Míg a világ nagy részén egyfajta genetikailag öröklődő betegségként, vagy legalábbis az egészségestől eltérő rendellenességként tartják számon az ADHD-t, addig nálunk még a létét is megkérdőjelezi, és maximum devianciaként kezeli a közgondolkodás és a politika. Április 20–23-a között már hatodik alkalommal rendezik meg az ADHD (Attention Deficit/Hyperactivity Disorder, azaz figyelemzavarral és hiperaktivitással élők) Világkongresszusát, melynek idén a kanadai Vancouver ad otthont.
Maroknyi, 25-30 fős csapat gyülekezik a Parlament előtti téren. Nem a délutáni CEU-tüntetésre érkeztek, ha nem lennének náluk lufik, turistacsoportnak tűnnének. A transzparensük is csak egy A4-esnél alig nagyobb tábla, nekitámasztva egy köztéri pad háttámlájának: „ADHD-s vagyok, és kijöttem az utcára”. Van, aki gyerekkel, akad, aki kutyával érkezett, a padok mögötti zöldben Rakota Mónika, a civil szerveződésű megmozdulás szervezője – maga is ADHD-val élő és ADHD-s gyereket nevelő anyuka – tart beszédet. Céljuk, hogy felhívják a figyelmet a négybetűs mozaikszóra és a vele élőkre: „társadalom, legalább egy picivel több érzékenységgel fordulj felénk!”
A folyosón végzik
Hajdu Ágnes, az ADHD Magyarország Alapítvány alapítója szerint ez volna a kulcs: a társadalmi köztudat formálása, amely jelentősen hozzájárulna a magatartási és beilleszkedési problémákkal küzdő gyermekek esélyegyenlőségének megteremtéséhez. Amíg ez nincs vagy csak gyerekcipőben jár, addig a figyelemzavaros, hiperaktív gyerekek nagyon nagy része olyan meghurcoltatásban részesül az iskolai évek alatt, amit még egészségesen is nehéz jól kezelni.
„Tény – mondja Ágnes –, hogy ezek a gyerekek mások. Nem figyelnek a részletekre, sokszor arra sem, ha szólnak hozzájuk. Elmarad a kötelességek teljesítése is, nem követik az instrukciókat, a mindennapokban feledékenyek. Nehezen várakoznak, a türelem és az egy helyben maradás sem barátjuk. Félbeszakítanak beszélgetéseket, az iskolai órán is öntörvényűen nyilvánulnak meg.
Véleményüket sosem rejtik véka alá, és nem ismerik a disztingválás fogalmát: nyíltan és kontroll nélkül megkérdezik, miért vagy olyan büdös?, miért nincs fogad?, mi az a pecsét a pulóvereden?, és azt is szembe mondják, ha valakit nem szeretnek, vagy ha valaki nem szimpatikus a számukra. Impulzívak, szangvinikusak, az egyik pillanatban ölelnek, a másikban őrjöngnek.
Állandóan fészkelődnek, kezükkel, lábukkal babrálnak, izegnek-mozognak, túl sokat beszélnek.
Az átlagvélekedés szerint rosszak, neveletlenek, kezelhetetlenek.
Társaikkal rendszerint nem értenek hangot, órán többnyire a folyosón végzik, az iskolák rendre eltanácsolják őket – van olyan gyerek a praxisomban, aki 9 általános iskolát járt meg, mire sikerült elvégeznie – folytatja a fejlesztő pedagógus. – A problémás gyereket nevelő családok, a sok nehézség miatt peremhelyzetbe kerülnek, kiszorulnak a közoktatásból és a baráti körökből. Családok széthullanak, az egyedül nevelő szülő nehezebben talál állást, sokak élete, főleg vidéken, teljesen ellehetetlenedik.”
Ágnes szerint ennek nem kellene így lennie. A korai diagnózis, azaz a „láthatatlan betegség” láthatóvá tétele – a tudáshiány és a társadalmi stigmák miatt gyakran emlegetik az ADHD-t láthatatlan betegségként – megelőzheti, vagy orvosolhatja a bajt. Csak azt kell helyre tenni a fejekben, hogy az ADHD bizony betegség, vagy ha nem is betegség, de mindenképpen egyfajta rendellenesség, amely kezelést igényel. Genetikailag örökölhető, különféle képalkotó eljárásokkal tetten érhető agyi elváltozásokban, a másként működés pedig biológiailag és kémiailag is igazolható. Egy ADHD-s gyereket például sokkal nehezebb műtéteknél elaltatni – hiába kapja a nyugtató-altató kombinációt, egyre jobban pörög, ugyanakkor a figyelemkoncentrációja és a kontrollképessége gyógyszerrel tartható karban. „Onnantól, hogy mind a szülők, mind a pedagógusok, mind az állam el- és felismerné, hogy az ADHD-s gyerekek esetében nem félrenevelésről, szülői hanyagságról és kezelhetetlenségről van szó, hanem egy komplex, teljes körű kezelést igénylő tünetegyüttesről, sokkal könnyebb lenne mindenkinek a helyzete” – folytatja Hajdu Ágnes.
