Hogyan lettünk dúvaddá?

– Hol és hogyan kerül elő ma Bibó István neve, milyen a státusa szellemi hagyatékának?

– Egymástól jórészt elszigetelt emberek vágyaiban, artikulálatlanul, de jelen van. Elsősorban a hatalomkoncentrációval szembeni civil mozgalmak – a Tanítanék!, a Sándor Mária-féle Magyarországért mozgalom –, a korrupció leleplezései, a szabadságvágy kifejeződései mutatnak párhuzamot Bibó felismeréseivel.

– Negyed századdal ezelőtt még az egyik legtöbbet idézett politikai gondolkodónak számított, mi eredményezte az erodálódást?

– A rendszerváltást megelőző időszak, Bibó reneszánszának ideje, a „Bibó-felejtés” után jött el, s a Kádár-korszakkal szembenállás jelképe volt. Ahogy mosolyogvamegjósolta 1978-ban: „Meglátod, nagyobb divatom lesz, mint Lukács Györgynek”. A felfedezés és a reneszánsz a Kádár-rendszerrel kiegyezés miatti értelmiségi lelkiismeret-furdalásból fakadt, hiszen Bibó sohasem egyezett ki. Ezért válhatott a szabad, független, demokratikus Magyarország jelképévé. Szerény, mindenféle heroikus, patetikus magamutogatástól idegen személyisége és liberális demokrata szocializmusa viszont nem tette lehetővé, hogy ’90 után a kiépülő rendszert ő testesítse meg – ’56-os államminiszteri helytállása ellenére sem.

– Kikerülhetetlen kérdés: mennyire tekinthetők szellemi örökösöknek az ELTE Jogi Karán alakult Bibó István Szakkollégium hallgatói, a későbbi Fidesz vezérkara és holdudvara (Orbán Viktor, Szájer József, Simicska Lajos, Vida Ildikó, Deutsch Tamás, Lévai Anikó, Kövér László, Stumpf István stb.), azaz a mai hatalom birtokosai?

– Az, hogy szakkollégisták voltak és a Kádár-rendszerrel szemben hivatkozhattak Bibóra, nem tette őket szükségképpen és hosszú távon Bibó követőivé. Az 1994-es választási kudarcot követően, a párt felbomlásától tartva tudatosan pozicionálták át magukat a jobboldalra, s egyre inkább professzionális hatalomtechnikusokká váltak. Hatalomra kerülve pedig nemhogy nem tekintik elődjüknek Bibót, hanem némi feszélyezettség után egyértelműen elhatárolódnak tőle.

– Nemegyszer elhangzott már, de nem lehet, hogy Bibó elgondolásai valóban naivak voltak, nem vetett számot a reálpolitikával?

– Akik naivitást vetnek Bibó szemére, többségükben arra szoktak hivatkozni: mindig a pillanatnyi hatalmi adottságok a meghatározóak egy állam működtetésében, a társadalom szerveződésében. Holott Bibó hosszú távú koncepciót fejtett ki a közélet hatalmi eszközzé züllesztésével szemben. Azt, hogy az európai politikai fejlődés legfőbb vívmánya és lehetősége az a tendencia, amely a személyes uralomtól a hatalom megszelídítésének különböző formáin keresztül a kölcsönös szolgálat felé mutat. Az állam nem emberséget, adott szót, kölcsönösséget nem ismerő dúvad, hanem fokozatosan hatalomkoncentrációból a tárgyilagos szakszolgálatok szervezetévé alakult. Ám – ahogy azt a nácizmus és a kommunizmus bizonyította – dúvaddá tehető. Manapság pedig az, aki korlátlan hatalomra tör, egyáltalán nincs védve attól, hogy dúvad államot hozzon létre. Azt, amit Bibó István másképp zsarnokságnak nevezett.

– Megint dúvad állammá váltunk?

– A hatalomkoncentráció nem valami fátum, természeti adottság, hanem valakiknek a döntése: valakik úgy élnek a hatalmukkal, hogy visszaélnek vele – és ezt magától értetődőnek gondolják. Ki gondolta volna, hogy a korrupció egyenlő a Fidesz politikájával, a nemzeti középosztály megteremtése saját maguk programszerű korlátlan vagyonosodásával. Ez cinikus hatalompolitika, ami korántsem jó kormányzás a köz érdekében, hanem az önző és ravasz hatalommegtartás riasztó példája.

– Bibó elemzéseinek aktualitását akkor éppen a régi, jól ismert hatalomeszmény visszatérése adja?

– Valóban a hatalomkoncentráció régi változata köszön vissza akkor, amikor a végrehajtó hatalom maga alá gyűri a törvényhozó és a bírói hatalmat – ahelyett, hogy tiszteletben tartaná a korábban végre szétválasztott hatalmi ágak függetlenségét. Ugyanakkor – amire Bibó már ’46-ban felhívta a figyelmet – új szakértői, szervezési, technokrata, menedzser kiváltságos réteg alakult ki. Az államhatalom gazdasági terjeszkedése, a szellemi élet minden korábbit meghaladó jelentősége, s a tömegműveltség, a tömegkultúra eszközeinek elterjedése új távlatokat nyitott minden eddigi mértéket meghaladó hatalomkoncentrációs gócok kialakítására.

– Mindez számos alkalmat adhat a visszaélésre, mint például a mostani menekültválság/ kvótaszavazás esetében?

– Ez kétségtelen figyelemelterelés, hogy ne a magyar társadalom kifosztása, megalázása, a „rólunk, nélkülünk” – ami nem függ össze semmilyen menekültválsággal – legyen a politikai közvélemény artikulálódási témája. Azért, hogy ne alakulhasson ki a szolidaritás.

– Bibó egykori korrajzában autokrata államról, anakronisztikus társadalomról beszélt a magyar közeget tényszerűen elemezve. A mai magyar társadalom egy része, a hatalom technikáit tudomásul véve, szintén elfogadja a fennálló rezsimet – mindez elég távol esik a bibói remélt önszerveződő civil közösségektől. Mi a rezignáltság oka?

– Bibóval szólva: semmi sem könnyebb, mint egy jobbágyi alázathoz szoktatott társadalomban „rendet” teremteni. Ha a demokratikus politikai kultúra nem eléggé fejlődött ki, az lehetővé teszi a demokratikus politikai fejlődés megzavarodását, eltorzulását, vakvágányra futását, politikai hisztéria kialakulását, amely a valóság elfedése, a problémákkal szembenézés hiánya, a hazug politika elvárásai miatt önáltatást, újabb és újabb hazug politikai konstrukciókat eredményez és katasztrófába torkoll. A karizmatikus vezér, aki mindig megmondja, hogy mit kell csinálni – a kisebbségi véleményt megbélyegzi, annak intézményes formáit körmönfontan, ravaszul lehetetlenné teszi –, felmentést adhat a feladat alól, hogy demokratikus politikai közösséget alkossunk, s szabad demokratikus közösség szabad polgárai legyünk.

– Azoknak viszont, akik artikulálni szeretnék a bennük lévő szabadságvágyat, milyen kapaszkodót kínál Bibó szövegeinek új kiadása?

– Hét témakör szerint, azon belül szigorú időrendben szinte minden írása benne van a három kötetben. Személyes levelezésének nem közügyeket érintő leveleit, könyvtárosi produkcióit és néhány fiatalkori írást hagytam ki. A centenáriumi kiadás komoly tudományos-filológiai vállalkozás volt, de nagyon alacsony példányszámban jelent meg. Ez a majdnemösszes segíthet a politikai felnőtté válásban – ennek lehetőségét kínálja széles körben olvasóinak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!