Minden idők eddigi legnagyobb és legjobban szervezett Budapest Pride-ja olyan volt, akár a Mézga család főcímdala: „papa, mama, gyerekek, csupa szív, szeretet” – irónia és jelentős számú ellentüntető nélkül. Vonultam én is.
A Hősök terénél kordonon keresztül juthatok be a felvonulás helyszínére, a rendőrök szinte díszsorfalat állnak, kedvesen mosolyognak. Valaki a kezembe nyom egy szivárványszínű papírzászlót. A kamionokból már bömböl a zene, pár perce még szemerkélt az eső, most viszont kivicsorított a nap – kicsit sok ez egyszerre a lezárt utcák csendje után, hát úgy döntök, félreállok akklimatizálódni. Egy idős úr mellé keveredek, beszédbe elegyedünk. Ferenc 83 éves, egy köpésre lakik innen, mint mondja, a legnagyobb baja az a Pride-dal, hogy a zaj miatt le kellett mondania a délutáni sziesztájáról. Vonulni, mondjuk, még sose vonult, de nagy gyakorlata lévén, megállapítja, hogy az idei felvonuláson sokkal többen vannak, mint eddig bármikor (a szervezők 10 ezer főről számolnak be). „Itt nem csak a melegekről van szó” – mondja. – Ez politika is.”
Georgina és Diána huszonévesek, melegek, és alátámasztják Ferenc szavait: ez már a sokadik Pride-juk, de az idei sokkal szervezettebb, mint a régiek voltak, amelyeken rossz élményben is volt részük. Való igaz, a kamionokról folyamatosan érkeznek az utasítások, tájékoztatnak, mikor indulunk, mire várunk, vizet, partiszemüveget, buborékfújókat osztogatnak. Lassan csordogálunk felfelé az Andrássy úton, beállnak a kamionok, egyenletesen eloszlik a tömeg közöttük, előkerül egy gigantikus méretű, szivárványszín drapéria, van itt gólyalábas, soktagú dobzenekar, egy nyitott sportautó tetején pedig Novák Angéla, azaz Angéla Díva pózol teljes menyasszonyi díszben. Imádják. Özönlenek köré közös fotót kérni.
Ha nem is menyasszonyi ruhával, de azért én is készültem: piros-fehér virágfüzérem tökéletes kiegészítőnek tűnt. Hogy mennyire, az gyorsan ki is derül: jobbra tőlem néhány kifejezetten elegánsan öltözött férfiak állnak a járdán, egyikük nyakában lengyel sál. Reflexszerűen meglengetem a füzéremet irányukba, mire tapsolni kezdenek. Robert Biedrońba, a lengyel parlament első nyíltan homoszexuális képviselőjébe sikerült belebotlanom, akit előadást tartani hívtak meg a rendezvényre. Robertet, aki LMBTQ-aktivistaként is tevékenykedik, szó szerint magával ragadja a hangulat: miközben továbbhullámzik a tömeggel, még azt kiabálja felém: „Azért jöttem el, mert nagyon fontos számomra a tolerancia.” A többit nem hallom, megszólal Michael Jackson Bad című száma, és a jóleső őrület a tetőfokára hág, hogy aztán a Daft Punk Get Luckyjára már egy emberként ugráljon minden felvonuló.
Kovács Patrícia színésznő, aki büszkén vállalja, hogy évek óta jár a Pride-ra, nagy pocakkal ücsörög egy padon az út mellett, és bár a legfiatalabb felvonulók egyikét így ő hozta el a Hősök terére, azért rengeteg gyerek rohangászik mindenfelé, a színes, buborékos, hangos tömegtől eksztatikus állapotban. Georgina és Edina három kisgyermekkel érkezett, a Kodály köröndön állunk meg beszélgetni. Mint mondják, a lányaik szerettek volna kijönni, most fülig érő szájjal vonulnak. „Nagyon jó buli” – mondja a legkisebb. Na, igen. Ez tulajdonképpen ilyen egyszerű kellene, hogy legyen. Mivel szemüveget nem hoztam, csak homályosan látom, hogy néhány feketébe öltözött ellentüntető hadonászik meg kiabál felénk a kordonokon túl. Meg kell hagyni, a rendőrség abszolút profin oldotta meg a lezárásokat: jó ötven méternél közelebb sehol sem kerülhetnek hozzánk, így a fiesztát semmi sem zavarja meg. Meg is tapsoljuk őket az egyik szpíker kérésére – teljesen megérdemelten. A Nyitottak Vagyunk kamionjából héliumos lufikat osztogatnak, amelyek szalagjára egy-egy cetlit tűztek, amire mindenki felírhatja, mit üzen a Budapest Pride-ról. Van, aki szeretetet küld, mások feminista jelmondatot írnak, a legjobban mégis talán az a lány fogja meg a mai nap lényegét, aki annyit kanyarint a papírra nyomtatott betűkkel: LAZÍTS!
Hirtelen Bocskor Bíborka énekesnő toppan elém, együtt vonulunk, ő pedig, mint egy idegenvezető, sorra mutatja be nekem ismerőseit, akik mosolyogva, ide-oda cikáznak a tömegben. Én is sok ismerőssel találkozom, van, aki munkából, mások civilként jöttek, mosolyogva lengetjük egymás felé zászlóinkat, és sodródunk tovább. És ekkor eszembe jut, mivel írhatnám le legjobban a hangulatot: én ide dolgozni jöttem, csak nagyjából az első perc után elfeledkeztem erről a tényről.
Hazafelé arra kérem Bíborkát, fogalmazza meg, miért jött el a felvonulásra. „Azért voltam ott a Prideon, mert úgy éreztem, ma is választani lehet a szeretet, elfogadás, együttérzés és ennek az ellenkezője között. Úgy gondolom, ma jól döntöttem.” Valaki azt mondta mellettünk még valahol félúton: ez tökre olyan, mintha normális európai országban élnénk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!