Hollywoodi filmeket szeretne készíteni, de mivel erre nincs lehetősége, marad az írás.
- Boldogan él egy valódi demokráciában, ahol az emberek a közös túlélésre helyezik a hangsúlyt.
- Politikai paródiáról, irodalmi presztízsről és legújabb regényéről beszélgettünk Dunajcsik Mátyás Izlandon élő magyar íróval.

 
 
 

– A banánhullást követően fejek is hullottak Izlandon? Az offshore-üzelmeket nyilvánosságra hozó Panama-iratok miatt a miniszterelnök, érintettsége okán lemondott ugyan, de a reykjavíki parlament, az Alþingi előtti téren a (banánköztársaságokra utaló) déligyümölcsöt hajigáló lakosság ennél jóval többet akart – írta, nyilatkozta április első napjaiban, keresett izlandi tudósítóként. Azóta viszont nem nagyon lehetett hallani a szigetország politikai átalakulásáról.

– Szép példája ez annak, ahogy a nemzetközi sajtó kezelni szokta Izlandot. A reményteljes, úgynevezett banános forradalom híre körbejárta a világot, de hogy járt-e mindez valódi eredménnyel, az különösképp nem érdekelt senkit. Ugyan a miniszterelnököt leváltották és a korábbi mezőgazdasági miniszter vezetésével új kormányt alakítottak, ez gyakorlatilag csak a kártyák újrakeverését jelentette. A koalíció a helyén maradt, a kormány összetétele is alig változott. Bár megígérték, hogy a jövő tavasszal esedékes parlamenti választásokat előrehozzák idén őszre, de azzal a kitétellel, hogy csak amennyiben sikerül befejezniük a ciklus elején megkezdett fontosabb projektjeiket. Ami elég aggasztó, mivel ezek között szerepel a bankok reprivatizálása is, amiket a 2008-as gazdasági válság után államosítottak az államcsődtől való megmenekülés reményében. Nyilván mindenki attól tart, hogy a maradék időben át akarják játszani őket a baráti körüknek, utána pedig felőlük lehet akár kormányváltás is.

– Mennyire színesíti mindezt, hogy a lehetséges őszi választások előtt a köztársasági elnök személye is változhat?

– A köztársaságielnök-választást június 25-én tartják, az előkészületek pedig már-már vígjátéki szinten mozognak. A legnagyobb izgalmakat a jelenleg és már 20 év óta regnáló elnök, Ólafur Ragnar Grímsson bejelentései okozták. Míg év elején úgy nyilatkozott, nem indul újra, pár hete bejelentette, hogy mégis, később pedig megint visszakozott. A posztra amúgy vagy egy tucatnyi jelentkező van, közülük az író és környezetvédő aktivista Andri Snær Magnason neve csenghet ismerősen, mivel három könyve (LoveStar, Időláda, A kék bolygó története) magyarul is olvasható. Az egyik legnagyobb meglepetésjelölt Davíð Oddsson, a konzervatívok legendás alakja, aki korábban 13 évig volt miniszterelnök. Jelöltségének pikantériája, hogy a gazdasági válság idején éppen a jegybank elnöki posztját töltötte be. Bár ő akkor elkerülte, hogy törvény előtt kelljen felelnie a történtek miatt, elemzések szerint jelentős szerepet játszott a gazdasági élet szétzilálódásában és az államcsőd közeli helyzet kialakulásában. Jelöltsége tényleg annak a tételnek az igazolása, amit Marx mondott Hegelt kommentálva: minden kétszer történik meg a történelemben, egyszer tragédiaként, egyszer pedig komédiaként. Most mintha a 2008-as események paródiáját látnánk, kormányválságba torkolló tüntetéssel, közel azonos szereplőgárdával.

– Nem érzi kicsit sem, hogy csöbörből vödörbe került?

