– Mire költenéd a százezer forintot?
– Elmulatnám.
– De hát most sem mulatsz .
– Nem ismerem ezt a számot.

Borzalmasan kátyús úton gördülünk be a tiszta és rendezett, a táblák tanúsága szerint uniós pályázati pénzekből épülő-szépülő faluba. A főtéren kőből épült színpad, vele szemben néhány sornyi pad. Az alig valamivel több mint 300 fős Fonyon pénteken, kora este néhány tucatnyi ember lézeng a színpad előtti füves részen. A klasszikus felállásban: urak a kitelepült kocsma környékén, hölgyek a padokon ücsörögve, gyerekek fel-alá rohangászva a két végpont között. A szélen egy kútból folyik a víz, egy házaspár hatalmas kannákat tölt éppen tele. Amikor végeznek, nyikorgó talicskájukkal együtt továbbállnak.

A borsodi Fony település olyat látott, amit eddig soha senki sehol: herceggé avattak egy herceget, zsebből került 100 ezer forint egy szerencsés családnak, mindeközben pedig szólt a mulatós zene a rekkenő hőségben. Mégsem tengett túl a lelkesedés.

Barna Barnabás énekes egymilliós turnéjának hetedik állomása Fony, a vállalkozóból önmagát énekessé képző férfi ugyanis azt találta ki, hogy az ország 10 településén úgy ad koncertet, hogy közben megajándékoz mindenhol egy családot 100 ezer forinttal. Az elképzelés egyszerű: ő odaadja a pénzt a polgármesternek (vagy itt, Fonyon épp a roma önkormányzat vezetőjének), aki eldönti, ki érdemli meg a legjobban, hogy megajándékozzák.

„Megmondom őszintén, hogy van ebben reklámérték is. De inkább az embereknek akarok segíteni. Sok helyen járok, ismerem a romák problémáit, és ha egyszer megtehetem, miért ne adnék nekik százezret?” – teszi fel a költői kérdést Barna Barnabás, amikor arról faggatjuk, miért döntött úgy, hogy a koncerteken nem ő veszi fel a gázsit, hanem inkább zsebből húz elő öt darab húszezrest. És valóban: miért is ne tenné? Elmondása szerint az országban sokfelé hívják, több helyen még a tanácsát is kikérik, ha arról van szó, hogyan lehet a romák helyzetén javítani. Közvetlen ember, hamar megtalálja a hangot másokkal, sokan szeretik. Koncertjein egyre több a rajongó, lépett már fel Szlovákiában is. Az eddigi legnagyobb sikerének talán azt a dalt nevezhetjük, amit az egykori Való Világban szereplő Baukó Évával közösen jegyez (Bye-bye, lány a címe), és 192 ezren néztek meg a legnagyobb videomegosztó portálon. A többi klipjét 2–8 ezer alkalommal töltötték le, a Facebookon valamivel kevesebb mint 2 ezer követője van. Következő koncertjének plakátjai már kint vannak a hirdetőtáblákon, egy szőrmebundában látható rajtuk a „mulatós herceg”, amint dollárokat szór a levegőbe. Szóval szalad a szekér.

És hát itt a hercegi cím, immár a második. Az elsőt tavaly kapta Kiscsécsen, jótékonysági munkája elismeréseként, egyfajta jelképes címként. Fonyon is ez a helyzet: fizetséget ugyanis nem fogad el, ám a helyi roma önkormányzat szerette volna megköszönni neki a fellépést és a hozzá tartozó adományosztást. Innen jött az ötlet, hogy kapjon még egy hercegi címet, a másik mellé. Pénzbe nem kerül, gesztusnak szép, és úgy tűnik, hogy a reklámértéke sem elhanyagolható, hiszen mi is azért vagyunk itt, hogy a történelmi pillanatot megörökítsük.

A település a borsodi átlaghoz képest kifejezetten rendezett, és bár a problémák itt is hasonlóak az általánoshoz (munka nincs, még a közelben is csak kevés, leginkább a közfoglalkoztatás juttatja bevételhez a családokat), valahogy megállt itt az idő, és nem is akar tovább lépni. A fák árnyékában idős urak elkülönült csoportja nézelődik, ők egyfajta néma megfigyelőként követik az eseményeket. Úgy emlékeznek, régebben összetartóbb közösség volt Fony, az emberek szerettek mulatni. Aztán a település elkezdett kiürülni, sokan elköltöztek, egy jobb élet reményében. „Ma már más a világ” – jegyzi meg egyikük keserűen. „Nincs itt mit csinálni, semmi sincs. Mulatság sincs.” A délutáni hőségben a többség a padokon üldögél vagy a tér szélén áll, a legnagyobb élénkség még mindig a büfé körül tömörül, tisztességgel fogy a sör, és lecsúszik jó néhány feles is.

