Múlt, ami sosem volt

– Mintha kevésbé lenne harcos szellem, mint volt egy évtizede.

– Miért gondolja így?

– Míg az Angst – A városi harcos kézikönyvében radikálisabb fellépési lehetőségeket fogalmaz meg a fennálló hatalommal szemben, addig az egy évszázadot átfogó, többgenerációnyi családtörténetként is olvasható elbeszélésfüzérében, a Simon és Simonban a szereplők inkább belesimulnak a történésekbe, nemegyszer elszenvedői is.

– Azért egyik-másik fegyvert is ragad a kezébe, vagy éppen aktivistaként villát foglal, tiltakozva a korrupció ellen. De a szorongásból, a folyamatos nyugtalanságból fakadó kettősség, a menjünk a falnak fejjel attitűd és a kívülállás, a passzív rezisztencia egyszerre való jelenléte már az első kötetemtől jellemzi a szereplőimet. A Simon és Simon esetében ráadásul a saját családom legendáriumából építkeztem, és a felmenőimre leginkább az volt a jellemző, hogy itt maradtak Magyarországon, itt éltek, itt élték túl a változásokat, még ha többnyire kívülállóként szemlélődve is, világmegváltó hevület nélkül. Ez az örökölt „felső kameraállás” írás szempontjából viszont kifejezetten előnyös.

– Ahogy az sem hátrány, hogy a novellákként is olvasható családregény-töredékek szereplőinek történetét, akik mind Simon Ferenc vagy Simon Franciska néven kerülnek elénk, tulajdonképpen egyetlen ember időben-térben kiterjesztett személyiségének múltjaként is olvashatjuk. Hisz a reinkarnációban?

– Mindennemű ezotéria és parapszichológia ellen be vagyok oltva, több bennem a szkepszis, mint a bizodalom az effélével kapcsolatban. Viszont foglalkoztatni kezdtek olyan esetek, amikor valakinek egy-egy szófordulata, gesztusa, mozdulata felidéz bennünk valami olyasmit, ami nem lehet annak a személynek a saját megélt múltjának része. Ezt leginkább a gyerekeknél lehet megfigyelni. Köznapian azt szoktuk mondani: „jé, ezt mintha a nagymama mondta volna”. Léteznek kísérletek arra nézve, hogy ezek a lenyomatok, vízjelek előhozhatók a személyiségből, és egy „utazás” során saját őseink múltjába betekintést lehet nyerni.

– Ez afféle hipnoterápia?

– Ahhoz hasonló, különféle problémák, megoldatlanságok mentén csomópontokat keresnek a személyiségben, ami által valamilyen lehetséges múltba tud visszakerülni. Kissé talán zavaros elmélet, de nekem nagyon jól jött, hogy egy emlékezetkiesésben szenvedő szereplő „utaztatása” révén a saját családom széttartó történeteit össze tudjam fűzni.

– Akkor a család regénye itt igazából eleve a fikcióból táplálkozik?

– Persze, hiszen azon túl, hogy a saját családom tagjainak élettörténeteit rakosgatom egybe, ezekből néha csak egy motívum került átvételre, vagy éppen magam költöm a legendát. De a hagyományos családregény amúgy sem az én műfajom, nem a személyiségek egymásra következése, hanem a magatartásformák azonossága izgatott, ami végigkísérte őket az utóbbi évszázad magyar társadalmában.

– A családi történetek felé fordulás minek köszönhető? Identitásválság?

– Az ember mindig keresgéli, ki is, mi is ő, honnan jött. Sajnáltam, hogy a nagyszüleimmel való beszélgetéseimet nem rögzítettem annak idején, a szüleimmel folytatottakat viszont már éppen ezért igen. Az egész keresgélést az indította el, hogy felbukkant pár gondolati motívum, ami egyforma volt az édesanyámnál és nálam. Például a nagyszüleim nagy, Orion márkájú világvevő rádióján az állomáskereső gomb körüli városnevek közül gyerekként a Hilversumot nem tudtam mihez társítani, ezért egy mesebeli helyszínt költöttem hozzá. Ahogy – mint kiderült – gyerekkorában az anyukám is. Keresni kezdtem hát a többi közös gondolati csomópontot, amely visszavezethet a múltba.

– A szülei könnyen kötélnek álltak, amikor kikérdezte őket?

