Nem tudnak létezni nélküle

– Közvélemény-kutató érdeklődik a Gyűlölet című regény főhősénél a boldogságérzete felől – el is hajtja a búsba. Ön mit tart a boldogságról, és mitől boldog?

– Annyi biztos, amikor egy könyvem megjelenik, mindig boldogabb vagyok. Ugyanakkor egy kis szorongás is társul mellé, miként boldogul majd, miután elengedtem, ezért aztán, hogy oldjam ezt az érzést, most gyorsan bele is fogtam a következő megírásába.

– Közelítsünk akkor a gyűlölet felől! Miféle gyűlölet munkál a mindennapjainkban?

– Amikor 2012-ben belefogtam a regény megírásába, még nem is sejtettem, hogy pár éven belül ilyen mindennapossá, kulcsszóvá válik, ennyire jelen lesz az életünkben a mesterségesen gerjesztett gyűlölet. Elsősorban azt szerettem volna megvizsgálni, mit jelent akkor, amikor a családból jön a minta, hogy márpedig gyűlölni kell a románokat. Mindenfajta magyarázat nélkül.

– Önnek például mit jelentett? A családjától mit kapott örökbe a „mi” és az „ők” viszonylatában?

– Mondhatni beleszülettem: a gyűlölet már eleve ott volt, adott volt. A könyvbeli történet részben az én családom történetén alapul, az egyetem elvégzése után kolozsvári anyámat és szatmári apámat is kihelyezték a Kárpátokon túlra, a színromán Moldvába, a román asszimilációs politika elképzelései szerint. Ott születtem, Radócon, de nekem semmi kötődésem nincs a helyhez, mert engem majd egy hónap múlva el is vittek onnan a nagyszüleim. Ugyanakkor végigkísér egy életen át, mert a személyi igazolványomban benne van ennek az idegen városnak a neve. Az elrománosítás kísérlete egy gyerekben ellenállást szül még akkor is, ha nem tud róla. Ehhez adódtak hozzá a rokoni reakciók: a nagyapám például amikor Kolozsvárt átnevezték Cluj-Napocára, már nyíltan bocskortalpú oláhoknak hívta a románokat. Részben ebben nőttem fel.

– Ennek ellenére voltak román barátai?

– Szatmáron együtt játszottunk a román gyerekekkel, keveréknyelven beszéltünk egymással, de valódi barátságokat nem tudtam kötni a nyelvtudásom hiányossága miatt. A barátsághoz valahogy sokkal több szó kell. A gyűlölet furcsa dolog, mert soha nem a szomszédaidat gyűlölöd, hanem a messzebb élőket, akiknek nincs arcuk. De én mindig is tudtam drukkolni a román futballválogatottnak, különösen a kilencvenes évek elején, amikor a magyar válogatott lejtmenetbe kezdett. Az iskolai kötelező olvasmányokat viszont gyűlöltem, mert nem idegen nyelvként oktatták a román nyelvet, hanem kvázi anyanyelvként. El lehet képzelni, mit érthettem ötödikesként a román Móriczként említhető Ion Creanga tájnyelvi leírásaiból! Körülbelül a kötőszavakat! Ha erőszakkal nyomnak rád egy kultúrát, és nem bevezetni akarnak az értékeibe, akkor képtelen vagy megszeretni, felhorgad benned a csalódottság, a gyűlölet: ez neked nem kell! Ma már persze örömmel olvasok román írókat is.

– Milyen színben látta ugyanekkor a magyarországi magyarokat?

– Gyerekként ők voltak a messiások, akik dunakavicsot, kólát és rágógumit hoztak. Később, a kilencvenes évek elején viszont az erdélyiség számomra pejoratív jelentéssel telítődött, amit gyűlöltem. Valódi etnobiznisz épült rá: az erdélyi elvárta, hogy kapjon valamit Magyarországtól, hogy kompenzálják valamivel a szenvedéseit. Másrészt, megfigyeltem azt is, hogy az átköltözöttek egy része a romángyűlöletét rögtön átsugározta a zsidókra és/ vagy a cigányokra. Egy az egyben áttették, mintha olyannyira az életük részévé vált volna, hogy már nem tudnak létezni nélküle – új célpont kellett nekik. És pontosan ugyanolyan sztereotípiák mentén gyűlölték a cigányokat, zsidókat, ahogy a románokat. De az is figyelemre méltó, ahogy manapság Erdélyben is pillanatok alatt elharapózott a migránsgyűlölet, pedig ott még kevesebb migránst láthattak, mint itt. Elillant az utolsó illúzió is: ez a két- vagy háromnyelvű vidék még mindig fogékony a gyűlöletre.