– Soha nem gondoltam, hogy Izland tökéletes ország lenne. Sok szempontból ugyanarra tart, mint Magyarország, csak távolabbról indult és lassabban halad. Ám mivel a társadalom önvédelmi mechanizmusai jobban és erősebben működnek, nagyobb az esélye, hogy ez a folyamat megállítható. Magyar szemmel hihetetlenül izgalmas látni működés közben egy valódi demokráciát, ahol legalább az esélye megvan annak, hogy tömegdemonstrációkkal konkrét változásokat lehet elérni. Vagy szembesülni azzal, hogy az egész botrányt kirobbantó interjú – ami nyilvánvalóvá tette a miniszterelnök kötődését az offshore-cégekhez és a bukásához vezetett – itt bizony az izlandi közszolgálati televízióban került adásba. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ez tulajdonképpen egy Kolozsvár lélekszámával megegyező nagyságú városállam. Ilyen apró méretben teljesen másképp működik egy társadalom, mint akár egy Magyarország népességével rendelkező országban, ahol tízmillió ember szándékait és igényeit kellene valahogy összehangolni.

– A székhelyváltás mellett az ülőalkalmatosságot is kirúgta maga alól, egy könyvkiadó szépirodalmi főszerkesztői karosszékét cserélte föl az egyetemi padra. Megérte?

– Nem bántam meg semmit. Jelenleg egy hároméves ösztöndíjprogram keretében izlandi nyelvet és kultúrát tanulok a reykjavíki egyetemen, most fejeztem be a második évet. Tény, hogy a tanulás sokkal több időmet és energiámat emészti föl, mint amire számítottam, így az egyéb projektjeimből még csak a töredékét sikerült megvalósítanom annak, amit az érkezésemkor terveztem. De az egyetemi tananyag is hihetetlenül izgalmas, az izlandi nyelv, az irodalom és a kultúra iránt érzett szenvedélyem és érdeklődésem pedig csak mélyült az utóbbi két évben.

– Mennyire volt nehéz megküzdenie a vikingek nyelvével?

– Az izlandi nyelv tulajdonképpen ónorvég, elszigeteltségének köszönhetően afféle nyelvi rezervátum, ami az utóbbi ezer év alatt alig változott. Bonyolultságában és nehézségében talán csak a latinhoz vagy az ógöröghöz hasonlítható. Nekem másfél évbe tellett, mire eljutottam arra a szintre, hogy képes legyek kortárs regényeket és régi irodalmat is olvasni, és a hétköznapi életben is többé-kevésbé elboldoguljak. Tavaly decemberben viszont már össze tudtam rakni egy egész estet a legfrissebb izlandi versfordításaimból, amit Szóceán címen idén június elején újra előadunk az Ünnepi Könyvhéthez kötődő Margó Fesztiválon. Idén nyáron pedig már két izlandi ifjúsági regényt is le fogok fordítani magyarra.

– Éppen az ön 2013-as Jégfölde blogbeszámolóiból tudható, hogy az izlandi irodalmi élet és könyvkultúra igen pezsgő, mi ennek az oka?

– Az első, 2013-as tanulmányutamon azt szerettem volna kideríteni, vannak-e olyan gyakorlatok az itteni, elképesztően életerős irodalmi életben és könyvkiadásban, amiket Magyarországon is át lehetne venni. De leginkább arra jöttem rá, hogy nincsen ilyen. Az irodalom népszerűsége és megbecsülése Izlandon történelmi, földrajzi és kulturális adottság, nem konvertálható. Az izlandiak már a 13. századtól kezdve Észak írástudóiként és archivistáiként határozták meg magukat. Amit ma az ógermán hitvilágról, az első skandináv királyok és szentek életéről és a terület középkori társadalmáról tudunk, azt nagyrészt az izlandi szerzetesek által – a középkorban szinte egyedülálló módon latin helyett népnyelven – írt, majd évszázadokon át újra- és újramásolt kézirataiból tudjuk. És persze ott vannak a telente akár húsz órán át tartó éjszakák is, amikor nem nagyon tud az ember mást csinálni, mint történeteket mesélni, írni, olvasni. De például a skandinavista Bernáth István szerint azért is termeltek olyan sok könyvet a középkori Izlandon, mert a mostoha időjárás miatt korábban kellett levágni a borjakat, mint általában, a bőrükből keletkezett pergamen-alapanyagot pedig, ha már rendelkezésre állt, teleírták.
A papírkönyvek megjelenésével pedig hamar hagyományos karácsonyi ajándékká vált a könyv, mert könnyen szállítható, helyben is gyártható, kis méretű és mégis nagy értéket tud hordozni. Így ma sincs olyan izlandi háztartás, ahol karácsonykor legalább két-három könyvet ne adna és kapna mindenki. A közszolgálati rádió és televízió pedig szintén élénkíti és kiszolgálja az irodalom iránti érdeklődést, olyannyira, hogy a már befutott, jelentős írók művei mellett arra is marad idejük, hogy akár elsőkötetes szerzők mikrokiadók által készített füzetkéivel is foglalkozzanak – amik egyébként kaphatóak a legnagyobb könyvesboltokban is. Mind a háromban.