– Igen, ráadásul az édesapámnak van egy memoárja a saját fiatal éveiről, amit a családnak szánt, rengeteg fényképpel, dokumentummal kiegészítve. A könyvben leírt egyik ’56-os történeti szál az ő története szinte egy az egyben. Ő katonaiskolásként élte át az eseményeket, és azt gyanítom, ebből a szemszögből még nem mesélték el a forradalmat: a rendszer védelmére kirendelt fiatal katonák szíve éppen a másik oldalra húz, nem akarnak a felkelőkre lőni, viszont élő pajzsként használják őket a szovjet tankok.

– És milyen közös csomópontokat talált?

– Alapvetően döntéshelyzeteket: betagozódás vagy szembehelyezkedés, menni vagy maradni.

– Ezek önnek is komoly dilemmák?

– Folyamatosan, mert míg nagyon erősen kötődöm ehhez a helyhez, addig tűrhetetlennek tartom, ami jelenleg politikai, társadalmi, emberi szinteken történik. Ahogy átprogramozzák a társadalmat, ahogy a gyűlöletre fölépül egy rendszer.

– De hiszen éppen a saját családtörténelmi példái mutatják: korábban sem volt másképp.

– Ez igaz, a történelmi szituációk ismétlődnek. Talán ez meg is magyarázza a felmenőim rezignáltságát, hiszen már láttak ilyet, látták, miként zajlik, és azt is, hogy lesz vége.

– A gyerekeiben is felsejlik már az örökség?

– A morális dilemmák már előjöttek, igen! Amikor a kék plakátokat látják, összevetik a saját tapasztalataikkal, megpróbálják feldolgozni magukban azt a disszonanciát, amit az ezer felől jött osztálytársaik kapcsán ez jelenthet. Kockás inget vesznek, tüntetni mennek a tanáraikkal, és már számukra is ott van a kérdés tizenévesen: a kötődéseink ellenére, hol éljük le az életünket?

– Önt például nehéz elképzelni vidéken. De a Simon és Simonban is az apák és fiúk mind építészek, mérnökök, akik a nagyvárosok architektúráján merengenek.

– Reménytelenül nagyvárosi lény vagyok, talajt vesztek, ha kikerülök a metropoliszból. A városokban megmutatkozó időrétegek vonzanak: ahogy Budapest is hordozza a ’44-es, ’56-os sérüléseit a házfalakon. Ahogy a régi mellé új épül, vagy ahogy építészetileg rekonstruálni próbálnak egy olyan múltat, ami sosem volt.

– Akkor mostanság egészen magával ragadhatja ez a vonzalom.

– Valóban, hiszen ki gondolta volna egy évtizede, hogy fővárosunk Berlinnel kerül egy halmazba a legcoolabb városokat tekintve, vagy hogy a VII. és VIII. kerület új életre kel. Bárhogyan is hibázik a (város)politikai stratégia, mikroszinten mindig akad újító szellem, a város vitalitását nem lehet elpusztítani. Ugyanakkor persze jelen van a hatalmi arrogancia is, abban például, ahogy a kormányzat a Várba készül – míg korábban a hatalmi helyszíneken kulturális intézmények létesültek, most ennek fordítottja történik.

– Ez az ismétlődő, oda-vissza játék érdekes párhuzamot von a könyvben a Monarchia és az Európai Unió között – ez azért több mint furcsa.

– Nagyon más a kettő, elsősorban a földrajzi átjárhatóság mint valami kitágult szellemi tér kapcsán gondolok rájuk. Az egyik felmenőm a Monarchia területén utazott jogászként keresztbe-kasul, a hegyektől a tengerig és vissza, ez a fajta tágasság adatott meg számunkra is a 2004-es csatlakozással – de most ismét veszni látszik. Ugyanakkor a térségben tetten lehet érni ennek a tágasságnak a továbbélését is. Újvidéken itt-ott elővették a magyar utcatáblákat, pedig tíz éve még elég rizikós volt magyarul megszólalni az utcán. Hasonlóképp Rijekában is: a nacionalizmussal szemben a város monarchikus gyökereit hangsúlyozzák, mert a nacionalizmus nem képes válaszokat adni a jelen kérdéseire, a többnemzetiségű közös múltra viszont nagyszerűen lehet építkezni.


Nagy Gergely
író, újságíró, zenész, 1969-ben született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán dramaturgia szakon szerzett diplomát. 2012–2016 között a Könyvjelző című lap főszerkesztője; jelenleg az artPortal kortársművészeti weboldal szerkesztője. Korábban a Kimnowak és az Eat Me! zenekarok tagja, mostanság a Lost Hype nevű formációban pengeti a basszusgitárt. Kötetei: Adjatok egy pontot (2001), Basszus! Zene és szöveg (2003), Angst – A városi harcos kézikönyve (2007), Simon és Simon (2016).

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!