Megpiszkálni a kereteket

– Volt valamiféle személyes indíttatás abban, hogy melyik magyar nő portréját rajzolják meg? Egyáltalán, választhattak vagy kapták a hősnőket?

Molnár Krisztina Rita: Kaptunk ugyan egy listát, de volt közös ötletelés is. Úgy láttam, hogy mindenki a habitusának megfelelően választott, attól függően, hogy ki állt hozzá közel. Én Árpád-házi Szent Erzsébetet választottam, teljesen személyes okokból, ugyanis az apai nagymamámnak, aki nagyon hányattatott sorsú asszony volt – első világháborús hadiárva, apácáknál nevelkedett –, nem mellesleg pedig Erzsébetnek hívták, élete végéig Szent Erzsébet volt a kedvenc szentje. Ez a Kádár-érában nem volt olyan triviális. És bár nem kaptam formális egyházi nevelést, de Szent Erzsébet történetét nagyon sokszor elmesélte a nagymamám kiskoromban. Czinka Panna pedig a zene miatt szólított meg – a zenének nagyon nagy szerepe van a családunkban: lényegében mindenki játszik valamilyen hangszeren, édesapám, Molnár László pedig amellett, hogy évekig volt a Szegedi Operaház karmestere, zeneszerző. Épp most adta le azt a kantátát, amit a verseimhez és a prózáimhoz írt. A négy szereplőm közül egyébként Sclahta Margit, az első magyar képviselőnő sorsa nyűgözött le a legmélyebben. Olyan példa a valódi, minden farizeusság nélküli kereszténységre, amit kevésbé ismerünk. Ritka, hogy valakinek az élete hitelesen képviseli a kereszténység értékrendjét.

Kiss Judit Ágnes: Én azonnal lestoppoltam Hugonnai Vilmát és Polcz Alaine-t. Persze ismertem valamennyire az életüket, de ahogy beleástam magam a történetükbe, meglepett, hogy mennyi nehézségen jutottak keresztül. Hugonnai Vilma története arra bizonyíték, hogy nőként sokszor jobbnak kell lennünk, hogy elismerjenek, és ebből sajnos még a mi időnkre is maradt. Polcz Alaine pedig maga a csoda, hogy ennyi szenvedés nem megkeseredetté tette, hanem mások szenvedését igyekezett enyhíteni. Az én folyamatos halálfélelmem felől nézve hihetetlen, ahogy ő állt a halálhoz, és amit tett a haldoklókért, felnőttekért és gyerekekért.

– Bevallom, némelyikükről még csak nem is hallottam… Kinga, mi fogta meg például az első női nagykövetben, Bédy Schwimmer Rózsában? Ismerte?

Rofusz Kinga: Vele én sem találkoztam korábban. Miközben olvasgattam az életéről, az foglalkoztatott leginkább, hogy egy elfogadottan férfiak irányította korban hogyan tudhatott utat találni magának. Hogyan tudott tanulni, dolgozni, hiszen ez akkoriban nem volt a nők természetes joga. Mennyire volt elég az elszántság, az a belső erő, ami adottsága kellett, hogy legyen, és mennyire kellett erőszakossá, lázadóvá válnia, hogy elérje, amit szeretne. És hogy mindeközben hogyan tudott megmaradni nőnek, ami azért mégis egy nő legfontosabb és legszebb feladata. 

– Mennyiben tekinthető manapság lázadásnak, ha egy nő megvalósítja önmagát, megy az álmai után?

R. K.: Nem lázadás. Ez lenne minden ember, nő és férfi dolga.

K. J. Á.: Lenne… de szerintem egyelőre nem így van. Csak szeretnénk olyan világot, ahol ez a legtermészetesebb mindenki számára. Rengeteg elvárásnak kell megfelelni: a szülőkének, a társadaloménak. Ma is nehezebb dolga van egy nőnek, ha nem áll be a klasszikus női szerepbe, nem megy férjhez, nem szül vagy nem marad otthon gyesen, nem vezeti a háztartását. Könnyű az önző, a karrierista bélyeget elnyerni. Pedig egy nőtől is el kell fogadni, hogy hivatástudat fűti, és mindent ennek rendel alá. Vagy egyszerűen hiányzik a vágyai közül a családi tűzhely fűtése. Ha valaki megy az álmai után, előtte szüljön három-négy gyereket, és aztán önmegvalósítson – nyilatkoztatta ki nem is régen egy férfi. És van, akinek megy, aki öt gyerek mellett író. De engem bánt és felháborít, ha az anyaságot, a feleség szerepét kötelességként róják ránk.

