Nem elég hajléktalannak lenni, annak is kell látszani – legalábbis ez derült ki abból a tesztből, amellyel egy 29 éves informatikus tiltakozott Józsefváros hajléktalanpolitikája ellen.
Mégsem a rendőröket okolja: sőt, az őt hétfőn igazoltató hatóságiakat is dicséri, milyen jogszerűen, kedvesen jártak el vele szemben. „Bárcsak igazságos törvényeket kellene betartatniuk” – mondja. Nem a józsefvárosi hajléktalanüldözés az első eset, amikor számára ismeretlen emberekért áll ki; meggyőződése szerint ez állampolgári kötelesség. Az iraki háború kitörésekor, 2003-ban szervezett először békedemonstrációt. Azóta volt már „biobarikád” része egy kilakoltatás ellen tiltakozva, épített gátakat az árvíz sújtotta Felsőzsolcán, Ónodon és Szendrőn, blogján pedig egy kis „kézikönyvben” ad tanácsokat azoknak, akik hozzá hasonlóan valamit csinálni akarnak. Márpedig Kopiás Attila szerint nem szabad arra várnunk, hogy más tesz valamit helyettünk. Állítja: a kishitűség nem adhat okot arra, hogy egy jól eltervezett ötletet ne valósítsunk meg, ám hozzáteszi azt is, mindig próbáljunk békések és jogkövetők maradni, másokat pedig pláne ne buzdítsunk szabálysértésre. Ha pedig a tervünk végrehajtása bonyodalmakba ütközik, egyszerűsítsük, de semmiképp ne hanyagoljuk el. Végezetül Einsteint idézi: „a világ egy veszélyes hely, nem azok miatt, akik gonoszságokat követnek el, hanem azok miatt, akik ezt tétlenül nézik”.
Akcióinak valószínűleg lesz folytatása, hiszen miközben az állampolgári jogok országgyűlési biztosa az Alkotmánybíróságtól kérte a VIII. kerületi önkormányzatnak a guberálást szabálysértéssé nyilvánító és szankcionáló rendelet megsemmisítését, Kocsis Máté józsefvárosi polgármestert a Fidesz-frakció hajléktalanügyi referensének nevezték ki, az Országgyűlés pedig a héten tovább szigorítja a szabálysértésekről szóló törvényt: 150 ezer forint bírsággal, vagy elzárással is sújtható lesz az, aki fél éven belül kétszer „életvitelszerű lakhatásra” használ közterületet.
Eddig egyébként négyszáz eljárást indítottak a Józsefvárosban, ám az érintett hajléktalanok a figyelmeztetés ellenére is visszatérnek az utcákra. Egy részük fel sem fogja, miért vitték be őket a kerületi szabálysértési irodába, a rendőrökkel való „taxizás” után általában ugyanoda térnek vissza, ahonnan bevitték őket a hatóságiak. A megkérdezett hajléktalanok kivétel nélkül tudnak a rendeletről, tisztában vannak az esetleges büntetésekkel. Ám ennek ellenére sem mennek szállóra, nagy részük azért, mert fél. Kocsis az origo.hu-nak adott interjúban úgy fogalmazott: „kell némi szelíd erőszak, egy szabálysértési eljárás”, hogy a hajléktalanok bemenjenek a szállókra. Arra a felvetésre, hogy a „noszogatás” ellenére sem mennek be ezekre a helyekre az otthontalanok, Kocsis azt felelte: „ne akarjanak az utcán maradni, mert meg fognak fagyni”.
A kerületi polgármester kitart amellett, hogy nem hajléktalanüldözés folyik. Eközben vizsgálatok szerint bűnözők verték meg és vetkőztették le azt a két fedél nélküli férfit, akik múlt vasárnapra virradóra fagytak meg Budapesten a VI. kerületi Hunyadi téren.
A VIII. kerület után Zugló is arra készül, hogy háborút indít a hajléktalanok ellen: a Város Mindenkié csoport szerint a hajléktalan közösségek felszámolását az Egressy út és a Francia út sarkán található kunyhókkal kezdik. A hajléktalanok jogaival foglalkozó Város Mindenkié csoport információi szerint már a zuglói önkormányzat is tervbe vette, hogy felszámolja a kerület azon közösségeit, ahol több- tucatnyi hajléktalan ember él évek óta, saját építésű kunyhókban. A csoport közleménye szerint „a zuglói kezdeményezés jól illik azoknak az összehangolt hajléktalanellenes intézkedéseknek a sorában, melyek 2010 őszén, Tarlós István aluljáró-takarítási programjával indultak, és a Budapest környéki erdőkben élő hajléktalan emberek zaklatásával, majd az újpalotai kiserdő lakóinak kilakoltatásával, az utcán alvás betiltásával és a józsefvárosi rendteremtő akcióval folytatódtak”.
Jegyzet
Tekintet
Ha valaki a fővárosba költözik, az első dolog, amivel „újdonságként” szembesül, az a rengeteg otthontalan. Az ember eleinte megrendül, szánalmat, sajnálatot érez, és késztetést arra, hogy egy pillanat alatt, saját erőből csökkentse a hajléktalanok számát, vagy elviselhetőbbé tegye életüket. Én, felocsúdva a sokkból, amelyet a felismerés okozott, hogy valóban léteznek utcán élő emberek, gőzerővel kezdtem osztogatni az aprómat mindenkinek, akinek tudtam. Hamar rájöttem, nincs kapacitásom az állandó adakozáshoz. Beletörődve a helyzetbe, a legkönnyebb és leghelytelenebb utat választottam, elkezdtem tudomást sem venni az aluljárók aszfaltszintjén folyó életről. Rémisztő, milyen gyorsan belerázódtam abba, hogy levegőnek nézzem őket. Volt azonban egy hajléktalan, akivel nap mint nap összefutottam. Nem tudtam elkerülni, hogy amellett a karton- és pokrócrengeteg mellett haladjak el, ahol lakott. Nem néztem rá soha ugyan, de láttam. Sőt, úgy éreztem, valahányszor elmegyek mellette, ő mindig engem néz. Lehetetlenné tette, hogy levegőnek nézzem, és bűntudatot keltett.
Egyik nap nagyobb nyüzsgésre lettem figyelmes a hajléktalan „vacka” körül. Reménykedtem, hogy segítők tüsténkednek körülötte. Mikor közelebb értem, már láttam, nem erről van szó. Rendőrök dolgoztak a hajléktalan teste körül. Meghalt. Álltam a holttest előtt, és bámultam. Először néztem rá a hajléktalanra. – Kérem, figyeljen rám, mondja meg, hogy hívják, jöjjön, megetetem, adok egy kis pénzt meg pár ruhát – ordítottam magamban, reménykedve hogy meghallja. Nem hallotta. Pedig most annyira akartam, hogy rám nézzen, de már nem tette. Hányszor kívánhatta ő, hogy összetalálkozzon tekintetünk.
K. O.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
