Értékes a Nobel-díj, nem mindegy, hogy ki kapja, éppen azért alapos előszűrés előzi meg már a jelölést is. A díj évszázados történetében azonban így is voltak melléfogások, tévedések, és olyanok is megkapták, akikről később kiderült, talán mégsem érdemelték meg, vagy éppen nekik kellett volna kapniuk.
Barack Obama nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – írta nemrég megjelent könyvében a díjak kiosztásáért felelős Nobel-bizottság idén leköszönt titkára. Geir Lundestad 25 éven át töltötte be a befolyásos, ám szavazati jogot nem biztosító posztot. Visszaemlékezéseiből kiderül, hogy „a nemzetközi diplomácia megerősítéséért és a népek közötti együttműködésért tett kiemelkedő erőfeszítései miatt” 2009 októberében odaítélt békedíj Obamát is meglepte. A Fehér Ház protokollosai egy darabig mindenféle kibúvót kerestek, hogy az amerikai elnöknek ne kelljen átvennie a kilenc hónapos hivatali idő után erősen indokolatlannak tűnő kitüntetést – hiába. Lundestad szerint a bizottság pozitív visszajelzést akart adni az államfő békés törekvéseivel – például az iraki és afganisztáni háborúk lezárásával, vagy a guantánamói börtönök bezárásával – kapcsolatban.
De mára egyértelművé vált, hogy Obama nem érte el a célját. Sőt vannak, akik szerint éppen az iraki és afganisztáni kivonulás vezetett a térség teljes destabilizációjához, melynek következményeit Európa szenvedi meg.
Alfred Nobel eredetileg azoknak szánta a békedíjat, akik „munkásságuk legjavát a nemzetek közötti barátság, a leszerelés vagy a békekongresszusok népszerűsítésének szentelték”. Ezzel arra kényszerítette a bizottságot, hogy az élő történelem felett ítélkezzen – amelynek nyilvánvaló nehézsége, hogy az, ami az egyik pillanatban helyesnek tűnik, néhány év vagy évtized távlatából már nevetséges vagy értelmetlen.
Éppen ezért lehetséges az, hogy az 1901-ben elsőként jutalmazott Henry Dunant-on, a Vöröskereszt alapítóján és az 1979-ben kitüntetett Teréz anyán, a kalkuttai szegényekért dolgozó albán apácán kívül igen nehéz a listán olyan Nobel-békedíjast találni, akin ne lehetne fogást találni.
Az egyszerűbb eset az, mikor egy díjazottat viselkedése, tettei miatt tartanak utólag érdemtelennek. Még hivatalban állt Kofi Annan ENSZ-főtitkár, mikor 2001-ben a szervezettel közösen megkapta a kitüntetést „egy jobban szervezett és békésebb világért végzett munkájáért”. A ghánai diplomata kétségkívül megérdemelte a díjat, hiszen 1996-tól rengeteget dolgozott azért, hogy átláthatóbbá és hatékonyabbá tegye az ENSZ működését. Három évvel később azonban kiderült, hogy a fia volt az iraki leszerelést célzó „ételt fegyverért program” egyik beszállítója. Bár a főtitkárnak hivatalosan sikerült tisztáznia magát a vádak alól, magas rangú ENSZ-források szerint Annan megvezette a vizsgálatot végző szakembereket.
A 2004-es nyertesnek, Wangari Muta Maathai kenyai környezetvédőnek közvetlenül a kitüntetés után sikerült lejáratnia magát, mikor a Time magazinnak kijelentette, biztos benne, az „AIDS nem a majmoktól jön”, és arról elmélkedett, hogy a „vírust kifejlesztették”. Bár az interjú megjelenése után kiadott közleményében belemagyarázásnak minősítette a kirobbant vitát, és hosszan ecsetelte az AIDS-szel kapcsolatos felvilágosító tevékenységét, nem sikerült lemosnia magáról annak a bélyegét, hogy szerinte fehér orvosok fejlesztették ki a feketék ellen a betegséget.
Sokkal nehezebb viszont azokról ítéletet mondani, akiknek az erőfeszítéseit felülírta a történelem. 1926-ban Aristide Briand francia külügyminisztert, két évvel később pedig amerikai kollégáját, Frank Kelloggot tüntették ki azért, mert rendkívül sokat tettek az I. világháború utáni békerendszer létrehozásáért. Bár egy évtized múlva újra megszólaltak a fegyverek, ettől még igazságtalanok azok, akik rövidlátással vádolják a Az egyszerűbb eset az, mikor egy díjazottat viselkedése, tettei miatt tartanak utólag érdemtelennek.
