Amani az anyatejjel szívta magába az alkalmazkodást, kitartást, a szelíd keménységet, a termékeny dac „szerzett” tulajdonság nála. Már az édesanyja is menekülttáborban született, ő viszont nem akarja továbbörökíteni a hazátlanok sorsát. A palesztin lány hat éven át nem látta a családját – míg ő Magyarországon tanult, szerettei a szír háborút próbálták túlélni. Hosszú idő után a röszkei határátkelőnél ölelkezhettek össze. A menekültek világnapja apropóján egy olyan lánnyal beszélgettünk, akinek az a terve, hogy szakít a menekültléttel.
„Két rakéta csapódott be egy pékség környékén. Legalább 15 palesztin, többségében nők és gyermekek haltak meg egy, a szíriai felkelők ellenőrzése alatt álló menekülttábor elleni támadásban Damaszkusz déli részén” – szólt egy 2013-as hír, amelyre talán már akkor sem figyeltünk fel, emlékezni pedig biztosan nem fogunk rá. Nem így Amani, a Magyarországon tanuló palesztin lány, aki minden hasonló eset után emelte a telefont, hogy megtudja, élnek-e még az övéi. Talán pont ez a robbanás volt, amelyről azt meséli a lány, hogy nem messze a húga iskolájától történt, és amely után a családja úgy határozott, nem marad tovább abban a szíriai palesztin menekülttáborban, ahol egész addigi életüket töltötték. Szülei az egészségügyben dolgoztak, az egyik testvére óvónő, a másik webdizájner volt, a kishúga iskolába járt. Ő, Amani mivel kiemelkedően jó eredményt ért el a középiskolában, ösztöndíjjal Budapestre jöhetett tanulni 2009-ben.
Budapesten átélt háború
Amani nővére férjével és gyerekeivel a lezárás előtt álló palesztin táborban maradt, az édesapa, édesanya, és a két további lányuk viszont elmenekült. A török–szír határnál az egyre duzzadó, egyre nyomorúságosabb menekülttáborban tervezték kihúzni a háborút, nem akartak ők továbbmenni – szerették a szíriai palesztin „szigetet”, ahova azt remélték, egy napon visszatérhetnek. A reményt szeretteik életével együtt vesztették el. Amani nővérének egy nap az utcán lelőtték a férjét, így két gyerekével csatlakozott a határnál táborozó családhoz.
Amani havonta kapta a szörnyű híreket, két évvel ezelőtt már képtelen volt az iskolára koncentrálni, ahogy ő fogalmaz, megélte a háború poklát Budapesten is, de ő magányosan, mert a családtagjai legalább ott voltak egymásnak Szíriában. Egy reggel sírva telefonált édesanyjának, hogy bevallja, nem sikerült a vizsgája, de nem mondhatta el, mi történt. Az asszony az édesapa halálhírét zokogta a telefonba – a családfő beteg lett és nem jutott megfelelő ellátáshoz. Amani könyörgött az édesanyjának, hogy jöjjenek Magyarországra, ne kockáztassák a gyerekek életét. Egy ideje gyűjtögetett nekik szerény ösztöndíjából, bébiszitterként szerzett keresetéből, illetve a barátai is összefogtak: elegendő pénz jött össze, hogy a négy asszony, egy férfi rokon és négy gyerek útnak indulhassanak Európa felé 2015 augusztusában, amikor a balkáni útvonalon a legnagyobb volt avándorlás.
Mindenki egy csónakban
Amani életének legnehezebb órái azok voltak, amikor tudta, hogy minden szerette ugyanazon a gumicsónakon hánykolódik a tengeren.
Sikeresen partot értek, és két hét alatt eljutottak a szerb–magyar határra. Amani hat év után egy útpadkán megpihenve látta újra a családját. „Csodálatos és szörnyű volt. Hat év után újralátni a családomat. De így látni. Nem győztem őket ölelni, zavarban voltak, azt mondták, koszosak és büdösek, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy többé nem eresztem el őket.”
A lány mindenhova követte a családját, ekkor még abban a tudatban, hogy sikerül Magyarországon maradniuk. Hiszen a halál elől menekültek, főként asszonyok és gyerekek voltak, itt élő rokonnal, és ha ez számít: jó szakmákkal. A regisztráció után azonban továbbhajtották őket, Kiskunhalason és Vámosszabadiban töltöttek pár napot, az utóbbiból kiterelték őket az állomásra, hogy üljenek fel a legközelebbi, Németországba induló vonatra.
Amani ekkorra már látta, hogy nem maradhatnak Magyarországon, de szeretett volna még pár napot velük tölteni, így Budapestre „lopta” őket, mert ahogy mondja: nem tudott betelni velük.
Nem volt felhőtlen a fővárosban együtt töltött idő: úton-útfélen zaklatták őket, miért nem mennek a Keletibe, szálljanak le a buszról, takarodjanak haza…
Amani magyar válaszaira rendre elcsitultak a támadások, mindazt azonban nem lehetett elmagyarázni a menekülteket megalázó magyaroknak, min mentek keresztül.
Tartják a tervet
Végül el kellett engednie őket. Úgy döntöttek, hogy Bécsben próbálnak maradni, hogy közel legyenek Amanihoz. Az elmúlt két évet egy osztrák menekültszállón töltötték, a gyerekek iskolába járnak, a felnőttek németül tanulnak.
„Biztonságban vannak, semmi más nem számít most” – mondja Amani, hozzátéve, hogy mindannyiuk közül ő szeretne leginkább visszamenni Szíriába, talán egyedül ő nem látta elpusztulni az országot. „Szeretnék egyszer újra arab közegben élni, hat év után nagyon hiányzik” – vallja be a lány, és azt is, hogy már Bécsben is kevésbé érzi magát csodabogárnak, mint Budapesten. Jó lenne egyszer „kiereszteni”, olyanokkal körbevéve élni, akik hasonlóan élnek, öltöznek, mint ő. Ez érthető annak tükrében, hogy naponta kap megjegyzéseket például a fejkendőjére.
Arra a kérdésre, hogy mi lesz azután, hogy jövőre lediplomázik a fogorvosi karon, vajon kér-e a menekültstátuszt itt vagy Ausztriában, határozottan ingatja a fejét: „Nem leszek menekült! Nagyon fáj ez a szó. Véget vetek ennek a generációk óta öröklődő sorsnak. Jó szakmám van, boldogulni fogok!” – jelenti ki büszke mosollyal. Határozottságának már „követője” is akad a családjában: legkisebb húga, bár 11 évvel fiatalabb nála, a hozzá legközelebb álló családtagja. „Őt újralátnom volt a legmegindítóbb – vallja be Amani. – Utánam akar jönni, akárhova megyek. Ügyvéd szeretne lenni, és én segíteni fogom ebben. Tartsuk a tervünket! – szokta mondani. Tisztelem a szüleim, velük együtt sokáig elfogadtam, hogy táborban élünk, hogy mindig alkalmazkodnunk kell, a mi tervünk a húgommal azonban az, hogy minket is elfogadjanak, hogy teljes értékű emberek legyünk az érdemeink szerint.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!