Egy kávézóba hív beszélgetni. Nem mintha szégyellné, hogy fáskamrában lakik, de a családját zavarná a nyilvánosság, magyarázza. Egy szeptember végi budapesti tüntetésen így vallott önmagáról: „vacsoráztam már kényszerű gyertyafénynél, vertem le olcsó albérlet penészes vakolatát”. Aradi Fannit egész életében egy hajszál választotta el a hajléktalanságtól, de ősei patinás neve megvédte őt a hatóság zaklatásától. Egyébként huszonkét éves, egyetemista – és A Város Mindenkié (AVM) csoport pécsi aktivistája.
– Nem úgy festesz, mint egy majdnem hajléktalan… (Tegeződésünk nemcsak a korának köszönhető, az AVM-en belül ez a szokás.)
– Remélem is! – neveti el magát. – De ettől még a két kezemen nem tudnám megszámolni, hány helyen éltünk eddig. Szüleim három éves koromban elváltak, akkortól édesanyám egyedül nevelt engem és az ikertestvéremet. Hónapvégén mindig kiszámoltuk, mire elég a pénz, és ha úgy láttuk, megszorulunk, szedtük a sátorfánkat. Örökké költöztünk, de beleszülettem ebbe a helyzetbe, nekem ez volt a természetes. Nem tragédiának éltem meg, hanem kalandnak. Ha AVM-aktivistaként felszólalok, akkor is azt szoktam hangsúlyoz - ni, hogy nagyon sokan, egyre töb - ben vannak, akik nálam sokkal rosszabb körülmények közt élnek. Mi most Pécsbányán lakunk egy kivakolt fáskamrában, édesanyám a régi mosókonyhában. Ez a város külső, szegregált része, a házat nagyszüleim vették szocpolból, mi a nagymamámnak fizetünk, cseré - be használhatjuk nála a fürdőszobát és a konyhát. Az emberek nem így képzelnek el egy lakásszegényt, mint amilyen én vagyok, pedig a perspektíváimat nézve bizony közéjük tartozom. Meg se próbálok önálló egzisztenciát teremteni, mert ez Magyarországon családi segítség nélkül szinte lehetetlen.
– Ha meglátsz egy luxuskabrióban furikázó huszonévest, nem jut eszedbe, hogy több járna neked?
– Nem voltam soha boldogtalan vagy elégedetlen. Engem nem különböztettek meg negatívan, nem rekesztettek ki, nem volt gondom az iskolával, a kórházi ellátással. Mégpedig azért nem, mert a társadalom szemében egy fehér, magyar fiatal vagyok, akinek felmenői jól csengő családnévvel rendelkeznek. Édesanyám a Konkoly-The - ge famíliából származik; ősi, nemesi család, a Felvidéken voltak birtokaik, sok tudóst, politikust adtak az országnak. A birtokokat Trianon után Csehszlovákiához csatolták, ekkor érkezett a család egyik ága Pécsre. Új életet kezdtek, nagy vagyont gyűjtöttek, amit az ötvenes években elkoboztak tőlük. Ezek a dolgok a pécsi történelem részei. Ennek is köszönhető, hogy a hatóság soha nem küldte ránk a gyámügyet, noha az életkörülményeinket tekintve megtehették volna, és ahol nincs ilyen családi háttér, ott meg is teszik. De az, hogy ez a rendszer így működik, nem normális. Lakhatási szegénységben élő emberekkel foglalkozom, s mindig az jön velem szembe, mennyi igazságtalanságot kell embereknek elszenvedniük, csupán azért, mert nincs biztos lakhatásuk. Nem tartom elfogad - hatónak, hogy bizonyos rétegeket pusztán az anyagi viszonyaik miatt olyan hátrányok érjenek, amik el - lehetetlenítik az egész életüket.
– A tüntetésen azt mondtad, egyetemista vagy, most meg azt, dolgozol…
– Mindkettő igaz. Mindig jó tanuló voltam, az ikertestvéremmel azon versenyeztünk, melyikünk a jobb. Apám a kétezres évek elején Szerbiában élt az új családjával, ő intézte el tizenkét éves koromban, hogy egy ideig szívességből lakhattunk egy Duna-parti szerb faluban. Aztán anyu hazajött, munkába állt, mi meg ott maradtunk Újvidéken apuékkal. Ott jártam iskolába nyolc hónapig, innen ered az orosz nyelv szeretete. Az egyetemet szlavisztika szakon kezdtem, de még az első évben átmentem a szociológiára, mert akkor már önkénteskedtem az AVM-nél, és úgy gondoltam, ami a szenvedélyem, legyen a szakmám is. Most felfüggesztettem az egyetemet, mert a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervezői pályázatának jóvoltából az AVM-nek dolgozhatok. Életemben először a hazai átlagbérnek megfelelő fizetést kapok, ez a családi kasszába megy, annyi a zsebpénzem, hogy egy kávét vehessek a városban. Munkám lényege, hogy föltér - képezem a pécsi szegregátumokat, főként az önkormányzati lakásban élőkhöz kopogtatok be. A cél az, hogy az AVM pécsi csoportja hatékonyabban segíthessen a helyi lakásszegényeknek. Annyit már tudunk, hogy a közel háromezer önkormányzati bérlemény lakóinak fele-harmada el van adósodva, ezer családnak nincs szerződése, nagyjából száz család önkényes lakásfoglaló. Ezeket az embereket bármikor kilakoltathatják. De ha bevonjuk őket az érdekvédelmi munkába, hatást gyakorolhatunk az önkormányzatra.