Még hivatalban állt Kofi Annan ENSZ-főtitkár, mikor 2001-ben a szervezettel közösen megkapta a kitüntetést „egy jobban szervezett és békésebb világért végzett munkájáért”. A ghánai diplomata kétségkívül megérdemelte a díjat, hiszen 1996-tól rengeteget dolgozott azért, hogy átláthatóbbá és hatékonyabbá tegye az ENSZ működését. Három évvel később azonban kiderült, hogy a fia volt az iraki leszerelést célzó „ételt fegyverért program” egyik beszállítója. Bár a főtitkárnak hivatalosan sikerült tisztáznia magát a vádak alól, magas rangú ENSZ-források szerint Annan megvezette a vizsgálatot végző szakembereket.
Hasonló logikával szokták a közel-keleti békefolyamatban játszott szerepükért 1978-ban díjazott Anvár Szadat egyiptomi elnököt és Menáchem Begin izraeli miniszterelnököt, vagy az 1994-ben Jasszer Arafat palesztin vezetőt és Simón Peresz izraeli államférfit, valamint a nekik díjat ítélő kuratóriumot kritizálni. Bár egyik díjazott elő- és utóélete sem makulátlan, vitathatatlan, hogy a maguk idejében hatalmas eredménynek számított az egyiptomi–izraeli és a palesztin–izraeli békekötés. Ahogyan, amúgy, Obamával kapcsolatban sem lehetett volna azt várni a kuratóriumtól, hogy a jövőbe lásson – de hogy úgy ítélte meg a díjat, hogy a múltban sem láthatott még semmit, az is biztos.
Alfred Nobel végrendelete alapján a díjat bármely kategóriában csak élő személy kaphatja, de nem életművéért, hanem konkrét tudományos felfedezésért, alkotásért. A bizottság korábbi díjazottak, neves egyetemi professzorok, tudományos akadémiák és magánszemélyek segítségét kéri évről évre a döntés meghozatalához. De hogy végül mi alapján választanak, azt sokáig nem lehet tudni: a bírálatokat ugyanis 50 évre titkosítják. Nobel-jelöléseket tudományos akadémiák, egyetemek professzorai és korábbi díjazottak is tehetnek. Wilhelm Ostvald (képünkön) például, aki 1909-ben vette át a kémiai Nobel-díjat, egy igazán kiváló tudóst jelölt az elismerésre: saját magát. És itt nem állt meg: négyszer találta magát érdemesnek a Nobel újbóli elnyerésére. A bizottság azonban nem osztotta szerény véleményét.
Nobel-díj 2015
Fizikai: A neutrínóoszcilláció felfedezéséért Kadzsita Takaaki japán és Arthur B. McDonald kanadai tudós.
Kémiai: Tomas Lindahl svéd, Paul Modrich amerikai és Aziz Sancar amerikai és török állampolgárságú kutató a DNS-javításhoz kapcsolódó kutatásaiért.
Orvosi: William C. Campbell ír és Omura Szatosi japán tudós a fonálféreg-fertőzések, Juju Tu kínai kutató a malária elleni újfajta kezelés kidolgozásáért.
Irodalmi: A fehérorosz Szvetlana Alekszijevics többszólamú írásaiért, melyekben korunk szenvedésének és bátorságának állít emléket.
Béke: A tunéziai Nemzeti Párbeszéd Kvartett a 2010-ben kitört forradalom utáni nemzeti párbeszéd kialakításában játszott szerepéért.
Azt, hogy ki kapja a közgazdasági Nobel- emlékdíjat, melyet a Svéd Bank alapított, október 12-én, hétfőn jelentik be. (Angus Deaton, a Princeton Egyetem skót származású, jövő héten hetvenéves professzora kapta idén a Svéd Bank által alapított közgazdasági Nobel-emlékdíjat - a szerk.)
Meddig vár a bizottság?
A felfedezés és a díjazás közt átlagosan húsz év telik el – vannak persze kivételek: 1956-ban a két amerikai kutató, Jang Csen-ning és Li Cseng-tao egy évvel azután, hogy körülírta az elemi részecskék közti kölcsönhatást, fizikai Nobelt kapott –, hogy a tudomány igazolni tudja a tézisek hasznosságát, mert a díjat csak bizonyított felfedezésért ítélik meg. Ezért nem tüntették még ki Stephen Hawking elméleti fizikust sem, aki az időutazástól a fekete lyukig számos elméleti problémát vetett fel. Vitali Ginzburg orosz tudós azonban igen sokat várt a Nobelre. A szupravezetés terén végzett korszakos munkát, még az 1950-es években. Meg is kapta a Nobel-díjat – 2003-ban.
