Az ország csak most szembesül azokkal a megdöbbentő állapotokkal, amelyek itt, Borsodban mindennaposak – állítja a miskolci csecsemőhalálok kapcsán dr. Juhász Antal József szülész-nőgyógyász főorvos, aki igazán jól ismeri a borsodi hétköznapokat: majd két évtizedig vezette az ózdi Almási Balogh Pál Kórház szülészeti osztályát, nyugdíjasként pedig napi hét órában a város szakrendelésén dolgozik. Borsodban csak az elmúlt negyedévben annyi újszülöttet veszítettek el, mint a teljes dunántúli régióban összesen. A helyzet – Juhász Antal szavaival – lesújtó és kilátástalan, amit biztosan nem a statáriálisan Miskolcra vezényelt politikusok és nyomozók fognak megoldani.
– Ön tisztán lát a miskolci tragédia ügyében?
– Miután a részletekkel senki nincs ma még tisztában, én sem, felelőtlenség lenne bárkit bűnösnek, vagy akárcsak mulasztónak kiáltani. Annyi tudható, hogy a babák a 28. hétnél előbb születtek, ilyenkor az életben maradásuk esélye kicsi, tovább rontja a kilátásaikat, hogy születési rendellenességekkel jöttek világra. Négyüknek 1000 grammnál kisebb volt a súlya, az országos statisztikák szerint az ilyen újszülöttek 17,5 százalékát nem sikerül megmenteni. A másik négy Miskolcon elhunyt baba 1000 és 1500 gramm közötti súllyal született, országos átlagban az ilyen babák 3,5 százaléka nem marad életben. Igaz azonban, hogy Miskolcon rosszabb helyzetet mutatnak a számok: az ilyen kis súlyú, ennyire korán megszületett babák 35 százaléka halt meg a kórházban meg a 2011-es statisztikák szerint. A most elhunyt kilenc koraszülött közül többet újra kellett éleszteni, egyikük egy hónapos korára többszöri műtéten esett át, míg másikuk, ha túléli is, súlyos fogyatékossággal kellett volna, hogy leélje az életét. Vagyis ami az eddigi információkból tudható: nagyon súlyos orvosi esetekről van szó, az újszülöttek életéért pedig a heroikus munkát a frissen felújított, a legjobb gépekkel felszerelt osztályon végezték.
– Ha évek óta ilyenek az adatok, és ha orvosi kérdésről van szó, akkor mit keresnek az ügyben leküldött politikusok és a Nemzeti Nyomozó Iroda?
– Rendőrnek, politikának semmi keresnivalója ezekben az orvosi ügyekben, csak akkor szabadna véleményt mondani, ha szigorú tényfeltárás és vizsgálat állapított meg szakmailag megalapozott tényeket. Mert bármily fájdalmas is kimondani, attól még tény: teljesen szimpla szakmai indokokkal magyarázhatók a halálesetek, és bár a számuk most kirívóan magas, vélhetően korántsem különlegesek ebben a régióban.
– Ön meg sem lepődött a miskolci eseteken?
– Egyáltalán nem, hiszen jól ismerem a körülményeket. Persze, az én időmben még legalább a történet szereplői – szülész, nőgyógyász, védőnő és háziorvos – egy rendszerben dolgoztak. Évente rendeztünk anya- és csecsemővédelmi fórumokat, ahol esetekre lebontva végigelemeztük az akkor is előforduló haláleseteket, levontuk a tanulságokat, és meghatároztuk, miket lehetne tenni a jövőben a megelőzés érdekében. Ma viszont teljesen szétszóródott ez a rendszer, az ÁNTSZ a kormányhivatalok alá lett rendelve, senki senkinek nem kell, hogy elszámoljon. Korábban voltak mozgó szakorvosi szolgálatok, vagyis a szakemberek kimentek a településekre, megkeresték a hátrányos helyzetű családokat és a velük foglalkozó szakembereket is. Ma legfeljebb egy-egy elkötelezett orvos tesz bármit is, pusztán szakmai felelősségből és tisztességből. Miközben pontosan tudjuk: a szegénység és a nyomor olyan élethelyzetet teremt, amibe beleragadnak az itt élők. A kisbabák többségének édesanyja is hátrányos helyzetű falvakból érkezett a miskolci kórházba.
