Nemi erőszak, hadi taktika

A Kongói Demok­ratikus Köztársaságban az 1990-es évek óta polgárháború dúl, melyben megszokott, hogy a katonák a harci stratégia részeként tömegesen megerőszakolják az ellenséges településeken élő nőket. A barakai bíróság precedenst teremtett Mutware ügyével, a károk azonban, amelyeket az évtizedes konfliktus okozott, felbecsülhetetlenek.

A háborúkkal mindig is együtt járt a nemi erőszak. A Bibliában és az Iliászban is találunk erre utalásokat. Érdekesség, hogy a városalapító Romulus és Remus feleségszerző hadjáratát magyarul „szabin nők elrablásának” hívjuk, míg az olasz vagy az angol művészettörténet a „szabin nők megerőszakolásaként” tartja számon. A történelem számos példát szolgáltat a katonák kegyetlenkedésére, de a 20. századból már pontos adataink is vannak: az 1931-45 közötti Északkelet-Kína (Mandzsúria) japán megszállása alatt 220 ezer nőt kényszerítettek szexuális rabszolgaságra, a Kelet-Németországot elfoglaló orosz katonák 1,9 millió nőt erőszakoltak meg. Magyarországon ezt az adatot 50 és 200 ezer közé teszik, de ne feledjük a Szovjetuniót elözönlő németek és szövetségeseik sem maradtak el ettől.

A hidegháború vége után alakult ki az „új háborúnak” nevezett jelenség. Az ilyen, többnyire egy államon belül zajló konfliktusokban nincs formális hadüzenet és békekötés, a résztvevők nem törődnek a hadviselés szabályaival és a seregeket főként illegális üzletekből finanszírozzák. A még Einstein alapította Nemzetközi Menekültügyi Bizottság (IRC) szerint ezekben a háborúkban a polgári lakosokkal szembeni agresszió egyik leggyakoribb formája a nemi erőszak, ami „nemcsak a háború mellékterméke, hanem a megalázás és fenyegetés révén a katonai stratégia része”. A világ az első délszláv háború alatt figyelt fel arra, hogy a nemi erőszakot a népirtás egyik módszereként is használhatják. 1992 és 1995 között főként a szerb, de a többi résztvevő náció is „erőszaktáborokat” hoztak létre az „etnikai vérvonal frissítés érdekében”. Mindez a becslések szerint 20 ezer nőt érintett.

Afrikában az 1990-es évek óta egymást követik a konfliktusok. Ruandában 1994-ben néhány hónap leforgása alatt összesen mintegy félmillió nőt erőszakoltak meg – előbb a tuszi származásúakat, majd a tuszik hatalomra kerülése után hutukat. Az 1990 és 2003 közötti libériai polgárháború után a kormány felmérést készített a nők között, amelyből az derült ki, hogy a megkérdezettek 92 százaléka valamilyen módon nemi erőszak áldozatává vált. A kontinens egy másik polgárháborújánál, a szudáninál hasonló a helyzet. A Human Rights Watch jogvédő szervezet szerint a darfúri menekülttáborokban élő nőket állandóan fenyegetik a kormány­közeli milíciák, a táborok kapuin belül és kívül egyaránt. A Médecins Sans Frontièrs (Orvosok Határok Nélkül, francia önkéntes szervezet) 2004 októbere és 2005 februárja között 500 nemi erőszakot elszenvedett asszonyt és lányt kezelt – írta a The Economist. A legtöbbet a 2002-ben formálisan lezárult, de a mai napig tartó kongói polgárháború kegyetlenkedéseiről lehet hallani, amelyet a nyolc résztvevő ország és a több mint 5,4 millió halálos áldozat miatt „Afrika világháborújának” is neveznek. Az ENSZ kongói békefenntartó missziója (MONUC) 1996 óta 200 ezer nemi erőszakot dokumentált, de a kongói családügyi minisztérium 1 millióra becsüli az áldozatok számát. Az áldozatok regisztrált száma a valósághoz képest csak a jéghegy csúcsát jelenti, mert a szégyentől és a megtorlástól való félelem, valamint a hatóságok hiánya nagyban megnehezíti az adatgyűjtést – számol be róla Lipták Zita, a téma magyar kutatója.

Egyes szakértők szerint a tömeges szexuális erőszak a stratégia része, amelynek célja az egész közösség megbüntetése és a félelemkeltés. „Le­­rombolják a közösségeket. Megbüntetik a férfiakat, és megbüntetik a nőket is, mert a férfiak szeme láttára teszik ezt velük” – magyarázta Patrick Cammaert tábornok, a kongói békefenntartók korábbi parancsnoka.

„Majdhogynem veszélyesebb nőnek lenni egy fegyveres konfliktusban, mint katonának” – olvasható az ENSZ nemi erőszak ellen fellépő programjának, a Stop Rape Now-nak a honlapján. A feminista kutatók állítják, a nemi erőszak célja, hogy az elkövetők a hatalmukat fitogtassák, vagy a női test szimbolikus jellege miatt az egész közösségen tegyenek erőszakot. Egy 2008-as ENSZ-határozat a nemi erőszakot hadi taktikának, így a nemzetközi biztonságot fenyegető tettnek minősíti. A Ruandai Nemzetközi Büntető­tör­vény­szék pedig egy ruandai polgármester, Jean-Paul Akayesu ügyében hozott ítélettel precedenst teremtett, mert kimondta, hogy a szisztematikus nemi erőszak népirtásnak minősül.

Vannak, akik szerint jóval összetettebbek az indokok. A kongói katonák például rendszerint a szegénységgel és a hiányos ellátással magyarázzák a polgárok elleni agressziót. Az interjúkban a „rendes, normális” nemi erőszakról beszéltek, ahol a szexuális vágy volt a motiváció, és az „ördögiről”, ahol a szegénység, a frusztráció és a fegyver adta hatalom okozott náluk őrületet. Érdekes, hogy arról nem tettek említést, hogy céljuk az etnikai tisztogatás lett volna. A boszniai erőszaktáborok ügyénél sem sikerült bebizonyítani, hogy a katonák felsőbb utasításra cselekedtek volna.

Rendszerint nem büntetik meg az elkövetők többségét, pedig a kínzások miatt az áldozat meddővé válhat. Az AIDS terjedésé is felgyorsul: például a kongói Dél-Kivuban az áldozatok 22 százaléka fertőződött meg a HIV-vírussal, ugyanis a katonák 40-60 százaléka beteg. Az erőszak súlyos pszichológiai problémákat is okozhat. A nem kívánt terhességek és az abortuszt tiltó törvények pedig megnövelik annak a kockázatát, hogy szakképzetlen emberek végezzék a terhesség­megszakítást. Ha mégis megszületik a gyerek, az anya és az egész család, közösség ellentmondásosan viszonyulhat hozzá. Ruandában vagy Boszniában lassan nagykorú lesz az a generáció, amely a kegyetlenkedésekből született.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!