Attól még, hogy lóra ülsz, nem lesz belőled se szittya, se sumér - A magyar őstörténet mindig is ki volt téve a politika érdeklődésének - Magyarokról, hunokról, 1100 évvel ezelőtti „migránsokról” Sudár Balázs történészt, a Magyar Őstörténeti Témacsoport vezetőjét kérdeztük.

 
 

– Újra kell írni a magyar történelmet?

– Amennyiben a magyar őstörténeti kutatások legújabb, elsősorban régészeti és természettudományos eredményeire céloz, akkor az újragondolás mindenképp szükséges. Hogy ezek alapján milyen mértékben kell átírni a történelmünket, még nem egyértelmű.

– Milyen leletanyag borította fel az eddigi elképzeléseket?

– A kérdés homlokterében a magyarok vándorlása áll: mikor és hol kerülnek elő egyáltalán a magyarok elődei, és hogyan jutnak el a Kárpát-medencéig? Korábban az Urál-hegységtől a 9. század végi honfoglalásig több száz évvel számoltak a történészek – főként a nyelvészetre támaszkodva. Az elmúlt évtizedben ismertté vált feltárásoknak köszönhetően azonban, úgy tűnik, mindössze fél évszázadnyi idő alatt tették meg ezt az utat. A forráshiányos, leginkább következtetésekre épülő őstörténetben merőben új helyzetet teremtettek a magyarsághoz köthető moldáviai, ukrajnai, oroszországi leletek.

– Miért éppen most bukkantak rájuk?

– Mivel a ’90-es években megszakadtak a magyar és a posztszovjet tudományos kapcsolatok, a 2000-es évek közepéig hiába dolgoztak intenzíven a keleti régész kollégák, az ásatások anyagai nem váltak ismertté a magyar kutatók előtt. Másrészt a nehezen besorolható, így periférián maradt Dnyeper menti (etelközi) és Urál-vidéki leleteket sokáig nem kezelték egységesen, nem kötötték őket össze a magyarsággal. Miután ez megtörtént, a helyi kutatók már ezen a szemüvegen keresztül vizsgálták a talált tárgyakat, és a raktárakból is elővették a korábban fellelteket. Mindeközben – főleg Türk Attila munkássága nyomán – újraköttetett a nemzetközi kapcsolatrendszer is, rengeteg magyar régészeti kiadvány eljutott a kinti kutatókhoz, ezért össze tudták vetni a magyarországi eredményeket a sajátjaikkal.

– A júniusban Budapesten rendezett nemzetközi régészeti konferencia mindehhez hozzá tudott tenni?

– A konferencia megerősítette azt a szemléletmódot, ami mentén most gondolkodunk a magyarok vándorlásáról. Szinte az összes olyan keleti régész jelen volt, aki a magyarokkal bármilyen módon kapcsolatba hozható leletet tárt fel. Az előadások a vándorlás feltételezhető menetének földrajzára lettek felfűzve, így az egyes helyi kutatók munkáinak összefüggése – a vándorlási folyamat – szépen kirajzolódott.

– Akkor már jó patanyomon járunk a magyarság mibenlétét illetően?

– Úgy fogalmaznék, hogy a korábbiaknál jobb válaszok születhetnek. De mik is a kérdések? – Mióta létezik a magyarság? Mit tekintünk magyarságnak? – A régészeti leletek egyértelműen a lovas-nomád, harcos vezető réteget mutatják. De ez valójában elég kis létszámú társaság. Ha volt köznépi réteg, hol vannak a nyomai? Ők honnan jöttek, ki milyen nyelven beszélt, ki hol találkozott össze? Az elég jól látható, hogy valahol a Dél-Urál tájékán volt egy nagy, magyarnak nevezhető népességtömb, ami szétrobbant, különböző irányokba vándorolt (illetve részben helyben maradt), ennek egy része jött el aztán a Kárpát-medencébe.

– Miért dönthettek a szétrajzás mellett?

