Egymillió 300 ezer forint – ennyi ma Magyarországon az egy főre jutó, évente elkölthető jövedelem, de természetesen az ország különböző pontjain van ennél jobb és rosszabb átlag is. Az egyik legszegényebb település a borsodi Szendrőlád, ahol a hazai vásárlóerő kevesebb mint 50 százaléka jut egy főre, a leggazdagabb pedig a Budapesttől alig néhány percnyire lévő Üröm, ahol csaknem 40 százalékkal költhetnek többet a lakosok, mint a magyar átlag. Mindkét helyre ellátogattunk.

Negyvenöt perce hagytuk el Miskolcot, Szendrőládon először a meglepetés ül ki az arcunkra. Ahogy behajtunk a településre, építkezésbe ütközünk: csatornáznak és betonút készül egyszerre, uniós pályázatot nyert a falu. Elhajtunk az idősek otthona és az orvosi rendelő (mindkettő gyönyörű állapotban van) mellett, fel a dombra, hogy rálássunk a helyre. Két templom áll egymás mellett, az egyiket épp meszelik. Szóba elegyednénk a munkásokkal, milyen is az élet itt, Szendrőládon, ám ők csak a fejüket rázzák, egyikük sem idevalósi. Odalenn is hasonló válasszal fogadnak az útépítők, ők sem falubeliek. Kissé tanácstalanul hajtunk le a patak partjára, ahol szintén munkásokba botlunk. Ők már helyi lakosok. Közmunkán vannak, heti 13-14 ezer forintért tisztítják a patak medrét. – Igen, ez bizony egy szegény hely – bólogatnak, amikor elmagyarázzuk nekik, miért jöttünk.

Ürömön egészen máshogy kell nekifognunk a dolognak. Van itt pincesor, régies „belvárosi rész” és elegáns lakópark is. Mi a zöldségesnél kezdünk. Már a kínálat is arról árulkodik, hogy itt bizony van vásárlóerő. Míg Szendrőládon néhány szem mandarin és banán árválkodott a boltban, addig itt a birsalmától a dísztökig minden kapható. Meglepő tehát a zöldségesasszony válasza. „Az egyik leggazdagabb? Pedig itt is élnek szegények, nem is kevesen. De ha arra kíváncsi, szerintem kik azok és hol vannak, akkor menjen fel a dombra, az új házakhoz” – mondja a vállát vonogatva. Hasonló magyarázattal találkozunk a biopatikában is. „A szegényebbek azért járnak ide, mert még ismerik a régi gyógymódokat, a tehetősebbek inkább a bioélelmiszereket, -kozmetikumokat keresik. A régiek mellé beköltözött újak azok, akik valószínűleg gazdagabbak” – magyarázza az eladó, és ő is felküld a dombra.

A legszegényebb települések egyikében hiába is keresnénk patikát. Át kell menni Edelénybe, hogy gyógyszerre lehessen cserélni a receptet, derül ki az egyik háznál, ahová betérünk. Egy idősebb házaspár invitál minket, épp gombászni voltak, reggel hét körül indultak, csaknem hat órát töltöttek a domboldalon, szentmihályi gomba után kutatva – amit összeszedtek, azért kétezer forintot kaptak. „Mindennap megyünk, hol gombát, hol galagonyát, kökényt szedünk, ami akad. Muszáj kiegészíteni a pénzünket, ketten élünk alig több mint 50 ezer forintból” – meséli az asszony, majd előhúz a szekrény tetejéről egy köteg receptet. „Művénák vannak a lábamban, magas a vérnyomásom, baj van a szívemmel, soroljam még?” – urára néz, aki harmincévnyi munka után lyukas tüdővel és kétszer műtött gerinccel szedi nap mint nap a gombát a domboldalon. A gázpalackos tűzhely mellett álló férfi a másik szobába mutat. „Ott a fiam lakik a menyemmel meg a két gyerekkel. Ő Pesten dolgozik, építésen, háromhetente jár haza. Itt nem tudna mit csinálni” – de nem ők az egyetlenek, akik hasonló életet élnek. Egy fiatal férfi a kerítésnek dőlve mesél. „Két nyelven, angolul és németül is megértetem magam, festő-mázoló a szakmám. Dolgoztam Németországban és Amerikában is, idénymunkákat vállaltam. Volt, hogy a családomat is vittem, máskor ők itthon maradtak. Most épp nincs munkám, azt éljük fel, amit legutóbb kerestem. És már nézem a következő lehetőséget. Addig napi ezer forintnál is kevesebből élünk hárman” – magyaráz lendületesen, választékosan, miközben a tűzhelyen az ebéd fő. Gomba a menü itt is. A kredencben egy fél üveg étolaj, egy doboz vaj, egy megkezdett búzadara és egy darab paprika árválkodik. Hűtő nincs. Mégis: a határon túlra jár dolgozni, újra meg újra visszatér Szendrőládra. Megvonja a vállát: „Itt van az otthonunk.”

