Ma van apák napja, bár az ünnep itthon még kevésbé elterjedt, az apaszerep sokat változott az elmúlt évtizedekben. Mert apának születni kell. Jobban mondva: apának is meg kell születni, ami a legideálisabb esetben egybeesik a közös gyermek érkezésével.
Ezzel a mozzanattal azonban – egyelőre – még nem sokat foglalkozunk, a kisbaba születése kapcsán sokszor háttérbe szorul az édesapa. Kétségeiket, félelmeiket sokszor nem merik megmutatni. A most megjelenő Apa-füzet talán változtat a helyzeten.
Kell-e beszélni egy apának felesége gömbölyödő pocakjához? Mi történik olyankor, amikor a családfő hasa kerekedni, a dereka sajogni kezd a várandósság idején? Illő-e tejfakasztó bulit tartani a kicsi születésekor? Mikor és hogyan lehet újrakezdeni a szexuális életet? Mi van akkor, ha egy férfi nem tud mit kezdeni a kisbabájával? Egyáltalán: miért van szükség apára? – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre ad választ a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom által létrehozott kis füzet, amelyet a tervek szerint júliustól minden leendő édesapa megkap a területi védőnőktől. A szerzők, Andrek Andrea és Léder László pszichológusok őszintén és egyszerűen beszélnek benne arról, amiről sok férfi kérdezni sem mer vagy tud.
– Amikor a feleségemet elkísértem a vizsgálatokra, az egyébként nagyszerű orvosával a szemkontaktust sem sikerült felvennem – meséli Léder László, aki nemcsak szakember, hanem gyakorló apuka is. Az édesapák joggal érzik magukat kívülállónak a várandósság és gyermekszületés időszakában, holott már-már elvárás velük szemben az, hogy lelkileg és technikailag ugyanolyan felkészülten várják a kicsi érkezését, mint az édesanya, aki ehhez számos segítséget kap. A füzet egyik legfontosabb üzenete az, hogy az apa jelentősége, érzelmi jelenléte egyenrangú az anyáéval a várandósság, a születés és kisgyermekkor idején, de nem szabad rájuk a „második anya” szerepét erőltetni, hiszen feladataik, jelenlétük egészen más jellegű.
Nagyot fordult a világ az elmúlt évtizedekben, nemcsak lehetőségük van az apáknak jelen lenni gyermekük születésekor, etetni, pelenkázni, hordozókendőben magukra kötni a kisbabájukat, hanem már-már kötelességük, pedig nem minden férfi érzi magát komfortosan ezekben a helyzetekben. Ez viszont visszavetheti az apa-gyerek kapcsolat fejlődését. Vannak férfiak, akik számára megrázó párjukat vajúdni látni vagy szimplán nem bírják a vért. Akadnak olyanok, akik hányingerrel küszködve cserélnek ki egy tartalmasabb pelenkát, nehezen viselik az arcukba dobott répadarabokat vagy rém unalmasnak tartanak egy csörgőt rázogatni – de közben ugyanúgy szeretik gyereküket, és egyéb területeken remekül megállják a helyüket.
Lényeges, hogy az apa és a kisbaba maguk alakítsák ki kapcsolatukat, külső elvárásoktól mentesen, hogy – a szerzők megfogalmazásában – „minden apa maga találhasson rá a saját apaságára”, hogy a természetes ösztönt maga fésülhesse össze az apaság tudatos megélésével. Ehhez a felfedezéshez, nagyban hozzájárulhat egy olyan apró „lökés”, amit a füzet adhat, amely az apák „várandósságának” időszakával indít. „Az apaság, és persze az anyaság nem a baba születésével kezdődik – hangsúlyozza Andrek Andrea, perinatális (szülés időszakával foglalkozó) pszichológus. – Az első, amivel a leendő szülőknek meg kell küzdeniük, az a saját kapcsolatuk a szüleikkel. Persze legtöbbször nem fogalmazódnak meg azok a sérülések, amelyek kiskorban érik az embert és amelyek később meghatározhatják kapcsolatukat a saját gyerekeikkel, de fontos minden szorongás, rossz gondolat, bizonytalanság megbeszélése a partnerrel, esetleg szakemberrel. El kell fogadni, meg kell élni azt is, hogy visszavonhatatlan változás történik a párkapcsolatban, ami sok veszteséget, de egyben a fejlődés lehetőségét hozza magával. A születés során sok minden meghal: a pár tagjainak kitüntetett szerepe, a nő régi teste, ettől még pszichológiailag tréningezett emberek is megborulnak. Szoktam ajánlani a pároknak, hogy a gyermek születése előtt tartsanak egy »búcsúvacsorát«, a változás megélése, értelmezése nagyon sokat segíthet mindkét fél számára. És mindenekelőtt a kommunikáció! A gyermek születését követő első évben rengeteg házasság bomlik fel, legtöbbször azért, mert az apák nem találják a helyüket, szerepüket az új keretrendszerben.”
