Cillian Murphyt nem lehet beskatulyázni. Húszéves pályafutása során szerepet vállalt díjnyertes művészfilmekben, de nem áll távol tőle a bombasikerek világa sem. A hazai nézők most Christopher Nolan Dunkirk című háborús drámájában láthatják, melyben egy sokkot kapott katonát alakít. Az ír filmsztárral Londonban beszélgettünk.
– Christopher Nolan azt mondta, hogy az ön karaktere volt, amit nem sikerült jól megírnia a forgatókönyvben, és tulajdonképpen ön mentette meg a helyzetet. Miről van pontosan szó?
– Tényleg ezt mondta? Nagyon sokat beszéltünk a figuráról a forgatás előtt, főleg a próbák során. Kérte, hogy felkészülten érkezzek, így igen sokat kutattam a különböző háborús neurózisok és poszttraumatikus stressz témakörében. Minél jobban elmélyedtem a kutatásaimban, egyre világosabbá vált, hogy nincs két ugyanolyan eset, minden ember másképpen reagál a borzalmakra. Persze a szimptómák alapjaiban lehetnek hasonlóak, de mivel ez nem egy fizikai sérülés, így nem volt egzakt megoldás. Ha úgy tetszik, improvizálnom kellett ahhoz, hogy egyfajta más tudatállapotba kerüljek.
– Sokszor vettek fel egy-egy jelenetet? Christopher Nolan híres arról, hogy addig ismétel, míg nem érzi a szcénát tökéletesnek, szemben mondjuk Clint Eastwooddal, aki az első csapóban hisz.
– Őszintén? Fogalmam sincs. Egyszerűen nem emlékszem. Amikor dolgozom, az olyan, mintha kiesne egy-egy időszak az életemből. Nem csak a Dunkirk esetében van ez így, hanem a legtöbb szerepem kapcsán. Pillanatok maradnak csak meg, erős érzelmek. Legtöbbször pedig csak különböző színek ugranak be, semmi több.
– Bármilyen szerepet elvállalna Nolan kedvéért?
– Persze. De most komolyan: van olyan, aki nem? Egyszerű mondás, de nagyon igaz: ha a legjobbakkal dolgozol, akkor te is sokat tanulhatsz tőlük. Nem tudom, ki mondta, de nagy bölcsességre vall: harminc év kell ahhoz, hogy igazi színésszé válj. Én húsz éve vagyok a pályán, így még bőven van mit tanulnom... Christ tizenhárom éve ismerem, mázlista vagyok, hogy sokszor talál nekem egy-egy szerepet a filmjeiben, és nyomon követhetem a fejlődését. Egyre kifinomultabban semmisíti meg a lineáris történetmesélés alapszabályait. Ahogy a Dunkirkben a három cselekményszálat összefűzi és ezzel gondolkodásra kényszeríti a nézőt, az egészen zseniális. Be kell, hogy valljam, amikor elolvastam az Eredet forgatókönyvét, letettem az asztalra, majd tíz perc múlva újra elkezdtem olvasni. Nehéz volt összeraknom a fejemben. Chris forgatókönyveiben ott van a teljes film. Nem utólag – a vágás vagy az utómunka során – manipulálja az anyagot, mérnöki pontossággal tudja, mi az, amit viszont akar látni a vásznon.
– Megváltoztatta a Dunkirk a második világháborúról alkotott véleményét?
– Hogyne. Tudja, én ír vagyok, nem angol, tulajdonképpen szinte semmi érintettségem nem volt a háború kapcsán. Nem halt meg a családomból senki és Írországban nem is említik az iskolákban a dunkerque-i csatát. Most sokkal jobban átlátom az angol háborús trauma hátterét. A Dunkirk tanulsága nekem, hogy egyre nagyobb szükségünk van az összetartozásra és az együttérzésre. Különösen manapság, amikor egyre több a baljós esemény körülöttünk. Gondolok itt a terrorista támadásokra és Európa széthullására.