– Maradjunk is a könyveknél. Az izlandi ihletettség nyilvánvaló a most megjelenő, A szemüveges szirén című ifjúsági regényében. Az illusztrátor, Gilicze Gergő rajzolta képek tónusát éppúgy sötétnek találom, ahogy a történet hangoltságát (árvaság, magány, halál) is – gyerekkönyveknél ez ritka, minek köszönhető?

– Az mondjuk igaz, hogy a történetben pont annyi halott szereplő van, mint amennyi élő, de ettől még ez egy nagyon szeretetteljes történet, tele szépséggel, a másik iránti törődéssel és aggodalommal. Nem tudom, talán a skandináv típusú gyerekirodalom hatása is lehet, nem igazán féltem attól, hogy súlyosabb témák is megjelenjenek benne: a nyelvtanulás első két félévében elég sok izlandi ifjúsági regényt kellett elolvasnunk, és a világnak ennek a felén nagyon nem szívbajosak a szerzők, ha fontos társadalmi problémákról vagy itthon tabuként kezelt dolgokról, traumákról kell beszélni. Ami érdekes, hogy bár Kelet-Európához hasonlóan itt is nagyon erős a halálnak való kiszolgáltatottság kézzelfogható, mindennapos érzete, Kelet-Európában elsősorban azt szoktuk meg, hogy a leginkább a többi embertársunktól féljünk. Háborús megszállóktól, egy diktatúra kiszolgálóitól, a saját szomszédainktól. Az izlandi tragikus világnézet és tragikus derű viszont a természettel való szembenálláson alapszik. A sziget ma ugyan már viszonylag kényelmesen élhető, de évszázadokig Európa egyik legszegényebb országa volt, amelynek a lakosságát bármikor megtizedelhette egy-egy vulkánkitörés, járvány, földrengés, hóomlás vagy árvíz. És a természeti katasztrófák még ma is bármikor bekövetkezhetnek. Ilyen körülmények között az emberek egymásra vannak utalva, és a másik kiirtása helyett inkább a közös túlélésre helyezik a hangsúlyt.

– A regény a zenei utalásaival is meglepett, a tengerhullámzást miért pont jazzdalokon keresztül írja le?

– Én igazából mindig is nagy költségvetésű hollywoodi filmeket szerettem volna készíteni, szimfonikus zenekarral, férfikórussal, hónapokon keresztül készülő számítógépes látványvilággal. Erre persze nincs lehetőségem, az írás viszont a szegény ember Hollywoodja, és némi szerencsével elérhető, hogy ez a pár ezer forintért megvásárolható kis papírtárgy is hasonlóan teljes élményt adjon, főleg, ha még illusztrációk is vannak benne. És hát nincsen film filmzene nélkül. Ehhez viszont olyan zenékre volt szükségem, amik szélesebb körben ismertek és elképzelhető, hogy egy-egy klasszikusabb dal, mondjuk Nina Simone Feeling Goodja, magától is megszólaljon az olvasó fejében. Ráadásul ma már szinte mindenki keze ügyében ott van egy számítógép vagy más eszköz, amivel pillanatok alatt rá tud keresni ezekre a számokra és előadókra. Ha pedig lesz olyan fiatal olvasó, aki ennek a könyvnek a kapcsán fedezi fel Miles Davis vagy Thelonious Monk zenéjét, annál jobb.