Az Apa-füzet tanúsága szerint természetes – a pszichológusok szerint 25-30 százalékot érintő – jelenség az úgynevezett couvade tünetek megjelenése a várandósság ideje alatt, azaz olyan testi-lelki változások jelei, amelyek a terhes nőkre jellemzőek. Szokás azon viccelődni, hogy a leendő apukák párjukkal együtt gyarapodnak vagy fájlalják a hasukat, ennél azonban sokkal komolyabb lelki folyamatok is lejátszódhatnak, amelyek ijesztő álmokban, gondolatokban ölthetnek testet.
Fontos, hogy az apák érezzék, mindez természetes és a gyermek születésével elmúlik. Szintén normális, ha a többedik gyermek születésénél felmerül a gondolat: vajon tudom-e majd ugyanúgy szeretni, mint a testvérét?
És talán a kitárgyalt témáknál is fontosabbak azok a kételyek, amelyeket egy apa fogalmaz meg magának, ha megtapasztalja azt, hogy ez az időszak bizony a kérdéseké, csak általuk fedezheti és fedeztetheti fel magában a szülőt.
Kit szorít jobban a pelenka?
Az anyukák előszeretettel osztják meg tapasztalataikat és kedves történeteiket egymással az interneten. Az apukák viszont – legalábbis úgy tűnik – szeretik megtartani maguknak apaságuk legszebb élményeit. Azért fehér hollók a blogtérben is találhatóak: az apablogok közül szemezgetünk.
A műfajban kétségkívül a legszórakoztatóbb blog a Mandiner egyik melléklete, a Paparázó, amely azonban sajnos meglehetősen régen frissült. A legutolsó bejegyzés 2010-es, mégis aktuális lehet minden apukának mostanság is: „Az ugye alap, hogy egy nőnek elmagyarázni a foci szabályait teljességgel lehetetlen vállalkozás. A dolgot nehezíti, ha ez a nő 3 és fél éves.” Aki egy terhesség történetének férfiszemszögű változatát szeretné megismerni, annak mindenképpen ajánlott Székely András Apa-blogja. Szerencsére a blog a baba születése után is folytatódik, így olyan gyöngyszemekkel lehetünk gazdagabbak, mint például a következő bejegyzés: „Anyósom végignézte, ahogy megfürdetem Ágostont. Nagyjából meg volt elégedve, csak a hőmérséklet, a páratartalom, a sampon, a törülköző és a pelenkázásom ellen emelt kifogást. Apósom némán ült, csak annyit mondott a lányának távozás előtt, hogy talán mégis neki kéne tisztítania esténként a fiunkat. Otthonról még felhívtak minket, el tudott-e aludni Ágoston, nem szorítja-e túlzottan a pelenka.”
Az Apafej blog kételyeit, félelmeit igyekszik olvasóival is megosztani. Ám arra talán valóban nincs jó megoldás, ha az ember csöpp gyereke váratlanul felteszi a kérdést, vajon mi is az az eszkavátor… A blog szerzője a népdaloktól a Facebookig mindennel megküzd, a kínzó kérdés azonban nem hagyja nyugodni: „Képtelen vagyok eldönteni, hogy sikeresnek vagy tisztességesnek neveljem-e a lányomat.” Szépirodalmibb vizekre evezve egy rendkívül fiatal, de már nosztalgikus hangvételű blogra bukkantunk. Seres Tamás négy gyerekkel a háta mögött kezd múltidézésbe. A szerző épp most kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy utódai kezdenek felnőni. „Na: focimeccset még velem szeret nézni, ez jólesik így Eb idején” – nyugtatja magát azért az apuka.
D.-H. N.
Ünnepnap
Először a két világháború között próbálta meghonosítani hazánkban az USA-ban 1910-ben alapított ünnepnapot, az apák napját a Szívgárda nevű gyermekszervezet. A sikertelennek bizonyult kísérlet után a 90-es évek óta folyamatosan próbálják az ünnepet az anyák napja mellé emelni a köztudatba, egyelőre eredménytelenül.
Az apák napját a legtöbb országhoz hasonlóan június harmadik vasárnapján ünnepeljük, a katolikus egyház azonban hagyományosan március 19-én, Szent József napján tartja.