– A nomád népek nem hagyják csak úgy ott a szállásterületüket, ehhez nyomós ok kell. Vagy elüldözik őket, vagy túl jól megy a soruk, túlszaporodik az ember- és állatállomány, ezért új területeket kell szerezni. A magyar őstörténetben mindkét lehetőségre utalnak nyomok. A bizánci (és ezek nyomán részben a nyugati) források a besenyők előli menekülésként írják le a magyarok vándorlását, míg a magyar krónikák a másik forgatókönyvről beszélnek, amikor a népességfelesleg elindul új hazát keresni – ez ugye a csodaszarvasmonda olvasata. A magyar vándorlás mindenképpen többlépcsős, a megállókból való továbbmozdulást pedig különböző okok válthatták ki. Bizonyosat a történeti források hiányában soha nem fogunk tudni.

– Ebben a „termékeny bizonytalanságban” – ahogy írja – a történészi fantázia mennyire szabadulhat el?

– Amikor ilyen szintű a forráshiány, valóban komoly szerepet játszanak a történészek hipotézisei. Nevezhetjük ezt fantáziának is, de igen komoly keretek közé szorított fantáziának, amelynek megvannak a szigorú, tudományos szabályai. A magyarok 9. század előtti történetéről valójában konkrét dolgokat alig lehet mondani.

– Pedig nagy rá az igény.

– Mindenki azt szeretné, hogy jól elmesélhető, kerek történet álljon össze. De ez nem tűnik lehetségesnek – történészként legalábbis nem kivitelezhető.

– Ennek a hiányérzetnek tudható be, hogy a hagyományőrző csoportok az őstörténet-kutatók legnagyobb ellenségei?

– Nem gondolom, hogy szemben állnánk egymással. Nem kell távoli példához folyamodnom, évtizedek óta aktív tagja vagyok én is hagyományőrző szervezeteknek. De attól, hogy felülök a lóra, nem leszek se szittya, se sumér. Inkább azt mondanám, széles  körű társadalmi jelenségként tapasztalható egyfajta „alternatív” történelemszemlélet. Mert nagyon nehéz megemészteni – a tudósoknak is! –, hogy amiként a forrásainknak, úgy a megismerhetőségnek is vannak határai. Amin nem lehet túllépni. Illetve mégis, de az már a fantázia birodalma. Lehet legendákat gyártani, csak ne keverjük össze azokat a történelemtudománnyal. Komjáthy István Mondák könyve című kötete a nemzettudat szempontjából is fontos, remekül megírt magyar őstörténet, amit imádtam gyerekkoromban olvasgatni, de a tudományos történeti kutatáshoz nincs köze.

– És a jelenkori oktatásnak van? Lépést tartanak a legújabb kutatási eredményekkel?

– Történelemtanár-függő. Az új történelmi atlaszban mindenesetre alternatívaként már szerepel a sokkal rövidebb vándorlási időt feltételező, általunk rajzolt térkép. A kutatási anyagaink pedig hozzáférhetőek. De időre van szükség a felzárkózáshoz, hiszen a korábbi felfogással szemben, amely határozottan állított dolgokat az őstörténettel kapcsolatban, mi most felvállaljuk a bizonytalanságokat.

– A hun-magyar rokonságot övező kétségek esetében is?

– Ez az egyik legrégebbi magyar történelmi hagyomány – amióta Magyarországon történelmet írnak, létezik. Az más kérdés, hogy milyen gyökerei vannak ennek a hagyománynak, mert ezt nem tudjuk – e kettőt nem keverném össze! Az a fajta egy az egyben rokonság, amiről az emberek általában beszélnek, tehát, hogy a hunok a magyarok ősei, így biztos nem igaz. Az viszont, hogy a magyar etnogenezis során olyan néptöredékek kerülhettek be az alakuló magyarságba (akár magas pozícióba), akinek volt valamilyen hun tudata, nem zárható ki. Ahogy az sem, hogy akár a vezető dinasztiáknak volt egyfajta hun hagyománya. Ami alatt ráadásul nem biztos, hogy csak az Attilaféle európai hun hagyományt lehet érteni. Hanem a Keleten továbbélőt is, amiben viszont Attila már nem szerepel – erről azonban ugyancsak nincsenek forrásaink.

– A László Gyula-féle „kettős honfoglalás” hipotézise – ami szerint a 9. században a Kárpát-medencébe beözönlő magyarok már korábban betelepült magyarokkal találkoznak – érvényes még?