– A statisztikák szerint az 500 gramm alatti koraszülöttek 12, a 750 grammnál kisebbek 10 százalékának létéről nem is tud a védőnő, sem az orvos…
– Mindennapos eset, hogy 4-5-6 gyerek mellől jön az akár még szoptatós kismama a rendelésre, mert kimaradt a menzesze – és kiderül, hogy már a hatodik hónapban van. Mindezt úgy, hogy sem genetikai vizsgálaton, sem kötelező rutinellenőrzésen nem volt soha. Kimaradt valamennyi fontos orvosi kontrollból. Aztán megtudja, hogy terhes és soha többet nem kerül elő, de a rendszer sem követi. Akkor látjuk újra, mikor már szül. Képzelheti, hogy az ilyen kismamák milyen körülmények közül kerülnek a kórházba, hogy mennyire tudtak figyelni a babájukra, vagy akárcsak magukra.
– Képzelem. De, hogy mi lesz a megszülető babákkal, azt el sem tudom képzelni.
– Elmondom: az orvosi kontroll nélkül megszülető babák nagy része a koraszülött intenzív osztályokra kerül, ahol emberfeletti munkával próbálják megmenteni az életüket, de ez nem mindig sikerül. Egészen elkeserítő a helyzet.
– Csakhogy ha észlelik is a koraszülés veszélyét, a veszélyeztetett anyáknak akkor is csak kevesebb mint a fele kap speciális gyógyszert, olyat, ami a babák tüdejét segít felkészíteni az idő előtti születésre.
– Néhány hónapja a legnagyobb gyógyszer-nagykereskedő felbontotta a szerződést valamennyi kórházzal és csak azokkal kötött újat, amelyek fizetni tudnak. Ez sok helyen ellátási nehézségeket okoz, van, ahol akár az életmentő gyógyszereket sem tudják biztosítani. Könnyen lehet, hogy ennek a készítménynek a beszerzése is több helyen gondot okoz.
– Pedig koraszülésben nem csak Borsodban, de országos szinten sem állunk jól.
– Alapvetően az abortusz, a túl korai, vagy késői gyerekvállalás növeli az esélyét, hogy a baba idő előtt jöjjön a világra. Azoknál, akik 35 év felett szülnek, és mind többen vannak így, lényegesen magasabb a koraszülés esélye, mint mondjuk a 25 és 34 év közöttiek esetében. Borsod megyében azonban az életkörülmények miatt a koraszülöttek száma lényegesen magasabb az átlagnál, ezt pedig már nehéz kézben tartani. Úgy pedig szinte lehetetlen, hogy ebben a régióban a legtöbb helyen a szakmai előírásokkal szemben nem 2-3, hanem legalább 8 baba jut egy nővérre. Ez pedig nem pusztán erőn felüli munkát, hanem csökkenő életesélyeket is jelent. És akkor még csak ezekről a kritikus állapotú babákról beszéltünk. Arról nem, mi lesz az élve maradt újszülöttekkel. Amíg ők is ugyanabba a környezetbe kerülnek vissza, a probléma ugyanúgy újratermelődik és semmi sem változik a mostani, lesújtó, kilátástalan helyzeten.
– Az életkörülményeket, vagyis a nyomorúságot tekinti a probléma gyökerének ön is. Hallottam olyan véleményt, hogy szükség lenne a szociális körülmények szerinti, vagy akár az etnikai alapú adatgyűjtésre.
– Tudja, mi annak idején mindent pontosan jelöltünk. Ha cigány származású volt például a kismama, egy „c” betű került a papírjára, ami segített a szakembereknek is felkészülni azokra a nehézségekre, ami az ő esetükben az eltérő hagyományokból, a másfajta családmodellből fakadóan várható. De ugyanez igaz akkor is, ha egy nagyon rossz körülmények között élő várandósról van szó.
– Az ilyen listázás, a szegénység, még inkább a származás rögzítése felvet azért sok jogos emberi jogi kérdést, érint sok indokolható félelmet.
