Az időpont 1944 kora nyara, a helyszín a budapesti német követség, ahol két úr beszélget. „Adolf, igazában mennyi a legyilkolt zsidók száma?” Aki kérdezi Wilhelm Höttl tanácsos, egyébként Himmler SS-vezér személyes magyarországi megbízottja. A válasz: 4 millió a megsemmisítő táborokban, és még további 2 millió „más módon”.
A Spiegel munkatársai több ezer oldalnyi bizalmas okmány tanulmányozása után arra a következtetésre jutottak, hogy a halál logisztikusát nem csak hogy nem keresték a háború utáni német hatóságok, hanem segítséget is nyújtottak ahhoz, hogy büntetlen maradjon és kivándoroljon. Ehhez természetesen még más államok apparátusának hasonló magatartása is hozzájárult. Mindenesetre a Höttl-vallomás után Eichmann – aki hamis nevet használva a Waffen-SS hadnagyaként került amerikai fogságba – érezte, hogy forrósodik lába alatt a talaj. 1946. február 5-én elszökött a fogolytáborból. Hamis papírjait osztrák és német neonácik, köztük a budapesti történész körökben ismert Joseph Urban, a Gestapo korábbi magyarügyi szakértője segítségével szerezte. Urban addigra már kapcsolatban állt az amerikai és német kémszervezettel. Egykori SS-tisztek további támogatásával került egy észak-németországi kis faluba, ahol senkit sem érdekelt a közösségbe hamarosan beilleszkedő magányos idegen. (Eichmann felesége és három fia nélkül élt ott.) Az újságcikk hozzáteszi: persze a helyieket az sem nagyon izgatta volna, ha tudják, kicsoda az új erdőmunkás-tyúktenyésztő: a szélsőjobbnak a környéken erős bázisa volt, és az emberek egyébként is gyorsan felejtették Nürnberget. Nemcsak a helybeliek, hanem a sajtó is. A Spiegel maga, mint megtudható, 1945 és az 1960-as izraeli akció között összesen csak hatszor említette meg a nevét.
Eichmannt a náci korból ott maradt dél-tiroli hatóságok, illetve a helyi katolikus egyház emberei segítették kivándorolni Argentínába. (Ugyanez a bizottság menekítette állítólag Mengelét, a halál angyalát, s más magyar háborús bűnösöket is.) A Vatikáni Segélybizottság részéről Alois Hudal bíboros foglalkozott Eichmann kivándorlási ügyével, a főpapról köztudott volt, hogy szimpatizál a nácikkal. Ő vállalt érte felelősséget a Nemzetközi Vöröskeresztnél: ez volt az úti okmány feltétele. Mivel Hudal nem szívelhette a protestánsokat, Eichmann habozás nélkül hithű katolikusnak vallotta magát. Ricardo Klementnek – ezt a nevet vette fel – zöld útja volt. A gyors beutaztatást a genovai argentin konzulátuson a szülőhazájába a háború után visszatért Horst Carlos Fuldner segítette a tengerentúlról. (Himmler stábjának e korábbi tagja 1945 után kőgazdag Buenos Aires-i vállalkozó lett, és sok nácit segített át Dél-Amerikába.) Eichmann előbb Észak-Argentínában, majd a fővárosban élt, szerényen fizető állásokban: a Gehlen tábornok vezette német kémszolgálat pontosan tudta, hol van, ami nem volt különleges kémbravúr, mert Eichmann élénk társadalmi életet élt az oda menekült német nácik körében. Így már 1952. június 24-én befutott Pullachba, a „35/a forrás” jelentése, Klement fellelhetőségének megjelölésével. Az ott székelő kémszolgálat tartotta a titkot, de egy, az ügy részleteibe beavatott német ügyész tájékoztatta a Moszadot és elindulhatott a hajtóvadászat. 1960. május 21-én az ügynökök kézrekerítették, és pár nap múlva egy „eszméletlenségig részeg utaskísérőt” tettek fel kollégái egy Izraelbe induló gépre: innen már ismert a történet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
Budapesten a holokauszt magyarországi áldozatainak emlékére ma tartják az Élet menetét. A Klauzál téren Tarlós István főpolgármester mond beszédet, majd innen az emlékezők a Kossuth térre vonulnak, ahol a résztvevőknek lejátsszák Jose Manuel Barrosónak, az Európai Bizottság elnökének videoüzenetét is.
(K. V.)
Tárgyalás és ítélet
(K. V.)