Ürömön akad munka, települtek ide vállalkozások, de a többség Budapestre jár dolgozni. Egy anyuka épp néptáncóráról hozza a kislányát, ő a X. kerületben dolgozik, a férje Ürömön autószerelő. „Tényleg az egyik leggazdagabb? Csak azt nem tudom, kik. Bár ismerek olyan anyukákat, akiknek nem kell dolgozniuk, mert van, aki eltartsa a családot. De tény, hogy Üröm évről évre drágább, főleg az ingatlanok. Biztos azokba költöznek a gazdagabbak, és ettől javult a statisztikánk” – meséli. A kislány eközben fáradhatatlanul ugrándozik, csacsog, pedig lassan besötétedik, ő pedig túl van egy tanítási napon és egy néptáncórán is. „Az iskolában művészeti oktatás is folyik, van színjátszás, lehet zenét tanulni, és még sok mást is” – mutat a hirdetőfalra, ahol a kölyökkarate és foci mellett sakk-, elsősegély- és csillagászati szakkörre is jelentkezhetnek az érdeklődő diákok.

Szendrőládon nemrég újult meg az iskola, kívül-belül gyönyörű, négy óráig napközi van, egy körül mégis hazafelé szállingóznak már a gyerekek. A sportpálya (ami itt egy betondarabot jelent, két oldalán háló nélküli, rozsdás kapuval) üres, de a település szélén néhány srác rúgja a labdát. „Volt libikóka is, de elhordták” – mondja egy anyuka, akihez betérünk, a gazos kertben apró csibék és impozáns tollazatú kakasok, tyúkok tipegnek. „Japán tyúkok, a gyerekeknek vettük őket, hogy játsszanak velük” – mutat a szárnyasokra, akikről kiderül, soha még egyet sem vágtak le közülük. Pedig sem az asszonynak, sem az urának nincs munkája, a férfi a vállát vonogatja, nincs errefelé semmi, amit csinálni lehetne. Akárkivel beszélünk az utcán, mindenki hasonló cipőben jár, többen a régi Lenin kohászatot emlegetik mint utolsó rendes munkahelyüket. Az pedig, amit itt életnek neveznek, sokak számára elképzelhetetlen – igaz, azt a helyiek is tudják, hogy helyzetük korántsem egyedülálló az országban. De az otthonok, a fával fűtött, mindenféle technikai felszereltséget nélkülöző, éppcsak egy-egy falvédővel dekorált, döngölt padlós házak lakói lemondóan legyintenek mindenre, mintha már nem is reménykednének semmiben. Örülnek, ha van mit enniük. Ruhát legfeljebb a gyerekek kapnak félévente, kizárólag használtat.

Amikor feljutunk Üröm mindenki által „puccosnak” elkönyvelt helyére, mintha egy másik világba lépnénk be. Új építésű lakóparkok, sok eladó ház hatalmas kerítések mögött, néptelen és néma utcák. A gyönyörű és elkerített játszótér kihalt, igaz, elég hideg és sötét van már a játékhoz. Élő embert egyet sem látunk, csak leredőnyözött ablakokat, zárt garázsokat és egy-két szabadság után áhítozó ebet. Itt nem jutunk semmire, ám útközben felfigyeltünk egy prémium termékeket is árusító áruházra, így inkább ott próbálkozunk. Először azt nézzük meg, mi van a hentesnél. A darált hús például 999 forintba kerül – Szendrőládon a boltban 1500 forintért mérték kilóját. Az eladó együttérzően mosolyog: „Hát persze, itt is vannak szegényebbek. Aztán vannak ezek az úri fiatalok, nekik tartunk különlegesebb dolgokat is.” Két lépéssel odébb vezet, a halaspulthoz, matat egy kicsit valami szürke, nyálkás masszában, majd kiemel egy bébipolipot, és gonoszkásan megrázza az orrunk előtt. „Például ilyeneket.” A polcok alsó részén az olcsóbb, szemmagasság felett a drágább termékek vannak elhelyezve. Idősebb néni bogarássza az árakat a tejeshűtőnél, tejföl után kutat. „Ha vannak itt gazdagok, biztos, hogy nem én vagyok az” – mondja barátságtalanul, és odébbtolja a bevásárlókocsit. Próbálunk a kosarak tartalma alapján találgatni, ki tartozhat abba a bizonyos, egyre kevésbé megfogható rétegbe, akik miatt Üröm a leggazdagabb települések közé tartozik. De nem jutunk semmire – itt sem, csakúgy, mint ahogy a szépségszalonban, az étteremben, a ruhaboltban és az óvodában is felsültünk.

A szegényeket láttuk, a gazdagokat nem. Szendrőlád fejlődni próbál, csak munka nincs, és az esély sem látszik, hogy belátható időn belül lesz. Aki dolgozni akar, szakmát tanul, máshol keresgél. Szendrőlád bennragadni látszik a kilátástalanságban.

Üröm őslakosai tisztes, de nem kiemelkedő életszínvonalat teremtettek maguknak. Az újak, a betelepülők nem hencegnek a (feltételezett) gazdagságukkal, de elkerített, steril környezetben, zárt ajtók mögött élnek. Most itt vannak, később talán máshová viszik vásárlóerejüket, hogy a következő évek statisztikáiban már más települések szerepeljenek.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!