(Sz. K.)
A Három Királyfi, Három Királylány Mozgalmat a nemrég elhunyt Kopp Mária professzor asszony hívta életre, utódja a mozgalom élén Székely András lett. A mozgalom célkitűzése egy egyszerű, de sokszor félreértést szülő gondolat: Minden vágyott gyermek születhessen meg! – Minden olyan kezdeményezést támogatunk, amely a szülő-gyerek, ill. a párkapcsolatok egészséges működését segíti – mondja Purebl György pszichiáter, a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom munkatársa az Apa-füzet megjelenése kapcsán. – Egy születő családban nagyon nehéz megtalálni a szerepeket. Fontos, hogy egy apa, ne külső nyomásnak engedelmeskedve válasszon apamodellt magának, hanem a természetének, igényeinek megfelelően, ebben ad praktikus tanácsokat ez a hiánypótló kiadvány. Sorvezetőül szolgál, hogy milyen fő kérdések mentén alakíthatja ki a férfi a neki megfelelő apaszerepet, hogy egészséges kapcsolatot alakíthasson ki gyermekeivel.
máshogy fáj
Zuhanás a kezek közé
Sokáig várták a fiút a családba, szorgosan készültek a leendő csapatkapitány érkezésére, de amikor a harmadik is lány lett, eldőlt: itt én leszek a bandavezér. Mi, a klasszikus csehovi szereposztás, hasonlítunk, de közel sem vagyunk ugyanolyanok. A nővérem maga az óvatos pedantéria, az örök eminens, a galamblelkű orvos a sürgősségiről, kinek első számú páciense ki lenne más, mint a családja. A húgom a szépséges szende, az álomlelkű, örökké leplezett akarat és kitartás, hatalmas kék szemekkel és bágyadt mosolytól védve a világ gyarlóságaival szemben. Én meg a végtelen röppályára állított sűrített energia. Apánk meg a büszke három lányos szülő, aki lemondó szemekkel simít végig minden egyes focimezt, valamennyi létező sportboltban.
Az örök kihívás minden férfi életében, neki napi rutinná vált: miként tegyünk rendet a női lelkekben? Az életre nevelni egyszerre az okos báránylelkűt, a féktelen lázadót és a kicsit, aki mindenben követné a nővéreit. Valahogy így festett az apai ars poetica: határtalanok a lehetőségeink, bizonyos határokon belül.
Fürge túlmozgásos kisiskolásként minden hétvégén rendre kirándulni mentünk a közeli erdőbe. De nem ám az első farönkig, hanem a turistaút melletti sziklarengeteg tetejéig. A sziklamászás igazi csattanója, a jóságos szülő pukkasztása, a hét csínytevéseinek koronája a repülés volt. A szikláról a mélybe. Ugrani, szállni a magasban, majd zuhanni apa karjaiba. A minden jóérzésű emberből gutaütést kiváltó mutatvány apánk találmánya volt. Egyrészt anyánkat bosszantotta vele, másrészt fejébe vette, hogy az indokoltnál is óvatosabb nővéremet, valahogy mégiscsak rá kéne venni valami disznóságra. Ő semmi veszélyt nem látott a mutatványban, ám mindenki más komplett bolondnak tartotta az egész ugrócsoportot. Szerinte így épült fel a sziklaszilárd bizalom, és az atyai tekintély elegye: levegőből és zuhanásból. A mutatvány, mondani sem kell, a kedvencem lett. Míg a nővérem előredőlve, épp csak belepottyant apa ölébe, a húgom ügyesen lavírozva a levegőbe, mint egy mókustanonc, beleugrott a kitárt karokba, én hosszú nekifutással, az erdőből kitörve, ordítva zuhantam kezei közé.
Aztán felnőttünk. Túl már a kamaszkoron, igazi nosztalgiatúraként, újra betörtünk régi hétvégi erdőnkbe. Csodálkozva néztem kölyökkorom hatalmas szikláit. Nem voltak hatalmasak. Kellemes kis púpok voltak, aminek a tetején nyújtózva, nem is tűnt olyan félelmetesen távolinak az alatta álló apa. Jövöööök! – rohantam ki újra az erdőből és vetettem le magam riadt apámra. Ő rémült szemekkel, ám feszesen kinyújtott karokkal várt rám eleinte rogyasztott térddel, majd ülve, végül hanyatt az avarban. Összekapaszkodva, ordítva, röhögve gurultunk. Ahogy apám mondaná: az életben minden arány és mérték kérdése. Kivéve a bizalom.
Horváth Dorka
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