A nagyjából százfős rendezvényen fel-alá járkálva viszont az az érzésünk, hogy Barna Barnabás neve kevéssé ismert a közegben. „Tegnap megnéztük az interneten” – mondja egy apuka, aki a fa árnyékában álldogál, körülötte a családja bólogat. A fiát kérdezzük, miért nem táncol, de csak nevetve rázza a fejét, nincs az az erő, ami kimozdítaná az árnyékból.

Épp beállunk a büfé előtt kígyózó sorba, amikor legnagyobb meglepetésünkre előttünk egy fiatal férfi a foga közt fütyörészni kezdi Barna éppen szóló számának dallamát, a refrénnél pedig még a szöveget is dúdolni kezdi. Felcsillan a remény, hogy mégiscsak sikerül elcsípni egy igazi rajongót, ám hamar rájövünk, hogy a férfi valójában a Barnát kísérő segítő személyek egyike. Átsétálunk egy nagyobb csoporthoz, beszélgetni.

„Nem ismerem, sose hallottam, de nem is olyan rossz” – vonja meg a vállát egy nő. „Á, mi nem ilyen zenét hallgatunk” – nevetgél két tinédzser lány, pedig szépen kiöltöztek, a helyi fiúk nem kis örömére. A fiatalok amúgy is inkább a tér szélén álldogálnak, kezükben energiaital, jönnek-mennek, nem igazán köti le őket az esemény.

„Segítek, én ott vagyok, mindenem nektek adom, / Húzzad cigány a nótámat végre már” – énekli Barna teli torokból, de talán ő maga is érzi, hogy nem ez lesz az a koncert, ahol kirúgják a ház oldalát, ezért alig hogy belekezd a repertoárjába, máris jelzi, hamarosan jön a pénzosztás meg a herceggé avatás. Néhányan ennek hallatán még közelebb bóklásznak, hogy el ne szalasszák a nagy pillanatot. Ami ahhoz képest, hogy nem mindennap esik meg ilyesmi, kissé profánra sikerül. Néhány mikrofonba motyogott szó után a helyi roma önkormányzat vezetője emléklapot ad át Barnának (ez az avatás), aki cserébe benyúl a zsebébe, és leszámolja az öt húszezrest (ez az adományozás). Elszórt taps, aztán folytatódik a koncert, még nagyjából negyedóráig, az eddigi mederben csordogálva.

Mi, ahogy a jelenlévő is, leginkább arra vagyunk kíváncsiak, hogy a helyiek szerint ki fogja megkapni a pénzt, hiszen jól láthatóan ez a momentum, ami nagyjából megmozdulásra késztette a közönséget. Fony lakói némileg szkeptikusan állnak a helyzethez, ami talán nem is csoda. Nehéz azt elképzelni, hogy egy teljesen átlagos, forró pénteki napon jön egy ismeretlen, kiáll a színpadra, elénekel néhány dalt, és a végén kihúz a zsebéből egy rakás pénzt, hogy odaadja valakinek, önzetlenül, csupán csak azért, mert segíteni szeretne.

Az idős urak csoportjában valaki annak a kételynek is hangot ad, miszerint a pénz talán nem is igazi, mások viszont cinikus mosollyal felelik: hát az kapja, aki „megérdemli”, vagyis olyasvalaki, aki közel van a tűzhöz. Ezt a kérdést hiába feszegetjük, senki sem akarja bővebben kifejteni. „Azt hiszi, hogy százezer megoldaná itt a problémát?” – mutat körbe egy asszony, hogy csak a saját gondjára gondol-e, vagy az egész településére, az nem derül ki. „Azért örülnék neki, na” – teszi hozzá, békülékenyen. Néhányan úgy tudják, hogy erre a péntek délutáni bulira megy a százezer. Egy apuka kifejti: nagycsaládosnak kellene kapnia, pláne így, tanévkezdés előtt. Szemében vágyakozás csillan, hangja mégis lemondástól keserű. Csakúgy, ahogy az idős, de kissé illuminált állapotban tántorgó bácsié is, aki szerint pedig az időseket kellene segíteni. Vagy a fiatalokat – teszi hozzá tétován, majd tovabilleg. Az említett célcsoportból egy tinédzser határozott hangon kifejti: venne egy kocsit, és elhúzna innen – nem nehéz megérteni az elképzelést. Egy másik srác fatalistább szemléletet vall: ő elmulatná a százezret, bár hogy hogyan, azt nehéz megmondani, mert most sem igen mulat, csak áll a szélen, és nézi, ahogy Barna a színpadon tapsolva és énekelve próbálja mozgásra ösztönözni a közönséget. Mentségére jegyzi meg, hogy ezt a zenét nem ismeri, inkább házibulikba szokott járni, de ott nem mulatósra szórakoznak.

