Alapvetően, de nem kizáró­­lagosan mindig a fennálló politikai hatalom ideológiai és politikai szempontokat követve határozta meg, hogy mit és miért kell, vagy éppen illik gondolni Horthy Miklósról.

A Horthy-korszakban a tisztelet, a dicséret, az elismerés hangján volt érdemes beszélni a kormányzóról, büntetőjogi következmények nélkül ugyanis nem lehetett a személyét kritizálni. A fővezér, majd a kormányzó 1919 és 1944 közötti vezérkultusza mindvégig meghatározta a korszak szimbolikus politikáját. Eszerint Horthy Miklós egy „nemzeti hős” volt, aki mindig mindent jól csinált, kizárólag a nemzet érdekeit követte, határozottan és megfontoltan, „bölcsen” vezette a magyarságot a „szebb jövő”, a „magyar feltámadás”, Trianon revíziója felé. A korabeli propaganda szerint – tényleges szerepét jelentős mértékben eltúlozva – az első világháború után fővezérként ő „mentette meg” a nemzetet a teljes pusztulástól, ő teremtett rendet, majd már kormányzóként ő „építette újjá” az országot az 1920-as években, végül neki köszönhetők a revíziós sikerek („országgyarapítás”). A Horthy-kultusz megjelenése a magyar történelem egyik válságperiódusának a terméke. A jelenség az 1918 és 1920 között történtek (háborús vereség, román megszállás, Trianon stb.) következményeként értelmezhető: a magyar társadalom meghatározott csoportjai tőle várták az elszenvedett nemzeti sérelmek orvoslását, az elveszített nemzeti nagyság helyreállítását. Tulajdon­ságait, képességeit és tetteit a propaganda alaposan eltúlozta, megteremtve ezzel egy szelektíven konstruált, leegyszerűsített képet. Horthy nélkülözhetetlenségét su­­gall­ták. Kormányzóságának árnyoldalairól hallgattak. A kormányzó kultusza nem volt kizárólagos, tehát személyének méltatásában nem kellett kötelező jelleggel mindenkinek részt vennie, de a hivatalos (pozitív) Horthy-kép ellensúlyozására még így is csak erősen korlátozott lehetőségekkel rendelkezett a baloldali emigráció, a hazai baloldali ellenzék és a legitimisták, illetőleg a második világháború időszakában a szélsőjobboldal is.

1945 után a gyökeres politikai és társadalmi változásokból, illetve a berendezkedő új hatalom legitimációs törekvéseiből következően radikális fordulat történt Horthy megítélésében: a Horthy-kultuszt felváltotta a volt kormányzó ellenkultusza, ami 1948–49 után, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett terrorrendszerben megkérdőjelezhetetlenné vált. Horthy Miklós megítélésének ez volt a leghomogénebb időszaka. Az 1944 előtti kultuszhoz hasonlóan ezt is a szelektív és a végletekig leegyszerűsített történelemszemlélet jellemezte, immár negatív előjellel. A kommunista propaganda Horthy személyéből a magyar történelem „legsötétebb alakját”, „nemzetrontót”, „országvesztőt” és „hazaárulót”, illetve „véreskezű katonai diktátort”, „fasiszta démont” faragott. 1956 után, a konszolidált Kádár-korszakban jelentős változás történt: enyhült a társadalomra és a történettudományra nehezedő nyomás. Miután már nemcsak a Horthy-korszak, hanem a Rákosihoz kötődő időszak is ellenkorszak volt, a kádári hatalom számára így egyre kevésbé volt fontos, hogy legitimációs okokból hiteltelenítse az 1919 és 1944 közötti időszakot (az 1956 előtt kialakult kánon természetesen nem tűnt el). A konszolidált Kádár-kor­szakban megjelenhettek már Horthy Miklós tevékenységének kiegyensúlyozottabb értékelései is.

A teljesség igénye nélkül, de mégis szükséges az összetett Horthy-portré néhány meghatározó vonását jelezni. A háborút követő válságos időszak emelte fel a közepes kvalitásokkal rendelkező Horthy Miklóst az ország élére. Politikai törekvéseit elsősorban a rendpártiság (a fennálló politikai és társadalmi berendezkedés megőrzése), az antibolsevizmus és a revizionizmus határozta meg. Egyik legfontosabb érdemének tekinthető, hogy bizalmat szavazott a vitathatatlan kvalitású Bethlen Istvánnak, aki így az 1920-as években végre tudta hajtani konszolidációs politikáját. Horthy nélkül erre nem kerülhetett volna sor. (A korszakban érdemi kormányzati döntés nem is születhetett meg a támogatása nélkül.) A kormányzó az 1930-as években szembefordult a diktatórikus irányba elmozdult miniszterelnökökkel. A korszak politikai rendszere egy antidemokratikus, korlátozott parlamentarizmus volt. Horthy ugyanakkor nem használta fel hatalmát vagyona gyarapítására, távol állt tőle a korrupció. A területi revízió érdekében együttműködött a Harmadik Biro­dalommal. Együtt­mű­ködési hajlandósága nem volt feltétlen, bár nem tudott önmérsékletet tanúsítani, ha területgyarapodásról volt szó. 1941. június 26-án érdemi vizsgálat nélkül döntött a Magyar­ország és a Szovjetunió közötti hadiállapot beálltáról. Anti­­sze­mitának tartotta magát, aki egyetértett a zsidóság gazdasági, közéleti befolyásának fokozatos visszaszorításával. Nem ő kezdeményezte a zsidótörvényeket, de semmit sem tett ellenük. A zsidóság fizikai megsemmisítését nem támogatta: 1942 és 1944 között a német nyomás ellenére nem engedélyezte a magyar zsidók deportálását. A német megszállás után (1944. március 19.) a helyén maradt, gyakorolta az államfői jogait: ezzel legitimálta a megszállást. Az ország szuverenitásának visszaszerzése érdekében eleget tett a megszálló németek elvárásainak. Egy ideig semmit sem tett a zsidóság deportálása ellen: május 15. és július 9. között „végignézte” közel 440 ezer vidéki zsidó deportálását. A nemzetközi tiltakozás hatására július elején leállította a deportálásokat, ezzel megmentette fővárosi zsidóságot.

Horthy Miklós történelmi szerepéről és felelősségéről 1919 és 1944 között, illetve 1945 és 1989 között is politikai, ideológiai tényezők által motivált diskurzusok határozták meg a közbeszédet. A leegyszerűsítő, kizárólag Horthy érdemeire, vagy éppen a bűneire hivatkozó egyoldalú, ráadásul számos esetben túlzásokat tartalmazó interpretációk nem járultak és ma sem járulnak hozzá ahhoz, hogy a tényleges szerepét a tényekre alapozva, érdemeit és erényeit, hibáit és mulasztásait együttesen legyen képes értékelni a magyar társadalom.

(A szerző történész, tavaly jelent meg Horthy Miklósról írt életrajza, Horthyról és koráról blogot is vezet: horthy-mitosz.blog.hu)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!