– Az idei Berlinálén mutatták be Sally Potter új vígjátékát, a The Partyt, melyben egy féltékenységtől megzuhant férfit alakít. Ez egyfajta ellenpontozása volt a Dunkirknek?
– Egészen szürreális volt ezt a két filmet csaknem egy időben forgatni, különösen, hogy óriási különbség van a két produkció között mind méretében, mind stílusában. Előbbi egy szinte költségvetés nélkül készült független produkció, utóbbi gigantikus méretű vállalás. Amikor tavaly befejeztem a The Party forgatását este nyolckor, felugrottam egy Hollandiába tartó gépre. Reggel ötkor levágták a hajam, és egy negyedóra múlva már a Dunkirkben látható hajóroncson voltam, és be kellett ugranom a jéghideg tengerbe. Abszurd helyzet volt! Lehet, hogy legközelebb kicsit jobban figyelek az órarendemre. De a színészsors már csak ilyen. Ha muszáj, néhány óra alatt kell váltani, át kell kapcsolnod az agyadat. Az ideális állapot az lenne, ha egy-egy forgatás között pihenhetnék két-három hónapot, de ezt eddig még sosem sikerült összehozni...
– Hát, úgy, hogy folyamatosan forgatja a Birmingham bandája című tévésorozatot is, nincs ezen mit csodálkozni.
– Tény. Négy hónap alatt forgattunk le három teljes nagyjátékfilmnyi anyagot: ehhez különösen koncentráltnak és kipihentnek kell lenned. A Dunkirk forgatásán csupán három hétig kellett jelen lennem. Tudom, most sok mindenki ellenkezne velem, de egyre inkább érzem azt, hogy tévésorozatban részt venni hihetetlenül időrabló tevékenység.
– Korábban játszott több hollywoodi filmben, nekem az egyik kedvencem az Éjszakai járat Wes Craventől. Egészen őrült figurát hozott ebben a moziban...
– Ezt nagyon régen, még akkor forgattam, amikor fontosnak tartottam, hogy hollywoodi színész legyek. Most csak szimplán ír színész szeretnék lenni. De visszatérve Wes Cravenhez, a thriller nagymestere volt. Ugyanúgy fontos volt neki a suspense (feszült, izgatott várakozás), mint Chris Nolannek, de ugyanakkor nem tudnék még két rendezőt most felsorolni, akik több mindenben különböznének egymástól, mint ők ketten. Wes a tradícióban hitt, Christ az innováció élteti.
– Az ügynökei mit szólnak ahhoz, hogy most már nem olyan lelkesen építi a tengerentúli álomkarriert, mint korábban?
– Pazar kérdés! Nagyon sok színészkolléga elfelejtette, hogy nem az ügynökeikből élnek, hanem ők fizetik ezeket a fickókat, hogy azt tegyék, amit mi akarunk. Az ügynökeidnek muszáj megérteniük, hogy milyen értéket képviselsz. Ha erre nem képesek, akkor váltani kell.
– Igaz, hogy huszonévesen rocksztárnak készült?
– Egyezzünk ki abban, hogy inkább zenésznek. De nem bánom végül, hogy színész lettem, mert kutyaütő muzsikus voltam. A zenéhez az élő fellépés varázsa vonzott elsősorban, de miután ezt az izgalmat átélhetem a színházban is, túltettem magam a csalódásokon. Például azon, hogy sosem fogok sok pénzt keresni színházi színészként. (nevet)
– Miért? Baromi drágák a színházjegyek Londonban.
– Igen, de azt nem a színészeknek osztják le.
– Sok színész próbálja ki magát a kamera másik oldalán. Beáll esetleg a sorba?
– Nekem is megfordult már a fejemben, hogy rendezhetnék, ha nagyon akarnék, de miután dolgoztam Chris Nolannel, Neil Jordannel, Ken Loachkal, Danny Boyle-lal, nem merek belevágni. Nyomukba sem érnék ezeknek a fickóknak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
