Oroszország ukrajnai agressziója, iraki és szíriai káosz, gázai háború, Ebola-járvány, dél-kínai tengeri viták, a globális gazdaság lassú növekedése – Hillary Clinton Kissinger új könyvéről írva számba veszi az összes mai válságot a Washington Postban. Megállapítja, hogy az Egyesült Államok által nemzedékeken keresztül épített és védett liberális nemzetközi rendszert minden oldalról támadások érik. És cikkében igen határozottan leszögezi, hogy a válságok megoldására egyedül az amerikai problémamegoldó nemzet lehet képes.
Nincs más alternatíva, csak amerikai vezető szereppel lehet felvonultatni a szükséges képességeket és teremteni a nélkülözhetetlen koalíciókat. A jövendő potenciális elnök szerint arról kell nemzeti vitát folytatni, hogy Amerikának ez a globális vezető szerepe milyen ráfordításokkal és előnyökkel jár. Nem kétséges, hogy mind Clinton, mind a tanácsát megfogadni látszó Obama nem a megbékítő, reset-politikát folytató intervencióval kívánnak visszatérni a Közel-Keleten és Ázsiában, vagy Oroszországgal szemben, hanem az erő, az elrettentés politikájával. Akit lehet, azt odabombázni a tárgyalóasztalhoz, másokkal tárgyalás nélkül végezni – ez a Bush–Cheney politika kevésbé félelmetes változata.
A realisták, így John Mearsheimer, Kenneth Walt és Parag Khanna éppen az ellenkezőjét tanácsolják. Ki kell menni a Közel-Keletről, mert nincs ott egyetlen használható tartós arab szövetséges, nincs kiben megkapaszkodni. Hagyni kell, hogy az oroszok, jogos geopolitikai terüket birtokolják, így a Krímet, és a NATO-mentes Ukrajna felett együttes uralmat hozzanak létre az EU-val. Se újrakezdés (reset), se visszatartás (containment), hanem ésszerű geopolitikai megállapodás. Nem szabad megbontani az egyensúlyt Kínával, tudomásul véve, hogy saját ázsiai terét be kívánja tölteni. A kínai–amerikai G2, együttes világkormányzás, épp úgy veszélyes fikció, mint az ellenkezője, Kína kiszorítása, a kis hidegháború. Az amerikai vezető szerep nélkül nem lesz káosz. Célszerűbb a 19. századi, a Bécsi kongresszus utáni „nagyok koncertjére”, vagyis Amerika, Kína, Európa, India, Brazília, Oroszország és Japán pragmatikus, önérdeken nyugvó, koordinált és intézményes együttműködésére törekedni. A különböző helyi konfliktusok csak globálisan és együtt kezelhetőek.
A forró nyár kegyetlen konfliktusai minket mind érintenek, akár akarjuk, akár nem. A kérdés az, hogy e válságok egy világméretű káoszt, vagy egy új és rendezettebb világrendet eredményeznek. Khanna cikkének utolsó mondata nem sok jóval biztat: „Reméljük, hogy abban a 2019-ben publikált könyvben, amely az 1919-es párizsi békekonferencia évfordulójára jelenik meg, nem arról lesznek tanácsok, hogy hogyan zárjuk le a III. világháborút.” Én ennél optimistább vagyok.
Amerika visszaemelkedése. 2008 és 2012 között Amerika átélte egyik legsúlyosabb válságát, és úgy tűnt, hogy a feltörekvő versenytársak, mindenekelőtt Kína, teljesen átrajzolják a világ erőtérképét. Ebben a korszakban a világ, mindenekelőtt Amerika, de mindenképpen a nyugati világ által ellenőrzött pénzügyi rendszere súlyosan meggyengült, vagyis a világot összetartó globális háló legfontosabb eleme szétfoszlani látszott. Előtérbe került ismét a reálgazdasági erő, vagyis az ipari és energetikai súly és teljesítmény a szolgáltatói hálózat rovására. Ez fölértékelte Kína, India, Brazília feldolgozóipari exportteljesítményét épp úgy, mint Oroszország nyersanyagkincseit és azok exportját. Obama első ciklusban alkalmazott megbékítő politikája ezen a nemzetközi gazdasági viszonyrendszeren nyugodott. Ám a ciklus végére a pénzügyi rendszer megszilárdult, és a szolgáltatási és innovációs teljesítmény, a jogállami biztonság és a civilizációs minta visszanyerte előnyét. Továbbá, az istenek és a tudomány egyszerre kedveztek az Egyesült Államoknak a palagáz megtalálásával és kitermelésével, aminek következtében Amerika önellátóvá, sőt, akár exportálóvá lett, és megszűnt függeni a közelkeleti olajtól.
Amerika ismét emelkedő helyzete egybeesik a BRICS országainak kifulladásával. Kína komoly belső gondokkal küzd és lassul, India, Brazília társadalmi, politikai és gazdasági válságot él át, Oroszország a recesszióig hanyatlik. Az Obama-kormányzat megbékítő politikájának kudarcából tanulva és a belső gondjaira összpontosítva, a második ciklusában nem világméretű terjeszkedésre és beavatkozásra, ellenkezőleg, visszavonulásra törekedett. De a diplomáciai minimalizmus és a globális vezető szerep visszafogásának hátterében ott áll, hogy az Egyesült Államoknak évtizedek óta első ízben adódik, hogy se közel- keleti, se orosz vagy más, korábban stratégiailag fontos térség olajára, földgázára nincs szüksége. Így gazdaságilag érdektelenné vált a közel-keleti konfliktusokban.