Pedagógusok kulcsszerepben
A diagnosztizált és fejlesztett ADHD-sek jól integrálhatóak, ami az egészséges és sikeres felnőtté válás egyik alapvetése. Ami most folyik, hogy egészséges gyerekek mellé beerőszakolunk viselkedési problémás, figyelemzavaros és hiperaktív gyerekeket, úgy, hogy egy-egy iskolára jó, ha egy fejlesztőpedagógus jut, gyógypedagógus pedig nincs is mindenhol, az csak feszültséget szülhet. A gyógypedagógiában járatlan szaktanárok figyelmét teljesen elveszik a kontrollálhatatlan nebulók. Miért csodálkozunk, ha az egészséges gyerekek szülei összezárnak, és nagyon sok esetben kiutálják a probléma forrását az osztályból, az iskolából? Az ilyen gyerekeket előzetes felzárkóztatás után lehetne jól integrálni, ilyen típusú terápiás központ azonban nincs Magyarországon. „Van jó néhány alapítványi iskola, ahol szegregáltan fejlesztenek ADHD-s gyerekeket, fantasztikusan egyébként, de a cél az volna, hogy létre tudjunk hozni egy olyan krízisközpontot, ahol a magatartás- és viselkedési zavaros gyerekek ingyen felzárkóztathatók lennének.
Emellett – nyomja meg a hangsúlyt Hajdu Ágnes – nem arrafelé kellene mennie az oktatáspolitikának, hogy szakképesítés nélkül is alkalmazzon pedagógusokat, hanem meg kellene szervezni az ingyenes és kötelező pedagógus-továbbképzést mindazok számára, akik kapcsolatba kerülhetnek integrált csoporttal, és kötelezően fogadnak sajátos nevelési igényű gyerekeket. Sajnos a szakvéleményeket sok esetben el sem olvassák, értelmezni, pedagógiai eszközökkel felkészülni, pláne differenciált programot nyújtani pedig nem képesek. Önerőből, szabadidejükben pedig nem fognak se a Vadaskert, se más intézmény tanfolyamán részt venni. Csak akkor, ha kötelező, ingyenes, és a munkaidejükben megtehetik” – zárja a szakember.
A kezelt ADHD-s gyerekből bármi és bárki lehet! Akár még Bill Gates vagy Jim Carrey is, akik felnőttként is hiperaktivitással élnek. A 25 olimpiai érmet, köztük 21 aranyat szerző Michael Phelpst például 10 éves korában diagnosztizálták figyelemhiányos hiperaktivitással. A tanárnője azt mondta neki, hogy soha nem lesz sikeres semmiben, mert nem tud odafigyelni semmire. Edisont eltanácsolták az iskolából, ahová hallászavarral tetézett hiperaktivitása miatt amúgy is rendszertelenül járt, írni-olvasni az édesanyjától tanult, és 12 évesen már saját maga által írt, szerkesztett és kézi nyomdáján nyomtatott újságot árult vonatokon. Churchillt több tárgyból is megbuktatták – ha nem volt körülötte stresszforrás, depresszióba zuhant. Ugyanakkor a feszültségben, például a hadszíntéren, elemében érezte magát.
Ma Magyarországon a becslések szerint úgy nagyjából 70 000 gyermek él figyelemhiánnyal és hiperaktivitással. Ebből alig a harmadánál észlelik a zavart kezelendő problémaként a szülők. Kb. 20 000 gyerek esetében igyekeznek ugyan megoldást találni, viszont pszichiáterhez, szakorvoshoz, ekképpen a diagnózisig csak 4500-an jutnak el. Hazánkban ma a kezeletlen, nem ellátott ADHD-s gyermekek száma meghaladja az 50 000-et.
A kezeletlen ADHD-s gyerekből szinte kivétel nélkül konfliktusoktól terhelt, személyes kapcsolatok kialakítására képtelen felnőtt lesz. 80%-uk verbális és fizikai agresszióval küzd, 60%-uk szerfüggőségben él. 80%-ukat elvált szülő neveli, és sok esetben tapasztalják meg a családon belüli agresszió különféle formáit. A fiatalkorú bűnelkövetők negyede kezeletlen ADHD-s előzményű. Mivel ezeknek a gyerekeknek a többsége 120 feletti IQ-val rendelkezik, kezeletlenül szinte a 100%-uk intellektuálisan alulfoglalkoztatottá válik, minimálisra csökken a felnőttkori teljesítőképességük, melynek sok esetben munkanélküliség a vége.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!