára kereszt van rajzolva. Az etióp lány nemcsak ezért ritkaság: nőt elvétve látni a táborban.

Két sátor közötti székeken és hevenyészett padon ülő etiópok hellyel kínálják, aki arra jár. Aztán meg keksszel, amit maga a látogató hozott. Mert lehet, hogy három napja nem ettek, se sokat, se keveset, de a vendég tiszteletet érdemel. Elsorolják a nevüket, az életkorukat. Huszonhárom éves a legidősebb. Szudán, Líbia, Olaszország, Franciaország – ez volt az útvonal. Ha sikerül, a végállomás: Anglia. De ha nem, az sem baj. „Magyarország merre van? Hány euróba kerül oda a buszjegy?” Rongyosak, soványak, de mosolyognak és boldogok, hogy végre itt lehetnek. Mély hit és derű veszi körül őket.

„Le ne filmezzetek, mert anyám meglátja a tévében, hogyan élek” – viccelődik a tábor másik szegletében egy szudáni srác. Ő sincs még 20. Kétszer is elsüti a poént. Az utolsó szó már a porban koppan. Könnybe lábad a szeme. Összeharapja a száját. Lehajtja a fejét. „Szudánban mindenki azt mondta, Európában milyen jó. Most meg a földön alszom” – mondja. A haverok körben egyetértően hümmögnek. „Szudánban nagyon rossz. Európában kicsit rossz” – pontosít az egyikük.

Pár utcával odébb arról álmodik egy honfitársuk, hogy Angliában házban lakhat majd. Ibrahim családja 2000 dollárt kapart össze, hogy az embercsempészek segítségével Líbiában 200 társával együtt egy apró bárkára szállhasson. Ibrahim tekintetéből nem a remény, hanem maga a bizonyosság árad. Mindenki nyugodjon le. Átkelt a Földközi- tengeren. Át fog jutni a La Manche-on is. Ott meg lesz egy háza.

Musszának ennél konkrétabb elképzelései vannak az angliai életéről. „Veszek egy házat, megházasodom, és iskolába viszem majd a gyerekeket” – mondja. El is játssza, hogy mindkét kezébe kapaszkodnak, és billegve mennek az úton. Mussza ilyenkor tényleg nem az autópálya melletti senki földjén ül, hanem a decens téglaházak előtti gyepen sétál két gyerekkel, akik csak kicsivel nagyobbak, mint az iskolatáskájuk. Négy éve indult el Eritreából. Két évet töltött Görögországban, ahol megtanult programozni. Onnan a Balkánon át, Magyarországot érintve érkezett meg körülbelül hat hónap alatt Calais-ba. Ha átjutna a túlpartra, szíve szerint weblapokat fejlesztene. De bármilyen munkát elvállal. Húsz esztendeje hatalom. Bármikor eladja.

Anglia a szudáni Hasszan és barátai számára is egyet jelent a ház és az iskola fogalmával. De amíg Calais-ban rostokolnak, addig is építettek egy ideiglenes otthont. A több sátorból álló portát vesszőkből font kerítés veszi körbe. Állnak az udvaron és integetnek. „Magyarok vagytok? Jaj, ne! Alig értem az országotokba, máris bilincsbe vertetek!” – kiált fel Hasszan. Azért behív a sátorba. Percekig gondolkozik, de nem jut eszébe a település, ahol az őt és húsz társát szállító furgont a rendőrök megállították néhány kilométerre a szerb határtól. „A rendőrök megvertek és mocskos négernek neveztek – el is játssza, ahogy ütötték a vállát. – Aztán visszazsuppoltak Szerbiába. Horvátországnak mentem. Onnan Szlovénia, Olaszország, Franciaország.” Közben elkészül a vacsora. Nekünk, a vendégeknek szednek először a bográcsból. Cukros tejben főzött apró tészta. Amót, Hasszan barátját az érdekli, igaz-e, hogy David Cameron találkozik François Hollande-dal, hogy megbeszéljék az Angliába tartó menekültek sorsát. „Otthon nincs remény. Franciaországban se” – mondja. Búcsúzóul Hasszan még megkérdezi: „Magyarországon mindenki utálja a feketéket?”

