Politikai hisztéria ott van, ahol a kívatos azonos lesz a lehetségessel és a valóság zárójelbe tétetik. Ez történik most, ennek vannak hétköznapi jelei – vélekedik Pataki Ferenc akadémikus, szociálpszichológus, akinek képzeletbeli díványára Magyarországot fektettük lelkiállapot-vizsgálatra. Közhangulatunk történelmi gyökereiről, újkori félelmeinkről, belopott rendszerváltozásról, észérvekről és hitvitákról beszélgettünk.
– Ha nemcsak az egyes embereknek, de a népeknek – a magyarnak is – van lelkiállapota, hogyan lehet ezt diagnosztizálni?
– Elég járkálni az utcán, társalogni a munkahelyen, hogy lássuk: az emberek hol mosolygósabbak, derűsen anekdotáznak, hol magukba fordulnak, komorak – mint mostanság. A hazai kutatók ezt úgy mérik, hogy felteszik a kérdést, mit gondol, jobban vagy rosszabbul mennek-e dolgok nálunk. Meghökkentően nő azok száma, akik a rossz irányt említik. Még pontosabbak azok a mutatók, amelyek például a deviáns jelenségek előfordulását mérik, de árulkodó adatsor az agresszív és a tulajdon elleni bűncselekmények arányának alakulása is. Képet ad a kollektív lelkiállapotról a beszédben megnyilvánuló agresszió is. Magyarországon ez korábban is jellegzetes volt, és ma még inkább az, tapasztalhatja, aki belepillant a parlamenti közvetítésekbe és figyeli az ottani vagy akár az utakon zajló viták hangnemének alakulását. És még többet árul el a társadalmi folyamatok vizsgálata. Gondoljuk csak végig: 1990-ben az MSZP gyakorlatilag vesztegzár alá került, 17 százalékkal visszazuhant oda, ahol 1945-ben az elődpártjainak egyike volt. Eltelt néhány év és az MSZP nagy fölénnyel megnyerte a következő választásokat. A fiatal Fidesz – a nagymamák kedvence, a nyitott ingű torzonborz fiatalemberek pártja – ebben az időben a népszerűségi listán 40 százalék fölött szerepelt, a választásokon 1994-ben pedig csak 7 százalékot kapott. A 2006-os választás még élni tudott a Kádárkorszak utáni nosztalgiákból, de jött Őszöd és a politikai puccskísérlet, s az őszi választásokon már előrevetítette árnyékát a 2010-es kétharmad. Most pedig azt látjuk: megjelenik egy új politikai alakzat és egyik napról a másikra 14 százalékos támogatottsággal szerepel. Mi is történt? Hiszen a lakosság nem lett se okosabb, se műveltebb. Kollektív tapasztalatszerzés, kollektív tanulás zajlik. És ez mifelénk nem megy könnyen. Mert minden nemzeti történelemben sajátos mérleget mutatnak az együttes örömélmények, sikerek, diadalok és a kollektív veszteségélmények, kudarcok. A magyar történelem jellegzetessége, hogy Mohács óta sokkal több a kudarcélmény, a nagy veszteség, ami a nemzeti emlékezetben megmaradt. Még a reformkorban is, amely ezredévnyi szenvedésről beszél, régi dicsőségünkről ábrándozik, de közben a nemzethalál gondolatával kacérkodik. Ez a kettősség a történelem mintázatának és a kollektív emlékezetben őrzött lenyomatának a képe – a mai tudatban. És fel is használja a politika a maga céljaira, amikor a nemzeti múltat szelektíven kezeli és a jelen szükségleteihez igazítja.
– Történelmileg meghatározott lenne tehát a közhangulat alakulása mifelénk?