– Úgy látom, inkább politikai, nem pedig etnikai alakzatok jellemzik a sztyeppei népek történetét. Ilyen szempontból sem tartható a kettős honfoglalás elmélete, de az avar és magyar temetőfeltárások sem igazolták László Gyula feltevéseit. Ugyanakkor az, hogy magyarul beszélő népcsoportok lehettek a 895- ös honfoglalás előtt a Kárpát-medencében, mégsem zárható ki logikailag.

– És a honfoglaló magyarok rovásírása mennyire megalapozott?

– Olyannyira, hogy hamarosan megjelenik egy, az összes magyar rovásírásemléket tartalmazó kiadvány, benne a honfoglalás kori leletekkel. Arra pillanatnyilag nincs válasz, milyen kapcsolat fűzi ezt a székely rovásíráshoz, míg a türk rovásírással való viszonya már jobban körvonalazható.

– Ez megnyugtató, de mi a helyzet a sokak számára szintén a magyar nemzeti tudat egyik alapjának tekinthető genetikai rokonsággal? Japán, sumér, török, netán obi-ugor felmenőkkel számolhatunk?

– A genetikai kutatások egyértelműen tipikus közép-európai népességként jellemzik a magyarságot mind a honfoglalás idején, mind ma. Tehát nem arról van szó, hogy a magyarság keleti népként bevándorolt a szinte üres Kárpát-medencébe, sokkal inkább tűnik úgy, hogy a magyar honfoglalók számossága nem volt döntő mennyiségű a betelepüléskor.

– Hagyományőrzőként és a régizene művelőjeként is több évtizedes múltra tekint vissza. A közvetlen tapasztalatai segítették a történészi munkáját?

– Nagyon intenzíven, de persze csak a maguk helyén. Ki lehet például próbálni a honfoglalók szablyáit: ebből ugyan nem tudjuk megmondani, hogy egy honfoglaló mit csinált velük ténylegesen, de a kísérletezés mégis sok mindent elárul az egykori harcmodor lehetőségeiről. Ugyanígy, ha egy értő íjépítő és egy gyakorló (lovas) íjász összefog, komolyan leszűkül a honfoglaló íjak rekonstrukciójának a tere, és a bizonytalanságok ellenére mégiscsak valamivel jobban megismerhető elődeink legendás fegyvere.

– Ön milyen messziről talál célba?

– Az egykori harcosok 200-250 méteres távolságból még hatékonyan lőttek. Nekem még hosszú az út idáig.


+1 kérdés
– Tavaly állami kitüntetésben részesült, míg a kutatócsoport 2012-es megalakulása, jól gondolom, politikai cselekedet volt egy, a kormány által felállítandó őskutató intézet ellenében?
– A kitüntetést a korábbi oszmanista munkámért kaptam, nem függ össze az őstörténet-kutatással. Ami persze a politika érdeklődésének nagyon is kitett tárgykör. A kutatói hálózat létrehozását azonban már régóta terveztük a történelemtudományi intézetben.


Magyar őstörténet címmel indult könyvsorozat a Helikon Kiadó és az MTA BTK Magyar Őstörténeti Témacsoportja gondozásában 2014 őszén, Sudár Balázs történész és Petkes Zsolt régész szerkesztésében: A honfoglalók viselete (2014), Magyarok a honfoglalás korában (2015), Honfoglalók fegyverben (2015). Az ősszel megjelenő 4. kötet a honfoglalás és megtelepedés témakörét tárgyalja. A kötetekhez „bevezetésül” érdemes elolvasni a Rubicon című történelmi magazin Sudár Balázs szerkesztette 2016. júliusi, Honfoglalók című számát.


Sudár Balázs
(Budapest, 1972) történész, turkológus,
az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történelemtudományi Intézet Kora Újkori Témacsoportjának tudományos főmunkatársa, a Magyar Őstörténeti Témacsoport vezetője. Tavaly augusztus 20-án a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tüntették ki. A Magyar Történelmi Íjász Társaság tagja. Kobzon, laftán és baglamán (lantszerű pengetőhangszereken) játszik és énekel, korábban a Musica Historica, ma a Canlar zenekarban.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!