M. K. R.: Eleve ezeket a mintákat hozzuk. Nem feltétlen a családunkból. Olyan történetekre, mesékre, mítoszokra gondolok, amelyeken felnövünk. Adott a hősnő, egy lány, akit rendszerint meg kell menteni. Ezt egy férfi teszi meg, majd miután megmentette, elveszi feleségül. És itt véget is ér a történet. Nem nagyon vannak a népmesékben emancipált női hősök. Bár ez sem teljesen igaz, mert Tündérszép Ilona például még fel is pofozza a kérőjét, de hát aztán az ő élete is a házasságban teljesedik be. És ezzel nem is vitatkozom. Párt találni, a párban kiteljesedni mindenképpen az egyik célja az életnek. Egyszerre betölteni a női szerepet és a hivatást mégis egyfajta meghasonlás. Életformaként a mai napig nehezen kivitelezhető. Mindennapos küzdelem, lázadás az idő, a percek és az energia szűkössége ellen. De a férfiak sincsenek könnyű helyzetben ebből a szempontból. Nekik sincs arra mintájuk, milyen az, amikor mint családfenntartó erő hazaérkeznek, és nem jár nekik a teljes kiszolgálás. Ezt mi sokszor dühödten vetjük a szemükre, pedig nem láthattak ilyen mintát. Azt gondolom, hogy ez ellen nem lázadni kell, a szó rebellis értelmében. Sokkal fontosabb, hogy merjünk szembefordulni a sztereotípiáinkkal és a mintáinkkal.

– Könnyen össze lehet keverni a kettőt. Van azért olyan is, hogy igen, most lázadok?

K. J. Á.: Nem vagyok lázadó a saját megélésem szerint. Alkalmazkodónak és szabálykövetőnek látom magam. Mégis egész gyerekkoromtól lázadónak tartottak. Kimondtam vagy megtettem dolgokat, amiket jónak, természetesnek gondoltam, és azonnal megkaptam a címkét. Diákként lázadásnak számított, ha ellenvéleményem volt, és meg is fogalmaztam, tanárként lázadásnak számít, ha a diákok ellenvéleményét meghallgatom. Lázadásnak számított, hogy sokáig nem volt gyerekem, az irodalomban én voltam a „szókimondó” költő. Mindeközben én csak azt éreztem, hogy teljesen normális dolgokat csinálok, csak a világ fura.

R. K.: Én sem vagyok az a kockakő-hajigáló forradalmár – a lázadásaim belül zajlanak. És azt hiszem, sokkal többet küzdök magammal, mint másokkal. De az biztos, hogy makacs vagyok, talán konok is, és ragaszkodom az elképzeléseimhez. Van egy belső irány, ami vezet.

M. K. R.: Tudatos lázadónak én sem nevezném magam, de a szabadságom korlátozása, bár nagyon flexibilisen és sokáig bírom, olykor harcra késztet. Egy idő után, ha elkezdek megfulladni, akkor szétrúgom magam körül a falakat. Egyszerűen életmentésből. Jézus is lázadó volt a saját környezetében, és azt gondolom, hogy a szeretet és a szelídség tanítása nem mondott ellen például annak, amikor azt mondta, hogy ha valahol nem veszik be a ti beszédeteket, akkor onnan menjetek el, és még a sarutokról a port is verjétek le! Ez számomra valami olyasmit jelent, hogy nem kell mindenben részt venni, mert van, ami megfojt és tönkretesz. 

– A művészet vagy a tanítás könnyebb platform a lázadásra?

K. J. Á.: A költő lázadása nem irodalmi-esztétikai értelemben mozog bennem, ahogy tanárként is a rendszer akadályoz. Aki a pályán marad, remélem, elhivatottságból teszi, nem tehetetlenségből. Mert a diákoknak most lázadó tanárokra van szükségük. Tanítani jó. Akkor is, ha nem a verstan az, amit át tudok adni. Volt egy nehéz osztályom, szinte lehetetlen volt felkelteni a figyelmüket. Az egyik nyelvtanórán egy szónoki beszéd kapcsán jött szóba az abortusz, a védekezés. Szinte felnőtt nők voltak már, meglepett a tájékozatlanságuk. Néma csönd lett, ahogy erről kezdtünk beszélni, csöngetéskor senki nem mozdult. Hát jó, sóhajtottam magamban, akkor nem az irodalomtanáruk vagyok, hanem a szexedukátoruk. De talán emiatt egyszer fontos lesz nekik az is, amit az irodalomról mondok.

M. K. R.: Lehet, hogy többek közt azért nem maradtam a pályán, mert szerintem az iskola jelen formájában nem alkalmas a klasszikus értelemben vett tanításra. Anyaként, tanárként és egykori gyerekként is úgy gondolom, hogy tanítani, úgy, ahogyan az ma egy iskolában zajlik, nem lehet. Azt látom, hogy a gyerek számára jelenleg két út létezik: vagy hamar föladja, fütyül rá és szembemegy az egésszel, vagy perfekcionistaként megpróbál mindent teljesíteni. Ők egész egyszerűen megnyomorodnak 17-18 éves korukra. És most csak a követelményrendszerről beszélek, no meg az időről, amit ülve kell töltenie egy gyereknek. Meg lehet próbálni ez ellen menni, én is csináltam sokáig, de nem igazán megy. Nem lehet ugyanis teljes egészében szétrúgni a kereteket. És nem is érdemes. Hosszú ideig tanítottam középiskolában, és egy igazi lázadó fiúnak mondtam egyszer azt, hogy lázadni csak annak lehet, aki tökéletesen tudja a szabályokat, és ha kell, be is tudja őket tartani. Nem azért lázadok, mert szabálykövetésre amúgy is alkalmatlan vagyok, hanem azért, mert belátom, hogy valami nem működik jól adott keretek között. Ilyenkor lehet a kereteket megbontani. 