– Bibó István 1945 végén adta közre A magyar demokrácia válsága című cikkét. Azzal a gondolattal kezdődik: a magyar demokrácia válságban van, mert félelemben él. Fél egyfelől a reakciótól, a Horthy-rendszer restaurálásától, másrészt fél a proletárdiktatúrától. Ő a félelem kollektív lelkiállapotában vélte felfedezni a válság egyik gyökerét. A félelem nem változott, csak az okai. Ma az egzisztenciális szorongás, a mindennapi létbiztonság megingása a félelem egyik forrása, a másik pedig az állami túlhatalom kialakulása és nyomasztó fölénye az egyén szuverenitásával szemben. Megszabja, mikor menjen a gyerek óvodába, mindent állami kézbe vesz, előír és szabályoz, és az életet „az, aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére” egyszerű logikája szerint akarja berendezni. Hovatovább a fél ország állami alkalmazott lesz, az orvosok, a pedagógusok… Alattvalók. Ez az újfajta pártállamiság azért különös, mert a 2010-es választások előtt a másik oldalon is akadtak írástudók, akik úgy vélték: a kétharmados hatalom módot adhat a nemzeti megbékélés politikájának érvényesítésére. A másik esély – ami úgy látszik, valóra válik – az, amit a miniszterelnök egy ízben amerikai újságíróknak említett: az ellenfelet nem elég legyőzni, meg is kell semmisíteni.
– Ez is arra utal, aminek sok más jele is van a közéletben: az észérveken eluralkodtak a szélsőséges érzelmek. Hogyan alakultak át a racionális közéleti viták afféle hitvitákká?
– A válasz szintén Bibónál keresendő, ő azt mondta: abban a társadalomban alakul ki a tömeghisztériához hasonló politikai hisztéria állapota, amelyben megszűnik a valóság, a lehetőség és a kívánatosság megkülönböztetése. Ahol a kívánatos azonos lesz a lehetségessel és a valóság zárójelbe tétetik. Ez történik most, ennek vannak hétköznapi jelei. Amikor a fél ország rendszámtábláján megjelenik Nagy-Magyarország emblémája, akkor ez jelzi: lehetségesnek és kívánatosnak tekintik azt, amit az embléma ábrázol, függetlenül attól, van-e bármi köze a realitáshoz.
– A rendszerváltozás után előbb rosszkedvű lett az ország, tavalyra pedig – mint akkor egy interjúban fejtegette – már ingerültté vált. Mi történt? És mi, miért változott az azóta eltelt egy év alatt?
– Az addigi, rendi vonásokkal terhelt, tekintélyelvű társadalom a rendszerváltással elvesztette korábbi renoméját, és megnőtt a bizonytalanság. Az első eufória után jött a „másnaposság”, ettől váltak sokan rosszkedvűvé. Azután, mivel nem javultak a dolgok, a politika és a közélet indulati szintje megemelkedett. Ma már senkinek és semminek – az intézményeknek, a parlamentnek, a pártoknak, a politikusoknak – sincs tekintélye, és a társadalom belépett az egyetemes bizonytalanság időszakába. Nem biztos a munkahely, a gyerekek jövője, az egyetemi képzés, a helyi viszonyokhoz való alkalmazkodás lehetősége, az élet kalkulálhatósága, kiszámíthatósága. Ez szülte az egyre nagyobb ingerültséget, és ez vezetett el mostanára az apátiához. Jelzi ezt a menekülés, az ország elhagyása. A 20. századi magyar történelem legnagyobb katasztrófája volt az a szellemi veszteség, ami 1920-tól a magyar Nobel-díjasok nemzedékét söpörte ki az országból, utána jött az 1944–48 közötti, majd az 56-os kivándorlási hullám, és most itt a legújabb. Egy határig a globalizáció miatt természetes lenne, hogy elhagyják az országot, de egy határon túl a veszteség nem pótolható, különösen, ha a legvállalkozóbb szellemű, legképzettebb réteg is vándorútra kel. Ide vezet a gazdasági okok mellett az is, hogy az egykor volt fiatal és liberális Fidesz fokozatosan egy hungarocentrikus, nemzeti radikális vonásokat mutató, és egyre inkább a nemzeti mitológiával is megtámogatott „turulban született félázsiai” származékká vált, ami nagyon közel vitte a szélsőjobbhoz, és a két világháború közötti turanizmus ideológiai roncsaihoz. És a kétharmad birtokában, a győzelem óta olyan, a demokratikus formákat még megőrző pártállamiságot épített fel, ami a hatalmat centralizálja, a törvényhozást a totalitárius államokhoz hasonlóan a hatalom eszközének tekinti, és az idősebb nemzedékben felkelti a déjà vu élményét. Az egyes ember úgy érzi: egyre tehetetlenebb a hatalommal szemben. Mert mit tehet a rokkantnyugdíjas, akit előbb meggyanúsítottak azzal, hogy csaló, azután, amikor kiderült, hogy nem az, akkor megvonták az addig kapott járadékát?…
– Erre kell hát berendezkednünk? Az apátiára?
