Ő a gyógyszertárban állva suttog a telefonba, én a gyerekszoba szőnyegén kuporogva jegyzetelek – anyák interjúkészítés közben. Többnapi kergetőzés után így jött össze a beszélgetés, megengedtük ezt egymásnak, és főleg: magunknak. Rácz Zsuzsa Terézanyu-könyvein és nőket jutalmazó, történeteiket bemutató pályázatain keresztül mozgalommá emelte a női szolidaritást – idén a dolgozó nőknek adott megnyilatkozási lehetőséget.

  <h1>Rácz Zsuzsa - Fotó: Sárosi Zoltán</h1>-
  <h1>Rácz Zsuzsa - Fotó: Sárosi Zoltán</h1>-

Rácz Zsuzsa - Fotó: Sárosi Zoltán

- – Kép 1/2

– Félszavakkal elég volt mentegetőznünk egymásnak az elmúlt napokban. Az idei Terézanyu-pályázat kampányvideójában az egyik zsűritag, D. Tóth Kriszta viszont azt mondja, mi, nők, anyák legfőbb szövetségesei saját magunk vagyunk. Nem inkább egymáséi?

– A Terézanyu program egyik legfőbb célja, hogy azzá váljanak a nők egymásnak, mert nincs igazi testvériség – ez a férfidominált kultúrák egyik jellemzője. Az ilyen típusú társadalmakban, amilyen a miénk, a férfiakkal érdemes jóban lenni, akár a nők ellenében vagy hátrányára is. Ezt szoktuk meg, és működni látszik, mondjuk, a munkahelyen, ahol általuk érvényesülhetünk. Jól jellemzi ezt a genderbeállítódást (társadalmi nemi szerepek leosztását – a szerk.), hogy nekem, akinek a nevét leginkább a nőkkel, női témákkal kapcsolatban szokták emlegetni, és nem utasítom vissza a feminista jelzőt sem, szóval nekem tudta feltenni azt a kérdést tavaly egy rádiós újságíróhölgy, hogy tisztázhatnánk-e azt a pletykát, miszerint azért jöhetett létre az általam alapított és a Richter által támogatott Aranyanyu Díj (amely az oktatásban és egészségügyben hősies munkát végző nőket jutalmazza – a szerk.), mert a férjem magas beosztásban a Richternél dolgozik, és „tol engem”. Nagyon nevetnem kellett, mert a férjem szociális munkás. Hát ilyen véleménnyel vagyunk magunkról, egymásról – ha egy nő sikeres valamiben, biztos egy férfi „támogatja” – feltételezzük.
Közhellyé vált már Madeleine Albrightnak az a mondata, hogy „a pokolban külön hely van azoknak a nőknek, akik nem segítik a többieket”, de érdemes rajta újra és újra elgondolkodni. Ha nem vagyunk egymással megértőek, olyan, mintha magunkat sem értenénk meg. Ezért nagyon fontos, hogy coaching (tanácsadó-segítő – a szerk.) módszerekkel hálózatot hozzunk létre, női köröket, mint amilyen a mi Terézanyu-klubunk például, ahol rácsodálkozhatunk arra, hogy jobb együtt, egymást támogatva, mint egymás ellenében, hogy ugyanazt éljük át nap mint nap, és nagy butaság, ha nem fordítjuk az előnyünkre ezt a sorsközösséget. Hátborzongató és felemelő élményeket adnak a Terézanyu-pályázat írásai is, most már hatodik éve. Amikor megosztjuk őket egymással, a közönséggel, akkor érezhetően történik valami, közelebb kerülünk a vágyott szolidaritáshoz is.

– Az sem segít, ha – akár belegebedve – egymásnak a tökéletességet sugározzuk. Nem régen különleges fotósorozat hódított a neten, szülés utáni megereszkedett testek csodálatos beállításokban, büszkén viselten, gyermekek által szeretgetve. Voltak hozzászólók, akik annyit tudtak megjegyezni, hogy bibibi, nekem nem nyúlt ki a bőröm.

– Ez hasonló szociálpszichológiai hátterű, alapvető tévedéseken alapuló jellemzője az ilyen férfiközpontú társadalmaknak. Hogy az a fontos, hogy én szép legyek, tökéletes testű, függetlenül attól is, hogy szültem, mert a férfinak így tudok megfelelni, és még jobb is, ha mások viszont nem „képesek” erre. Szomorú lehet azoknak a nőknek az élete, akiknél ez ilyen hangsúlyosan jelenik meg. És a legrosszabb, mikor egymás felett mondunk ítéletet. Idei témánk, a „dolgozó nő” tipikusan olyan terület, ahol a nők elítélik egymást, ha nem ugyanúgy állnak a kérdéshez: a dolgozó anya az otthon maradó anyát például, aki pedig szintén keményen dolgozik.