– Hogyan kerültél kapcsolatba az AVM-mel?
– A múltunk miatt a család sose érezte magát igazán a rendszer részének és inkább konzervatív értékrendet képviselt. Én bizonyos fokig elütök ettől. Anyu nagyon fiatalon szült minket, együtt mentünk ki az első tüntetésemre. 2010-től, tizennégy éves koromtól veszek részt aktívan a közéletben, eleinte az oktatás és a zöldmozgalmak érdekeltek, véletlenszerűen sodródtam bele a szociális ügyekbe. Az AVM pécsi csoportját Misetics Bálint (szociálpolitikus, az AVM egyik alapítója) ösztönzésére kezdtük megszervezni, egy budapesti aktivista segített ebben. Különben anyu is tagja a csoportnak.
– Az AVM nálatok családi vállalkozás? Az ikertestvéred is beszállt?
– Ő Gyárvárosban dolgozik egy tanodában roma gyerekek felzárkóztatásán. Habitusban nagyon hasonlóak vagyunk, csak nem olyan mozgalmár, mint én. A barátjával albérletről albérletre vándorolnak, ez is mutatja, hogy ma már a középosztálybeli fiataloknak sincs biztos fedél a fejük fölött.
– Nem szokás nyíltan fölvállalni, hogy igen, én szegény vagyok. Te mégis megtetted.
– Nem szabad finoman bánni a szavakkal, főleg most nem. Az embereknek meg kell érteniük, mi az a lakhatási válság, és föl kell fogniuk, hogy ebben százezrek élnek ma Magyarországon. Muszáj kimondani, hogy tömegesen diszkriminálnak embereket a helyzetük miatt, családokat választanak szét anyagi okokra hivatkozva, kilakoltatnak és intézményekbe kényszerítenek gyerekeket, pedig mindenkinek, a legszegényebbeknek is kijár az emberi bánásmód.
– Fárasztó és elég reménytelen az elesettekért harcolni. Ez a választott utad?
– Huszonkét évesen még van időm utat választani. De ez nyilván egy meghatározó ügy, amiben szeretnék eredményeket elérni. Engem nagyon vonz, ahogyan az AVM dolgozik. Tetszik, hogy bevonjuk, partnernek tekintjük az érintetteket és velük együtt alkotjuk meg azt az életvédelmi stratégiát, amivel változást érhetünk el. Borzasztó és elkeserítő, hogy a magyar állam sorozatosan embertelen döntéseket hoz. Ugyanakkor az AVM következetesen, céltudatosan képvisel elveket, többek közt ennek köszönhető, hogy a hatalmon lévők ma már kénytelenek foglalkozni a lakhatással.
– A pécsi önkormányzat az állam hű csatlósa. A lakhatás terén is azt figyelik, milyen szél fúj föntről?
– Ez nem budapesti probléma, nem fővárosi fórumokon kell keresni az egyetemleges megoldást. Helyben kell vitázni arról, miért nem lehet 120 ezer alatt panellakást bérelni, miért van az, hogy a nyolcvanas években 200 ezres városban mára alig 130 ezren élnek. Az elvándorlás az utóbbi években drámaian felgyorsult, tízezrével mennek el a határon túlra a korombéliek, a fiatalok.
– Sose kísértett meg a gondolat, hogy te is elmehetnél?
– Ez már a gimnáziumnál is felmerült, aztán az egyetemnél újra. De imádom ezt a várost, szeretném közösségnek látni, és úgy érzem, fontosabb dolgom van itt, mint bárhol külföldön. Lehet, hogy valamikor elmegyek, de eddig akárhányszor mérleget vontam, mindig az lett a végeredmény, hogy nekem itt kell élnem, itt kell dolgoznom. Lelkiismeret-furdalásom lenne, ha megfutamodnék. Ami ugyanis az országban történik, folyamatosan azt igazolja, hogy tenni kell, mert van mit tenni.
– Mi a helyzet az új hajléktalantörvénnyel Pécsen? Büntetik az utcán élőket?
– Ha megkérdezem bármelyik szociális munkást, mind azt mondja, hogy a büntetés nem megoldás, mert a szegénység nem börtönbe zárható, az ellátórendszer pedig alkalmatlan a hajléktalanság kezelésére. De felkészülnek a törvény végrehajtására, bár a helyzet számukra is megalázó. Pécsen sajátosan alakul a hajléktalanság. A belvárosban tanyázó 50-60 fedélnélküli látványos elem, a többiek – cirka 1500 ember – láthatatlanok, mert külvárosokban, kertes övezetekben, a mecseki barlangokban húzzák meg magukat. A belvárosiakat a törvény értelmében nyilván ki fogják toloncolni valahová, hogy ne legyenek szem előtt. De az igazi kérdés az: mi lesz a rejtőzködőkkel?
– Mit gondolsz, ha jómódú úrilány lennél, akkor is aktivista volnál?
– Hűha! Nem tudom. Azt hiszem, a szociális érzékenységem a neveltetésemből adódik. A családom soha nem rejtette véka alá, mit gondol, mit érez. Egészen kicsi koromtól beszélgettünk anyuval társadalmi problémákról. Szóval, ha csak a neveltetésen múlik, ki mennyire aktív a közéletben, én akkor is aktív lennék, ha fölvetett volna minket a pénz.
FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM
Aradi Fanni 1996-ban született, tizennégy évesen, 2010-ben vett részt élete első tüntetésén. Három éve A Város Mindenkié csoport pécsi szervezetének aktivistája.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