– A vers erre jó terep?

M. K. R.: A formák mindenképpen önfegyelemre szoktatják az embert, és ahogy nonfiguratív festő is az lesz igazán jó – nyilván vannak kivételek –, aki tökéletes anatómiai rajzot tud rajzolni, a költő is akkor igazán jó a szabad keretek között, ha belülről ismeri a forma egyensúlyát.

R. K.: Én is azt gondolom, hogy a lázadás az apró elmozdulásokban rejlik. Maga az, ahogyan az ember alkot, amilyen módját választja az alkotásnak, önmagában nem lehet lázadás kérdése. Nem lehet puszta elhatározásból ellene menni valaminek, hogy na, én csak azért sem fogok ilyen vagy olyan képet csinálni. Nálam például ez úgy működik, hogy egyszer csak meglátom, mit szeretnék megfesteni. Persze előtte sokat kell dolgozni rajta, hogy meglássam. A lázadó lányok-könyvre visszatérve, számomra például egy-egy jelkép jelenti a lázadást. Bédy Schwimmer Rózsánál a lornyon. Mintegy a harcának, a tudás megszerzéséhez használt eszköznek a szimbóluma. 

– Judit azt mondja a lázadó lányok-könyv rövid bemutatkozójában, hogy 4 évesen érezte először, az élete egy regény vagy film, aminek ő a narrátora, Krisztina pedig arról mesél, hogy bár 7 éves kora óta tudja, hogy költő, azért felmerült az orvos, a magánnyomozó, a színész és a hajós hivatás is. A költészet alkalmas arra, hogy mindezt a sok vágyat és álomfoszlányt ki lehessen élni benne? Azt, ahogyan akár másképp is lehetett volna…

K. J. Á.: Én voltaképpen folyamatosan ezt csinálom. Azt írom meg, ahogy történnie kellett volna a dolgoknak. Velem vagy másokkal. Nemcsak gyerekkori vágyak, hanem maiak is, és nemcsak vágyak, éjszaka látott álmok is mozgatják a szereplőimet. Versben kevésbé derül ki, a regényeimben viszont vállaltan így van. A Keresztanyában például a nagy öregjeimnek próbáltam igazságot szolgáltatni, A Halál milongát táncolban pedig minden szereplőben én vagyok jelen.

M. K. R.: Számomra a vers nem vágykiélés. Ezek a gyerekkori felmerülések inkább kulcsszavak tekintetében illeszkednek a költészethez. Például, hogy a költő és a nyomozó is egyfajta permanens világmegfigyelésben van. Minden részletet rögzít, anélkül, hogy erre feltétlenül törekedne. A hajós és a költő is állandó kalandban vesz részt: állandóan úton vagyunk, csak a költői lélekben utaznak. 

– És az orvos?

M. K. R.: A jó szövegek gyógyítanak. A lelkünk nem tudatos rétegében. Egy vers esszenciájában olyan, mint az orvosság. Nem tudjuk pontosan a mechanizmusát, de hat. Nekem például József Attila egész életemben sokat segített. Tizenhat és fél éves voltam, amikor meghalt az édesanyám – már addig is, de azután különösképpen József Attila-versekkel a hónom alatt közlekedtem és éltem. Akkoriban szokás volt nagy pátosszal mondani a Kései siratót versmondó versenyeken, de nekem ez a szöveg szubjektíve teljesen mást jelentett. A „…s te nem ápolsz, anyám”, mondat személyes, belső élmény volt számomra. Minden egyes sora hozzájárult a gyászmunkámhoz, és később is a Kései siratóhoz fordultam, ha segítségre szorultam. Volt egy nagyon vacak gázkazánunk, mindig kikapcsolt, és nagyon sokáig kellett nyomva tartani a szikráztató gombját. Nem tudom, hogy jöttem rá, hogy addig kell nyomva tartani, amíg elmondom magamban a Kései siratót, és akkor úgy marad. És tényleg annyi ideig tartott, és akkor tényleg égve maradt a láng.

R. K.: Így van valahogy a képekkel is. Az ember kifesti magából a fájdalmát, a vágyait vagy épp a kétségeit. Amikor bemegyek időnként a városba, és meglátok egy több emelet magas darut, mindig eszembe jut, hogy milyen lehet ott ülni a felhők között. És arra gondolok, hogy mernék-e ott ülni. Aztán pedig arra, hogy ott ülni már nagyon szép lehet, de felmászni oda, ahhoz kell a bátorság. Menni fel, lépcsőnként, és nem lenézni. És ha megtorpan az ember félúton, és elfogy a bátorsága, akkor merre? Vissza vagy fel tovább? Annyi ilyen kérdés foglalkoztat. Annyi érdekes dolgot lehetne még megfesteni.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!