– Csak éppen nem órabérben mérik a teljesítményét…

– Ezt hívják láthatatlan munkának, amelynek világnapján, április 7-én hirdetjük majd ki az idei Terézanyu-pályázat nyerteseit. Ez az a kőkemény meló, amit nem ismer el senki, sem családi, sem társadalmi szinten, az a munkahely, ahol nincs munkaidő és szabadság – mert „csak otthon vannak a gyerekekkel”… Kíváncsian várjuk a pályaműveket, biztosan sok lesz bennük az elkeseredés és indulat, de remélem, a tettvágy, az ambíció is.

– Életvezetési tanácsadóként és kisgyermekes édesanyaként mit tanácsol a többi nőnek, akik szeretnének úgy helytállni, hogy közben nem kapnak idegösszeroppanást?

– Azt, hogy, bár nehéz ellenállni, ne vegyék fel az örökölt mártírszerepet! Én is, ahogy a nők többsége, hajlamos vagyok minden feladatot magamra húzni, de ezzel senki nem jár jól. A férjem, gyerekeim sem, mert kinek jó egy ordító anya? Ezért fontos, hogy legyen „saját időnk”, ami ha törik, ha szakad, ha önzőnek is tűnünk miatta, vagy akár magunkat gondoljuk annak, biztosítva legyen.
Nekem ez a heti két capoeira-edzés, amit már-már egyfajta szabadságharcnak tekintek, és ha dögfáradt vagyok vagy semmi kedvem, akkor is elmegyek rá. Pedig én is megkaptam az egyébként feminista férjemtől: Most tényleg itt hagysz? Igen, ott kell hagyni őket kicsit – a saját érdekükben is.

– Van, aki saját időként éli meg azt is, ha végre visszamehet dolgozni.

– Ha visszamehet, Magyarországon ugyanis a nők fele nem tud elhelyezkedni a szülés után, miközben Európában élen járunk a női diplomások tekintetében, és bizonyított, hogy számtalan előnnyel jár egy kisgyermekes anya foglalkoztatása: jobb a munkaszervező képességük, pontosabbak, hatékonyabbak, lojálisabbak.
És ezek az értékes munkaerők kénytelenek belesimulni az egykeresős családmodellbe, annak minden hátrányával együtt. Számomra megdöbbentő, hogy 2015-ben értelmiségi családokban, az ismerőseim körében is milyen kiszolgáltatottá válnak a nők egy ilyen helyzetben, hogy a férfiak magukhoz ragadják a döntéseket, nem egyeztetnek „keresőképtelen” párjaikkal. Kutatások bizonyítják, hogy a gyermekvállalás következménye még a liberális családokban is az előző generációk automatizmusainak beindulása.

– Ön két kislány édesanyjaként talán tanácsot adhat abban, hogyan lehet szolidaritásra és öntudatosságra nevelni a gyerekeket. El szokta vinni őket például a Terézanyu Díj átadóira?

– Ahhoz még kicsik – 7 és 2,5 évesek –, hogy élesben szembesüljenek azzal, mit művel az anyjuk a színpadon, bár az idén a nagy már jönni fog a Richter Aranyanyu Díj átadójára, mert az jubileumi lesz, ötéves, a kicsi viszont öt hónaposan „jött”, mert akkor még szoptattam, és hátul a függöny mögött várt rám… De azt hiszem, ők valóban az anyatejjel szívják magukba azt, amit a férjem és én tudunk és képviselünk, hogy a férfiak és a nők nem egyformák, de egyenlőek, és az együttműködésünk minőségén múlik az, hogy milyen életet élhetünk együtt.

Rácz Zsuzsa
• Író, újságíró, tanácsadó-segítő, két kislány édesanyja.
• Több könyv szerzője, ezek közül a leghíresebb az Állítsátok meg Terézanyut!, amely felkerült A Nagy Könyv 100-as listájára és nagy sikerű film is készült belőle. Hat éve hozta létre a Terézanyu-pályázatot, amelynek keretében nők vallanak egy-egy meghirdetett téma kapcsán életükről, problémáikról, 2011-ben pedig a Richter Gedeon Nyrt.-vel együtt megalapította az Aranyanyu Díjat, amelynek célja a nők társadalmi megbecsülésének és önbecsülésének növelése.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!