– A gyűlölet alapvető lételem?

– A Mátrix című filmben mesélik el, hogy amikor a gépek először megalkották az emberek számára a tökéletes virtuális létet, a mátrixot, azt konfliktus nélkülinek, békésnek, szeretettelinek teremtették meg – össze is dőlt seperc alatt! A mennyországban mérhetetlenül unatkoznánk. A gyűlölet létfontosságú, ez nem is kérdés. Ellenben az, hogy mit kezdünk és hogyan bánunk vele, na, az már a civilizáció alapját jelenti!

– Ma mi jellemzi leginkább az erdélyi magyar–magyarországi magyar viszonyt?

– A választójog megadásával a határon túli magyarok esetében nagyon ingoványos területre tévedtünk. Trójai faló volt ez. Mert tényleg visszás helyzet, hogy az, aki időnként átjár Erdélyből Magyarországra, ha átjár egyáltalán, levélben szavazhat, míg az, aki itt élt, csak most éppen külföldön dolgozik, a külföldi ország fővárosának magyar nagykövetségén kell leadja a voksát. És ebből a visszás helyzetből fakadó gyűlölet, frusztráció persze az erdélyi magyarokon csapódik le. Pedig nem nekik kellene orvosolni ezt a problémát.

– Ahogy az is rossz érzéseket szül, hogy egy erdélyi írócsoport, kifejezve lojalitását a kormányhatalom felé, kapja a legtöbb, milliárdos támogatást Magyarországon. Az Orbán János Dénes fémjelezte Előretolt Helyőrség (íróakadémia, Magyar Idők kulturális rovata, Mészáros Lőrinc birtokolta megyei lapok irodalmi melléklete, Erdélyi Médiatér Egyesület stb.) kulturális területen akar hódítani, miközben irdatlan pénzek tűnnek el náluk, szemben a többi irodalmi szervezet kivéreztetésével…

– Mivel akkora ellenállás volt a kultúra szereplői részéről az effajta igazságtalan elosztással szemben, hogy minimális komolyan vehető magyarországi szerző csatlakozott hozzájuk mentoráltként – így nem maradt más! Ezért kapják ők a nagy pénzeket.

– Hová álljanak a belgák?

– Egy ilyen erdélyi csoport miatt felesleges gyűlölni másfél millió erdélyit. Én tiltakozásképpen az íróakadémiájukra való reakcióként létrejött Független Mentorhálózat tagja lettem, jelenleg is hat fiatalt mentorálok, mindenfajta juttatás nélkül. És kimondottan élvezem.

– Mindenféle skatulyába beletették már: erdélyi író, az erdélyi forradalom írója – Dragomán György, Tompa Andrea, Vida Gábor, Szabó Róbert Csaba mellett –, újságíró író – milyen irodalmi bokorba bújna szívesen?

– Mivel az újságírói tevékenység manapság a munkám tíz százalékát teszi ki, az újságírós skatulyát talán félretehetjük. A jó irodalmat egyébként mindig is skatulyákon felülinek gondoltam, a kategorizálás az irodalomtörténészek utólagos feladata. Földrajzilag talán lehet fontos, hogy én erdélyiként Budapesten írok, de ahogy Kukorelly Endre mondta, ha van erdélyi irodalom, akkor van Dob utcai is… 2005 óta élek itt, bizonyos szempontból soha nem leszek más, mint erdélyi, bizonyos szempontból pedig már rég nem vagyok az. A belgánál is belgább lettem.


+1 kérdés
– Milyen indulatokat keltett önben a Népszabadság megszüntetése?
– Mellbevágó érzés volt, még úgy is, hogy engem már egy évvel korábban utolért egy létszám-leépítési hullám, 2016 októberében már nem belső, hanem külső munkatársként dolgoztam a lapnál. Érdekesség, hogy a Népszabadság utolsó számának utolsó oldalán az én riportom olvasható – az a kétes dicsőség ért, hogy velem ért véget a Népszabadság. Bár már korábban is ott lógott a szerkesztőség felett a megszűnés réme, de azt álmunkban sem gondoltuk, hogy így történik majd, hatalmi szóra.
A romániai diktatúrabeli évek már elvették a kedvemet mindenféle tömegrendezvénytől, nem tudok én már tapsolni senkinek sem, de a Népszabadság bezárása olyan mértékben megrendített, hogy akkor életemben először kimentem a Parlament elé.


A regény bemutatója március 7-én lesz 19 órai kezdettel a Katona József Színházban, ahol Tompa Andrea beszélget a szerzővel.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!