Ötnyelvű szír sofőr

Magyarországról az a három szír férfi sem tud jót mondani, akik a rendelőintézet előtti téren cigarettáznak. A szószóló egy kerek arcú, borostás srác, baseballsapkában, kapucnis felsőben. Nagyon vagány. A nevét nem árulja el, és fényképet sem lehet készíteni róla. „A rendőrök megtiltották, hogy beszéljünk a sajtónak. Nem akarják, hogy elmondjuk, milyen erőszakosak” – kezdi franciául, majd angolul folytatja. Mert a francia még nem megy annyira neki. Az angolja viszont kifogástalan. Olyan a kiejtése, mintha már élt volna az országban. Pedig soha. Állítása szerint öt nyelven tud. Hihető a sztori. Tíz perc alatt három nyelven szólalt meg. Szíriában sofőr volt. Egyik barátja jó  kiállású, kopasz férfi. Csak Főnöknek hívja mindenki. A kényszersorozás miatt jött el Szíriából. Sebészasszisztens volt előtte. Beüti a Google-fordítóba, és mutatja magyarul: gerincműtéteket csináltak.

A másik barát kicsit köpcös. Összehúzza fekete gombszemeit, annyira figyel, hogy megértse a társalgást. A Gombszemű ügyintézőként dolgozott egy szállítmányozási vállalattal, gyümölcsöket exportáltak-importáltak. Kitűnően tud görögül. A balkáni útvonalon jött. Magyarországon letartóztatták. A Vagány egyszer csak elröhögi magát: „Igaz, hogy ha a Gombszeműtől nálatok ujjlenyomatot vettek, akkor hiába megy Angliába, a magyar kormány visszakéri?” Igaz. „De a kormányotok utálja a menekülteket. Akkor minek?” Az uniós jog kötelezi. A Vagány remekül szórakozik, mert ő persze úgy jött át az országon, mint kés a vajon. Az a fajta.

Az egykori sofőr azt is elmeséli, hogy a francia rendőrök azért olyan agresszívek, mert a menekültek megdobálták őket kövekkel. „Jó páran túl sok sört isznak, mire el mernek indulni a Csalagúthoz. Aztán meg nem tudják, mit csinálnak.”

Franciaországban a világért se maradnának. „Szar az idő. Tíz perc alatt minden évszakot láthatsz” – panaszkodik a Főnök a változékony nyugat-európai időjárása. „A tábor is szar. Nézz körül. A kaja is szar. Csirkét adnak meg csilit. Csomószor három napig se jövünk vissza. Kóborlunk a környéken, hátha akad valami alkalom, hogy átjussunk Angliába. A múltkor 27 kilométert gyalogoltunk egy nap. Mérte a telefonomon az alkalmazás” – meséli a Vagány. London biztos nem lesz szar? „Nem. Amúgy is Manchesterbe megyek. Megnéztem a Google street view-n. Király hely, és ráadásul két focicsapata van” – számol be. De most egy darabig nem próbálkoznak, mert a múlt heti balhék után annyira megerősítették a terminál védelmét, hogy semmi esélyük nem lenne. „Bocs, srácok, de ez a ti hibátok. A sok újságíró miatt jöttek a rendőrök. Nem kéne ennyit foglalkozni velünk.”

Köpök Európára

Sokan nem költöztek be az Új Dzsungelbe, hanem az üres telkeken héderelnek. Egy hipermarket mögötti területen is táborozik vagy harminc-negyven ember, pár méterre az autópályától. Mikor beáll a kocsisor, innen próbálnak meg felmászni.

Megmaradt pár eurójukat a boltban költik el. Jellemzően ásványvizet és bagettet vesznek. Már ha beengedik őket. Az ajtóban ugyanis két biztonsági őr áll. Kifelé és befelé is figyelnek: egyszerre legfeljebb öt menekült léphet be. A többiek csak akkor, ha ők már végeztek. Már vagy heten sorakoznak, mikor érkezik egy francia nő. Minden további nélkül besétálhat vásárolni.

„Nem, nem azért vagyunk itt, hogy elálljuk az utat a menekültek elől. Azért vagyunk itt, hogy minden úgy menjen, ahogy kell” – magyarázza az egyik őr. Rémesen feszült. Talán inkább frusztrált. A beszédén hallani, hogy ő már Franciaországban nőtt fel. De a szülei onnan jöttek, ahonnan az ajtó előtt sorakozók.

