Kilenc olimpiai arany, három világbajnokság és tizenkét Eb-elsőség. Sehol utcára vonuló, örömmámorban úszó emberek, sehol a politikai elemzések. Persze, hiszen ez a magyar férfi vízilabda-válogatott eredménylistája. De egyetlen győzelem a fociban, és máris utcán az egész ország. Miért csak a foci? Miért nálunk? Miért most? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Szegedi Péter szociológus-sporttörténésszel.

 
 

– Kollégája, Hadas Miklós írja egy futballal kapcsolatos tanulmányában, hogy a labdarúgás sikerének titka: „a kollektív azonosulás lehetősége”. Mit jelent ez?

– A válasz magában a játékban keresendő. A foci csapatsport, amely képes kollektív érzéseket mozgósítani. A csapatkötődés, a „drukkerség” mindig valamiféle identitást tükröz. Ez lehet az életünk egy korszaka (mondjuk a gyerekkor), a családi gyökerek, baráti kapcsolatok. De megjelenhet benne az osztály-hovatartozás, a vallási vagy foglalkozási azonosulás. Így születtek korábban „munkás-”, „keresztény”, vagy éppen „vasutascsapatok”. Ezek az elemek teszik lehetővé a kollektív azonosulást a csapattal. Olyan ellenfelek esetében hatványozottan igaz ez, amelyek az élet egyéb területein is ellenfelek vagy vetélytársak. A foci képes szimbolizálni ezeket az ellentéteket. A csapatsportban, így a labdarúgásban is a játékosok nem önmagukat képviselik, itt sokkal jobban előtérbe kerül a közösség mint ellenfél.

– Olyasmire gondol, mint a magyar–román vagy a magyar–szlovák ellentét?

– Idehaza is kialakulnak hasonló „örökös ellenfelek”, mint a Fradi, MTK, a Nyíregyháza, Diósgyőr, amelyek az előbbi felosztás szerinti ellentéteket testesítik meg. De igen, a válogatott esetében ott van Románia, Szlovákia, vagy ha még régebbre megyünk vissza, Ausztria.

– Talán morbidnak hangzik, de kicsit olyan ez, mintha a focival örökösen háborút vívnánk, fegyverek nélkül.

– Ez így van, csak itt szimbolikusan, szabályozott keretek között működik.

– Külső szemlélő számára semmi különös nem történt most Franciaországban. Talán csak annyi, hogy egy eddig sikertelen csapat most apróbb sikereket ért el. Mivel magyarázza, hogy ezek után megteltek az utcák őrjöngő drukkerekkel, és olyanok is egymás vállát lapogatják, akik korábban rá se bírtak nézni a focira?

– Egy frusztráció feloldását láthattuk. Magyarország évtizedeken át futballhatalom volt, aztán évtizedeken át szinte csak kudarcok érték. Ezzel a mostani sikerrel olyan érzelmek szakadtak fel, amelyeket alig lehet kontrollálni. Végre valamit visszaszerzünk a renoménkból. Ezért nincs hasonló egy kézi- vagy egy vízilabdasiker esetén, hiszen ott nem érték olyan megaláztatások a sportágat, a szurkolókat, azon keresztül pedig az országot, mint a fociban. Ráadásul kis ország vagyunk, ahol ezeknek a sportsikereknek a jelentősége felértékelődik. Ez végre az a terep, ahol meg tudjuk mutatni a világnak, hogy vagyunk „valakik”. A gazdaságban, a hadászatban, a politikában jelentéktelen az ország, de lám, a fociban (vagy bármely más sportban) képesek vagyunk legyőzni a nálunk erősebbet is! Ez a mi terepünk.

– A mai magyar politikai elit viszonya a labdarúgáshoz egyértelmű. Rákosiék viszonya a focihoz szintén egyértelmű volt. De vajon a politika mindig saját terepének tekintette ezt a játékot?

– Furcsa módon nem. A két világháború között rendkívül erős volt a magyar labdarúgás (és még sehol sem volt az Aranycsapat!). És bár már a harmincas években egyre gyakrabban jelentek meg a politikusok a honi labdarúgó-mérkőzéseken, elég ambivalens volt a politika viszonya a focihoz. Nem támogatta, sőt financiálisan kimondottan ellenségesen viszonyult hozzá. Megadóztatta, nem is kicsit. Például a sportesemények jegybevétele után úgynevezett testnevelési adót kellett fizetni, melynek mértéke a 20 százalékot is elérhette. És mivel nagy közönséget a labdarúgó-mérkőzések vonzottak, ez főként a futballt sújtotta. Az állam részben a testnevelési adóból finanszírozta olimpiai részvételünket, ami számára sokkal fontosabb volt, mint a labdarúgás. Az ötkarikás játékokon akartuk megmutatni, hol tartunk mi, magyarok a testi nevelésben. A hatalom a futballt kicsit gyanús, „proli dolognak” tartotta, amit ráadásul „zsidók irányítanak”. Aztán 1945 után egészen más szempontok érvényesültek: a politika használni kezdte a focit mint a szocialista rendszer felsőbbrendűségének szimbólumát. És erre alkalmas is volt a foci: népszerű volt és közel állt az emberekhez.

– A diktatúrák általában kedvelték a labdarúgást?

– Erre nem lehet egyértelmű választ adni. A náci Németországnak például volt egy nagyon erős sportolói ideálja, de ez inkább a kidolgozott testű atléta volt. A focit – lévén addigra már Európa-szerte profi sportjátékká vált – kevésbé kultiválták. A focihoz más erények kellettek, ahol a testi adottságoknak sokkal kisebb a szerepe. De például az olaszok kimondottan kedvelték a futballt. A ’20-as évek Mussolini-érája támogatta a játékot, az olasz foci akkor futott fel igazán. De a kommunista rendszerek is kiemelten kezelték a labdarúgást.

– Talán még soha nem folyt olyan széles körű társadalmi vita a fociról, mint most. Egyesek egyenesen a kormány sikerének tudják be az Európabajnoki szereplést, mások azt mondják, ez újabb évekre bebetonozhatja a jelenlegi hatalmat.

– Szerintem a jelenlegi hatalom ebből legfeljebb hosszú távon kovácsolhat magának erényt. Ha néhány év múlva a válogatott gerincét akadémisták képezik, ha a magyar klubok túljutnak az európai kupák első néhány körén, és ha a tavalyinál lényegesen több ember tölti majd meg a jelenleg kihasználatlan stadionokat. Amennyiben mindez megvalósul, a hatalom hitelesen kommunikálhatja, hogy hathatósan hozzájárult a futballsikerekhez. Ezzel valóban növelheti népszerűségét, egyelőre csupán arról beszélhetünk, hogy a válogatott teljesítménye javította a nem túl futballbarát közhangulatot.
 

Bernd Storckról szóló portrénk a VH június 25-én megjelent számának 26., az Eb-ről késztett összeállításunk lapunk 28. oldalán olvasható.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!