Pedig a koncert és az avatás után nem sokkal már a legnagyobb mulatós slágerek szólnak – miután Barna levonul a színpadról, megkezdődik a bál. Hasonló aktivitással, mint eddig: a gyerekek körberohangálnak, a fiatalok a szélen álldogálnak, de néhány idősebb pár azért bemerészkedik középre, táncolni. Egyesek átérzik a pillanat jelentőségét, és közös fotót készítenek Barnával, aki rutinosan mosolyog a telefonok vakujába, kezet ráz, elszív egy cigit, aztán visszavonul. Gyorsan elkapjuk, hogy megkérdezzük tőle, miért fontos neki, hogy másokon segítsen. „Borzasztó jó érzés csinálni” – lelkesedik, hatalmas gesztusokkal mutogat, miközben magyaráz. Hogy érezzük, mennyire tenni akar az emberekért, elmeséli élete tragédiáját. Kislánya 5 éves korában halt meg, leukémiában. Akkor tehetetlennek érezte magát, nem tudott segíteni. Valamiféle kompenzáció tehát az, amit csinál, a rendelkezésére álló eszközökkel szeretné jobbá tenni mások életét. Ha csak tíz koncerten ad százezret, az is valami: ő megengedheti magának, és kevesen mondhatják el magukról, hogy egymilliós turnéjuk nyomán az ország tíz pontján tíz családot boldoggá tettek, még ha csak egyszer is. „Engem nem érdekel, ha mások ezért támadnak, akkor is csinálni fogom, amíg lehet” – mondja hatalmas elszántsággal. Sokan irigyek rá – ez derül ki az elbeszéléséből –, mások nem is hiszik, hogy tényleg odaadja a pénzt, de rosszindulat mindenhol van, ezzel neki is meg kell birkóznia. Rengeteget utazik, rengeteget dolgozik – meséli –, de arra mindig szán időt, hogy utánajárjon, mi lesz az adományai sorsa. „Elszámolást kérek, és ha úgy látom, hogy nem arra költik a pénzt, amire adtam, akkor annak lesznek következményei. Már két helyen tudom, hogy hova került a százezer, két családhoz, jó helyre, annak nagyon örülök” – derül fel az arca. Ide is azért jött, mert hívták, hogy segítsen. És nem csak pénzt hozott, hanem egy pályázat anyagát is, a koncert után arról tárgyal a roma önkormányzat tagjaival, hogy miként jelentkezzenek rá. „Ezen a környéken engem mindenhol ismernek, és ha hívnak, hogy jöjjek segíteni, akkor jövök. Ez egy nagyon szegény vidék, ahol rengeteg a probléma és kevesen figyelnek rá, hogy fejlesszék. Én a magam módszereivel mindent megpróbálok tenni, hogy jobb legyen, engem ez éltet” – mondja. Mindeközben természetesen ott van neki a zene is: számait saját maga írja, állandóan képzi magát, terve az, hogy 40 éves korában abbahagyja a munkát, és csak az örömnek él, vagyis énekelni fog. És persze, ahogy itt is, máshol is megpróbál örömet csempészni az emberek életébe, a saját eszközeivel.

Öröm pedig azért akad, mert mindeközben Fony azért egy kicsit mégiscsak mulat – nem gyakori erre az ilyen esemény, ki kell használni. A pénzről lassan mindenki el is felejtkezik, este fél 9-kor kezdenek hazaszállingózni az emberek, a téren leginkább sörösdobozok maradnak, meg a szélen álldogáló fiatalok, akik azt vitatják meg, hova menjenek. Mulatni. Úgy tűnik, ez tényleg nem az a hely, ahol a csodákban hisznek. A bálnak pedig egyszer vége kell, hogy legyen.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!