Az autópálya melletti dombon etiópok kis csoportja ül egy fa alatt. Egy nőt legalább tíz férfi vesz körbe. A királynő és az udvartartása. Ez az első pillanatban nyilvánvaló. A nevét nem mondja meg. „Csak hívj Bébinek” – kacag fel. „Engem már semmi nem érdekel. Ikrekkel vagyok terhes. Napok óta nem ettem. Nem látok már jól, annyi könnygázt kaptam a szemembe. De így is fel akarok jutni egy Angliába tartó teherautóra. Jogász voltam Etiópiában. De ott nem lehetett élni. De itt sem. Ez a szabadság? Vannak itt emberi jogok? Van oktatáshoz való jog? Vannak a nőknek jogai? Ezt érdemeljük? Ez Európa? Köpök Európára!” – törnek fel belőle a szavak. Majd ráordít a takaró szélén ülő egyik alattvalójára, dugja el azonnal azt a drótvágó ollót, amit nagy nehezen beszereztek.

Bozótharc

Ha esik, ha fúj, a menekültek kora este útnak indulnak a kamionok és a vasúti szerelvények felé. Ilyenkor előkerülnek a kabátok és a sapkák, mert a calais-i éjszakában a nyár derekán is metszően hideg szél fúj. Csak a gyenge kezdők visznek magukkal hátizsákot vagy szatyrot, mert a kerítésmászásnál csak útban lenne a csomag. A profik a kezüket is bebugyolálják. hogy fel ne sértse majd a szögesdrót.

Libasorban mennek az autópályák, bekötő és elkerülő utak, felüljárók mentén. Komótosan, céltudatosan vonulnak. Majd hirtelen átrohannak az úttesten, ha tartani kell az irányt. Ahogy száll le az este, egyre többen lesznek. „Szabadság! London!” – kiáltanak bele párszor a barackrózsaszín naplementébe.

Három rendőrfurgon húz el mellettük. A menekültek beszaladnak az árokba vagy az út menti bozótba. Majd szépen előszivárognak, és indulnak tovább. Az autók lefékeznek, elbarikádozzák az utat. Kék szirénafénnyel és feszültséggel telik meg a levegő. Mindenki megmerevedik. Tucatnyi rendőr száll ki, széles mozdulatokkal tereli a migránsokat visszafelé. Hátul elkiáltja magát valaki, hogy „gáz, gáz, gáz”, és az emberek rohanni kezdenek az ellenkező irányba. Száz méter után megtorpannak, és visszafelé sandítanak, követik-e őket. Könnygázt ezúttal nem vetettek be, de jobb félni, mint maradandó látássérülést szerezni a mindennapos vegyszerezéstől.

A rendőrök autóba ülnek, és feléjük indulnak. Ismét megállnak. Jön a százméteres terepfutás. Megint megmerevednek a frontvonalak. Az idegességet le kell valakin vezetni. „Minek fényképeztek?” – kérdezi egy fiatal férfi, kék sállal a nyakában. „Hogy megmutassuk a világnak, mit csinálnak veletek a rendőrök.” Gondolkozni kezd. A szemét összehúzza, de közben ernyednek az izmai. Egy-két perc után helyére teszi a kapott információkat. „Akkor ezt Angliában is látni fogják?” Hogyne.

Jön a visszaszorító hadművelet újabb hulláma. Menekült fut. Rendőr gurul kicsit, és kiszáll. Ez megy végestelen-végig. Az ég királykék lesz. Majd áfonyaszín. A harcosok maradnak, legfeljebb egy oszlopnak dőlve pihennek vagy behúzódnak egy bokorhoz. Nincs mese, el kell jutni Londonba. „Franciaország kutya világ. Anglia jó világ.” Ennyi.

A dupla kerítéssel, szögesdróttal megerősített terminálhoz most senki nem tud eljutni. A legelszántabbakat kora hajnalban begyűjtik a rendőrök. Aztán ahogy feljön a nap, papírral a kezükben kiteszik őket a buszból. Mehetnek pihenni. Este megint a kezdődik a küzdelem.

Calais, 2015. augusztus 4-5.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!