– Nem tagadom. Orvosilag viszont fontos lenne tudni, hogy mondjuk egy 6-8 négyzetméteres, döngölt padlós házból érkezik-e a kismama, ahol a minimális higiéniás feltételek sem adottak. Ma mi már csak azzal találkozunk, hogy bejön a várandós asszony a nyolcadik hónapban a rendelésre úgy, hogy terhessége ideje alatt semmilyen segítséget, még egy szem magzatvédő vitamint sem kapott. De mindennapos az is, hogy az alig 14 éves terhes kislányt az anyukája hozza be, mintha épp a fagyizóba mennének, erre jártak, hát beugranak. Közlik, hogy a kislánynak késik a menzesze. Aztán persze egy pillanat alatt kiderül, gyereket vár. Egészen meglepődnek aztán a kérdésen, hogy megtartja-e. Nem is kérdés, persze, hogy megtartja. A kislány a papírokra még a két x-et sem tudja leírni, csak húz egy hullámvonalat. Iskola helyett nőgyógyászhoz jár, nonszensz! Aztán pedig hiába mondjuk, hogy ilyen meg olyan vizsgálatokra jöjjön, legközelebb a szülőszobán látjuk. Ezek a körülmények egy átlagembernek elképzelhetetlenek, ők csak most, a hírekből szembesülnek azokkal a megdöbbentő állapotokkal, amelyek itt mindennaposak. Most azt hiszik, ez kirívó. Hát nem az. Mégis mit gondolnak a fővárosi törvényhozók? Ilyen körülmények között hova vezet, hogy már 12 éves kortól nem tiltott a szexuális élet?
Ki kér majd tőlük bocsánatot?
Tartanak a vizsgálatok, gyűlnek az anyagok a miskolci csecsemőhalálok ügyében. A hét végén újabb minták érkeztek, az átfogó vizsgálat kiterjed olyan baktériumok, esetleg vírusok szerepére, amelyek az extrém alacsony súllyal, fejletlen és sérülékeny immunrendszerrel, alacsony életeséllyel megszületett csecsemőkre veszélyesek. A Magyar Nemzet tegnapi tudósítása szerint eddig nem találtak fertőzésre utaló jelet, vagyis semmi nem utal arra, hogy az újszülöttek halála között bármiféle összefüggés lenne.
Augusztus elején kilenc koraszülött csecsemő halt meg a megyei kórházban. A halálesetek miatt Orbán Viktor miniszterelnök rendkívüli vizsgálatot rendelt el az intézményben. Közben arra utasított, hogy a vizsgálat idejére függesszék fel beosztásából a kórház főigazgatóját. A városi rendőrkapitányságon két, egymástól független feljelentés is érkezett, a szülők gyanúja szerint az egészségügyi intézmény valamely dolgozójának gondatlansága, mulasztása is közrejátszhatott megszületett gyermekük halálában. Múlt kedden és csütörtökön nyomozók szállták meg a helyszínt, hogy a kórházban elhunyt csecsemőkről dokumentumokat foglaljanak le. Az eljárás a rendőrség szerint a betegellátást nem veszélyeztette és nem veszélyezteti.
De hogy élik meg mindezt az osztályon dolgozók? Lapunknak egy orvosnő vállalta, hogy neve elhallgatása mellett ugyan, de mesél arról, mit is jelent ennyire apró testekbe „életet lehelni”. Arról, hogyan tudják úgy vívni csatáikat, hogy közben becsületükért és tisztességükért is meg kell már küzdeniük. Hívjuk hát Annának a lapunknak megszólaló orvost, aki testközelből éli meg hosszú évtizedek óta az elmúlt egy hét borzalmai nélkül is embert próbáló körülményeket.