A hagyományos szövetségek és ellenségek immár nem realista alapon alakulnak. Ideológiai szövetségesek és ellenfelek támadnak, ami a Közel-Keleten szinte lehetetlenné teszi az állandóságot. Ezért a beavatkozás a térségben nem esik egybe az amerikai nemzetgazdaság érdekeivel, hanem „csak” Amerika hegemón biztonsági szerepével. Innen a tanácstalanság: kivel, ki ellen, milyen alapon fogjon össze egy mindenki harca mindenki elleni vallásháborúban? De a gazdasági érdektelenség szinte kizárja a világpolitikai konfliktust.
Orosz hanyatlás. Az orosz–ukrán konfliktus hátterében nem a Nyugat benyomulása, ellenkezőleg, a Nyugat kivonulása áll. A 2008 utáni amerikai és európai politika, amely szerint Oroszország egyszerre megbékíthető és modernizálható, 2012-re megbukott. A Putyin–Medvegyev mérsékelt autokrácia, birodalmi pravoszlávia, fejlődő olajállam nem akart/tudott végrehajtani egy modernizációs ugrást. A Nyugat ezt belátta: Amerika lemondott a megbékítésről, Európa a modernizálásról. A Nyugat megkezdte kivonulását, és Oroszországgal egyetlen köldökzsinór maradt: a biztonságos energiaellátás csővezetéke. Az EU-nak nemcsak Oroszországra, de a köztes térségre sem volt szüksége: Ukrajnára, Belaruszra, Moldáviára. 2012-től Putyin Oroszországa kemény autokráciává és minden oroszok nemzetállamává vált. E hatalomnak viszont szüksége van Ukrajnára.
Ukrajna ugyan nem tud élni Oroszország nélkül, de fejlődni sem képes Európa nélkül. Nem a Nyugat választotta Ukrajnát, hanem az ukránok a Nyugatot. Az orosz beavatkozás és az orosz–ukrán belháború egyszerre erősítette meg az orosz és az ukrán nacionalizmust, nemzetállami identitást. Ukrajna egyetlen gazdasági és társadalmi reménye az lenne, ha születne egy nyugati–orosz megállapodás, amely intézményesen vállalja az ukrán válságkezelés és modernizáció magas költségét – évi 30-40 milliárd dollárt –, csakhogy erre semmi kilátás. Az orosz érdek ma Ukrajna destabilizálása, gazdasági káoszba döntése. A nyugati rövidlátó érdek: minél kisebb költséggel megúszni. Az EU-ukrán kereskedelmi megállapodás és az IMF-csomag egyáltalán nincs arányban az ukrán átalakítás igényeivel. Ezért nem a demokratikus európai Ukrajna és az autokratikus orosz Ukrajna a választék, hanem a kaotikus ukrán Ukrajna: egy nacionalista autokratikus központi hatalom és/vagy oligarchikus hatalom. „Oroszország az oroszoké.” „Ukrajna az ukránoké.” „Lengyelország a lengyeleké” – jön Kaczyński és a lengyel nacionalizmus. Illiberalizmus. Se háború, se béke: nyomorúság. Se NATO-tagság és hidegháború, se nyugati és orosz kiegyezés: törékeny tűzszünet.
Európa: stagnálás vagy gyorsulás. Európa nagyhatalmai megint visszasüllyedtek a stagnálásba. Veszedelmes defláció, alacsony növekedés és magas adósság: itt a japán betegség. Ha Északnyugat-Európa, mindenekelőtt a németek, hatalmas fizetésimérlegtöbbletükből nem teremtenek keresletet, akkor a japánokhoz hasonlóan fogunk kínlódni. A 2008 óta személyeken, méghozzá gyenge minőségű politikai személyiségeken, és nem intézményeken alapuló európai válságkezelés, amely ragaszkodik a tegnap megtanult tananyaghoz, a status quóhoz, és csak egy válságot tud kezelni egyszerre, véget ért. A 2015-ös és 2016-os évek lesznek az EU-intézmények nagykoalíciós – néppárti-szocialista – együttműködésének szakítópróbái, képes-e a Bizottság, a Tanács és a Parlament összehangolt döntésekre politikai, gazdasági és biztonságpolitikai kérdésekben. Az egységes döntésnek most minden intézményi feltétele adott.
Ez egy erős és politikus Európai Bizottság. Vezetői hazájuk és részben Európa kormányzásban edzett hivatásos politikusok. Az informális nagykoalícióban lévő Európai Parlament meg fogja szavazni, és legalább az első időben, komolyan támogatni fogja. Integrációs szintű stratégiai döntéseket fognak hozni. Tusk és Merkel adják hozzá a politikai súlyt. A Juncker, Moscovici, Draghi, Lagarde négyes, vagyis a Bizottság, a Központi Bank és az IMF vezetői értik a dolgukat. Bizonyosan lesz valamiféle adósság- és/vagy növekedési program, de senki nem fog engedményeket kapni reformok nélkül.
És mi, magyarok? „Álmomban élő volt a holt, / Jó kutyánk, Burkus, elveszett / S Mári szolgálónk, a néma, / Hirtelen hars nótákat dalolt: / Különös, / Különös nyáréjszaka volt. / Csörtettek bátran a senkik / és meglapult az igaz ember…” – írta Ady 1914 augusztusában.
A kérdés az, hogy e válságok egy világméretű káoszt, vagy egy új és rendezettebb világrendet eredményeznek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