– Az hogy apatikus és jövőkép nélküli országban élünk, nem jelenti azt, hogy ez más lenne, mint egy pillanatnyilag jellemző, uralkodó hangulati áramlat. Mert október 23-án a Békemenet mellett ott volt már a Milla által szervezett nagygyűlés. És már a Békemenet se hasonlított a lelkesült hajdani fideszes tömeggyűlésekre. Valahogy a „Viktor-Viktor”-ozás is fakóbban szólt. Régi rögeszmém, hogy a rendszerváltást szinte belopták a magyar társadalom életébe. Sok mindenről volt azóta népszavazás, de az alapkérdést, hogy a magyar népnek kell-e kapitalizmus vagy nem, azt soha sem tették fel világosan, hanem beburkolták olyan fogalmakba, mint a „szociális piacgazdaság”. Pedig a rendszerváltás másnapján már idézni kellett volna Churchillt, aki szerint a parlamentáris demokrácia a „legjobb rossz”, és feltenni a kérdést: mitől is „rossz” a demokrácia? Mik a belső problémái?
– Az egész ország mégsem fordulhat pszichiáterhez, hogy „kibeszélje” a problémát.
– Igaz. Egy olyan országnak, amely sose élte meg a mindennapi demokratizmus tapasztalatait, csak foltokban, epizodikusan, meg kell tanulnia a bizalommal teli demokráciát. Ahol nem kell sandítani, hogy honnan fenyegetnek veszélyek. Ahol az együttműködés, és a kooperáció nem külső kényszer. Ahol a nagy viták mellett van néhány közös eszme, ami összekapcsol. Amikor az egyének szabad társulásának teret adó tömörülések, az alulról építkező valódi civil társadalom – a mindennapi demokratizmus – kikényszeríti, hogy a politikai elit alázatosan szolgálja, és a most gyűlölködéstől hangos parlament a szakszerű, konstruktív vitákat folytató, és az ellentétek feloldására, a konfliktuskezelésre példát mutató, okos gyülekezetté váljon. Kellene néhány csöndes évtized, ami a rációé.
– A jelek szerint erre még egy ideig várni kell. A politikában továbbra is a kollektív gyűlölet tűnik a legjobb tömegtoborzó eszköznek.
– Igen, mert a gyűlölködés a fenyegetettség érzetét kelti, a veszélyérzet pedig a leginkább mobilizáló erő. A szeretet szelíd. A gyűlölet mozgósít. Ennek a gerjesztésére is vannak technikák, például a karaktergyilkosság. Ezért zajlik máris Gyurcsány és Bajnai képletes „összetapasztása”. De Bajnaitól még nem hallottam másik politikustársát gyalázni és üres, patetikus szónokiasságot sem. Adja az ég, hogy képes legyen ezt a stílust megőrizni. Makacsul hiszek abban, hogy előbb-utóbb vissza fognak térni a politikusok az érzelmek világából a ráció világába, mert ez az út, a dúló indulatoké, a katasztrófába vezet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!