„Már, amikor először beléptem a koraszülött osztályra, tudtam, ez nem egy hétköznapi munkahely. Megszólal a telefon a szülőszobáról, hogy egy 500 vagy 700 grammos csecsemő született. Vagy másfél kilós, de életműködés nélkül. És akkor megy a szállító csapatunk, visszük a mentőcsomagot és a helyszínen, ha kell, újraélesztünk, de mindenképp stabilizáljuk a baba állapotát. Intubáljuk, légzését támogatjuk, majd sietünk vele az osztályra, ahol már a többiek előkészítették az új lakhelyét. Ott a gyógyszer, infúziós állvány és indul az újabb, embert próbáló közös küzdelem” – meséli Anna. Lehet, hogy a baba csak egy-két napot él, de van, hogy hónapokig harcolnak. Együtt. Ezek a kicsik ugyanis élni akarnak. „Vannak igazi nagy-nagy túlélők. Ide kerül pici súllyal úgy, hogy lényegében a koraszülött intenzív ellátás minden tankönyvi leírását produkálja. Egy körömnyi szívvel, kétkörömnyi tüdővel. Lélegeztetni kell, mesterségesen táplálni, fertőzés is veszélyezteti, aztán mégis erőre kap, és életben marad. Persze mi minden babáért ugyanúgy dolgozunk, bármilyenek is a kilátások. És igen, ebben benne van a kudarc. Ez különösen akkor nehéz, ha már heteket, hónapokat töltöttünk együtt, ennyi idő alatt ő is a »részünkké« válik. És a leggondosabb és legeltökéltebb munkánk ellenére a baba nem bírja ki, nem tud újra és újra erőt meríteni. Persze nekünk nemigen van időnk és módunk, hogy meggyászoljuk, a szülőket viszont már ideje korán hívjuk, már amikor látjuk, hogy elindult a kicsi a végső úton… hogy jöjjenek. Köszönjenek el tőle. Vegyék még utoljára a kezükbe. Persze érthető a fájdalom, a düh, tudjuk, hogy sokszor fel sem tudják fogni ezt az egészet” – folytatja a doktornő, aki azt mégsem érti, miért lehet, hogy bármilyen jogos érv nélkül egy ennyire kiélezett „élet-halál” terület ilyen támadásokat kapjon. „Alapelvünk, hogy mindig, minden szülőnek, legyen az bármilyen kegyetlen is, őszintén elmondjuk, mi van a babájával. De sokszor nem is fogják föl, hiszen ők csak egy picinyke testet látnak, mozog a lába, keze, kívülről fel sem tűnik valójában mennyire beteg. Pedig mondjuk egy 800 grammal született baba sohasem volt egészséges. Ahogy az innen indulóknak egyike sem. Most jönnek a teljesen alaptalan támadások, a nyilvánosság mindent elhisz, kész tényként kezel, az igazunkat pedig mi már sohasem fogjuk visszakapni. Nem jön ide senki és mondja majd, hogy bocsánat, hogy lejárattuk az osztályt, vagy azokat a dolgozókat, akik mindent megtesznek, megtettek. Sokszor sokkal többet is, mint maguk a szülők. Képzelheti, milyen helyzet az, amikor minket jobban érdekel a baba sorsa, mint az édesanyját! Aki mondjuk se előtte, se utána semmit sem tesz azért, hogy babája egészséges legyen! Amikor hónapokig küzdünk a pici életéért, hazaadjuk és egy-két hónap múlva újra itt van, mert otthon valami súlyos fertőzést kapott?! Úgy tűnik, a felelősség kizárólag a miénk. A szülőt senki sem vonja felelősségre, nekünk viszont, még ha minden pillanatban tökéletesen teljesítünk is, a nagyon is várható halálesetekért felelnünk kell. Nem akarok általánosítani, sok-sok szülő, aki végigéli ezt az életért folyó csatát, valóban minden porcikájával itt van és a harc valóban közös. Még ha nagy-nagy szegénységből, nyomorból jött, akarja, nagyon akarja ezt a babát és minden tőle telhetőt meg is tesz érte. Fontos azonban mindenkinek tudni és érteni: ezeknek a babáknak pályám kezdetekor még esélyük sem volt, 28. hét volt az életképesség alsó határa. Ma éppen egy hónappal kevesebb is elég. Ma már tudjuk őket géppel lélegeztetni, annak idején egy 1500 gramm alatti csecsemőt intubálni sem lehetett. Óriási az előrelépés ezen a területen, a kórházunkban pedig ma már a legmodernebb eszközök állnak rendelkezésre, hogy segítsék a túlélést. Ennek ellenére ez nem mindig elég. Az utóbbi időben nagyon-nagyon sok a súlyos állapotú újszülött. Igaz, a mostanihoz hasonló halmozódásra már volt korábban is példa, de ez a rengeteg támadás ellenére nem az itt dolgozók bűne” – teszi még hozzá Anna. Az osztályra egyébként rendszeresen jár pap és pszichológus. Most nemcsak a sok-sok gyásznak, de az elmúlt napok, hetek rettegésének feldolgozását is segítik. Mert van mit.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!