Nőknek nem adják?
1974-ben fizikai Nobel-díjjal tüntették ki Antony Hewish professzort. A bizottság azonban elfelejtkezett Hewish doktoranduszáról, Jocelyn Bell Burnellről, aki a főnökét megelőzve figyelt meg pulzárt – amiért a kitüntetés járt. A rossz nyelvek szerint azért a professzor kapta a dicsőséges díjat, mert Burnell nő volt. Hasonló esetként jegyezték fel Otto Hahn, az atommagkémia atyjának és az atomkorszak úttörőjének kémiai Nobel-díja történetét, hiszen két kollégája, Fritz Strassmann és Lise Meitner (fenti képen középen) sem részesült az elismerésben.
867/46
A feministák előszeretettel támadják a Nobel-díj bizottságait. Talán nem oktalanul: 1901 és 2014 között kevesebb mint 50 nőt tüntettek ki.
Pedig járt volna. Nem kapott Nobel-díjat Jonas Salk és Albert Bruce Sabin, a gyermekbénulás elleni vakcina felfedezője. Nincs a kitüntetettek sorában a Parkinson-kór felfedezője, Oleh Hornykiewicz sem. Kimaradt a sorból Charles Herbert Best kanadai orvos, aki munkatársával, Frederick Bantinggal közösen fedezte fel az inzulint – helyette főnöküket, John James Richard MacLeodot díjazták, aki a felfedezés időpontjában szabadságon volt.
Mégis utólag.
A Nobel-bizottság legnagyobb hiányosságának a mai napig azt róják fel, hogy nem tüntette ki Mahatma Gandhit (képünkön). Az indiai függetlenségi mozgalom vezetőjét ötször is jelölték a díjra, utoljára nem sokkal a meggyilkolása előtt, 1948 januárjában. A szabályzat szerint csak élő személynek lehet a díjat megítélni, így a Gandhi iránti tiszteletből 1948-ban senki nem kapta meg a jutalmat, azonban sokan gondolják úgy, hogy az lett volna igazán méltó a békedíjhoz és Gandhihoz is, ha posztumusz mégis megkapja. A bizottság két alkalommal mégis elhunyt személyt díjazott: 1961-ben a repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt ENSZ-főtitkárnak, Dag Hammarskjöldnek ítélték a Nobel-békedíjat; 2011-ben pedig Ralph M. Steinman kapta az orvosi Nobelt – ő azonban a kihirdetés előtt három nappal elhunyt. A döntést nem változtatták meg, lánya vette át az elismerést.
Határterület. Az irodalmi Nobel-díj bizottsága időnként tudományos műveket is díjaz (így kapott elismerést 1902-ben Theodor Mommsen német történész), máskor kizárólag a szépirodalomra koncentrál. Sigmund Freud is ezért maradt le a listáról.
Hoppá, illetve… Johann Andreas Grib Fibinger 1926-ban kapott orvosi Nobel-díjat, mert felfedezte a rákot okozó parazitákat. Mire kiderült, hogy a parazitáknak közük sincs a rákhoz, Fibinger már elhunyt. A bizottság önkritikát gyakorolt, ám a díjat nem vonta vissza. Antonio Egas Moniz portugál neurológus pedig egy, a pszichikai betegek gyógyítását célzó beavatkozásért kapta meg az elismerést 1949-ben, csakhogy utóbb kiderült, a beavatkozás óriási károkat is okozhat.
Tett azért, hogy ne…
Jerome Lejeune az orvosi Nobel-díj biztos befutójának számított a Down-szindróma felismerésében végzett úttörő munkájáért. Fő kutatási területe a kromoszómarendellenességek és egyes betegségek közti kapcsolat keresése volt. 1969-ben megkapta a Nobel előszobájának tekinthető William Allan-díjat. Nem sokkal később előadást tartott, ahol megkérdőjelezte az abortusz erkölcsösségét. Óriási felháborodás kísérte szavait, az amerikai sajtó pellengérre állította, a feministák tomboltak. Lejeune másnap levelet írt feleségének: „azt hiszem, ma elvesztettem a Nobel-díjat”. Igaza volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!