– Ahogy olvasom, előfordult már, hogy „Izlandon élő magyar származású” írónak nevezték. Ön hogyan határozza meg magát?

– Migráns író vagyok. Ez egy nagyon 21. századi jelenség, amit csábító lenne rögtön az emigráns író patinás státusával összehasonlítani, de itt egészen másról van szó, hiszen az ember nem az életét féltve menekül egy háború vagy diktatúra elől. És az anyaországgal való kapcsolat, a kulturális-irodalmi életben való jelenlét is sokkal könnyebben fenntartható úgy is, ha az ember csak évente pár hétre utazik haza. Kun Árpád is például Norvégiában, ápolóként dolgozva írta meg a Boldog Észak című Aegon-díjas regényét. Ettől függetlenül a magyar irodalom még mindig nagyon keveset hajlandó tudomásul venni a nyelvi, kulturális határain kívüli világból. Nagy örömöm és büszkeségem, hogy a Libri Kiadónál a főszerkesztőségem alatt olyan írókat is bejuttathattam a magyar irodalmi közbeszédbe, akik hozzám hasonlóan már nem ezt képviselik: több nyelven olvasnak, írnak, ismerik a külföldi irodalmi viszonyokat. De nyilván, amíg magyar nyelven írok és magyar nyelven jelenik meg könyvem, addig az „Izlandon élő magyar író” a legpontosabb.

– Az ösztöndíjas évek utánra milyen tervei vannak? Szerepel bennük a visszatérés?

– Ezt a kérdést gyakran megkapom, mióta kiköltöztem, otthoni újságíróktól és barátoktól egyaránt. Mintha ugrásra készen várnák, hogy végleges és visszavonhatatlan döntésekről tájékoztassam őket: vagy tagadjam meg örökre a szülőhazámat, vagy mutassam be a repülőjegyemet a pontos dátummal, hogy mikor költözöm vissza Magyarországra, mintha a világ még mindig a ’70-es, ’80-as évek disszidenslogikája szerint működne. Ha öt évvel ezelőtt kérdezik, 2016-ban hol képzelem el magam, biztosan nem Izlandot mondtam volna. Honnan tudhatnám, hol leszek öt, tíz, húsz év múlva? Annyit tudok, hogy jelenleg a világ bármely más táján boldogtalanabb lennék, mint itt. Ezért a legtöbb, amit mondani tudok, az az, hogy „nem sietek haza”.

 

Dunajcsik Mátyás
(Budapest, 1983) Bródy Sándor- és Márciusi Ifjak-díjas költő, író, műfordító, esszéista. 2011-ben végzett az ELTE esztétika–francia szakán; 2005–2009 között a fiatal lírikusokat tömörítő Telep csoport tagja; 2011–2014 között a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője.
2013 nyarát az Árni Magnússon Intézet jóvoltából egy művészetikutatói ösztöndíj keretében Izlandon töltötte; 2014 őszén tért vissza, immár a reykjavíki Háskóli Íslands hallgatójaként.
Többek között Baudelaire, Rimbaud, Oscar Wilde írásait, Robbe-Grillet, Nabokov regényeit, Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegét fordította (újra) – illetve az utóbbi években számos izlandi alkotó verseit.
Egykori munkahelye, a Libri Kiadó minden évben kiadja egy pályakezdő író kötetét a korábbi főszerkesztő ajánlására: ez a Dunajcsik Mátyás Lehetőség nevű irodalmi díj, amit 2015-ben Dékány Dávid Darwin Motel című verseskötete, idén pedig Sepsi László Pinky című regénye nyert el.
Kötetei: Repülési kézikönyv (2007); Balbec Beach (2012); A szemüveges szirén (2016).

Víziholló
(Fljótahrafn)

– a Gilicze Gergő tervezte személyes logón szereplő keveréklény Dunajcsik Mátyás nevét rejti magában: a halfarok a családnevében is szereplő folyóra, a gyűrűt tartó holló pedig Corvin Mátyásra utal, akiről a keresztnevét kapta.
 


 


Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!