A hidegháború csúcspontján is voltak titkos egyeztetések a szovjetek és az amerikaiak között – derült ki a most nyilvánosságra került korabeli bizalmas dokumentumokból. Mert egy dologban legalább azonosak voltak az érdekek: el akarták titkolni kísérleti atomrobbantásaik környezet- és egészségkárosító következményeit.
Hidegháborús időket emlegetnek szakértők mostanság, miután az amerikai elnök lemondta moszkvai tárgyalását az orosz elnökkel: Obama azért bünteti(?) Putyint, mert Oroszország menedéket adott az amerikai nemzetbiztonsági ügynökség munkatársának, aki kirobbantotta a világméretű megfigyelési botrányt. A történet és a washingtoni módszer a „legszebb” 1960-as éveket idézi, legalábbis ami a konfrontációt illeti. A nyilvánosságra kerülő újabb dokumentumok azonban árnyalják a képet.
50 éve, 1963. augusztus 5-én írta alá az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia a Részleges Atomcsend Egyezményt, amely megtiltotta a víz alatt, a légkörben és az űrben végzett atomkísérleteket. A szerződés nem terjedt ki a föld alatti tesztekre, ám a legújabb kutatások szerint – a hidegháború sajátos fejezeteként – hallgatólagos szovjet–amerikai diplomáciai egyezséggé vált a föld alatti kísérletek okozta szennyeződések kölcsönös elhallgatása.
A II. világháború után, a hidegháborús konfliktus mélyülésével párhuzamosan beindult a fegyverkezési verseny az USA és a Szovjetunió között. Kezdetben csak az Egyesült Államoknak volt atombombája, de 1949 nyarán a szovjeteknek is sikerült végrehajtaniuk az első sikeres robbantást. Innentől nem volt megállás: az amerikaiak 1952-ben robbantották fel első hidrogénbombájukat a csendes-óceáni Marshall-szigeteken, majd egy évvel később a szovjetek is véghezvitték ugyanezt a kazahsztáni Szemipalatyinszk térségében. Az ellenféltől való rettegés és a hidegháborús propaganda által a végletekig fokozott verseny 1957-ben érte el a csúcspontját, mikor a két nagyhatalom összesen 44 bombát robbantott – nagy részüket a tengerben és a légkörben, ami jelentős természeti károkat okozott és nagymértékben növelte a levegő radioaktív szennyezettségét. A versengő felek ebben az időben már annyi nukleáris fegyverrel rendelkeztek, hogy az egész Földet meg lehetett volna semmisíteni. (A helyzetet súlyosbította, hogy Anglia is katonai célú atomprogramot hirdetett, melynek eredményeként 1952-re saját atom-, 1957-re pedig már hidrogénbombával is rendelkezett, míg Franciaországban de Gaulle megteremtette az önálló francia nukleáris erőt. Kínában is gőzerővel folytak a kutatások, és persze Indiában és Pakisztánban is.)
A kölcsönös elrettentés azonban a jelek szerint megtette a hatását és elvezetett a részleges atomcsendegyezményhez. A szerződés értelmében ezentúl csak a föld alatt és szigorúan csak az adott ország területén lehetett robbantásokat végrehajtani. Erről se Washington, se Moszkva nem akart lemondani a fejlesztések vagy a készletek ellenőrzése miatt. Ám a kísérletek nem sikerültek mindig tökéletesen, és radioaktív gázok, részecskék kerültek a levegőbe, amelyek eljutottak az adott állam határain túlra is. Azt nem lehet tudni, hogy milyen egészségügyi problémákat okozhattak a kiszabadult radioaktív anyagok a határokon túl (és még inkább a kísérletek közvetlen környékén), ám politikai problémákat okoztak bőven. Az 1960-as évek nem voltak mentesek Washington és Moszkva kölcsönös vádaskodásaitól, (ki sértette meg az egyezményt), de ennek alig volt nyoma a sajtóban. Az amerikai titkosszolgálat által nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumok szerint Washington és Moszkva közös érdeknek tartotta az ügy depolitizálását, ne legyenek támadhatóak a nukleáris robbantások miatt, és egy hallgatólagos egyezséghez tartva magukat, már-már példásan együttműködve hallgatták el az egyes eseteket. A csendnek a Foreign Policy szerint két oka lehetett: senki nem beszélt a külügyben vagy ezek a viták már nem érdekeltek senkit… Voltak persze kivételek.
1965-ben jelentette az amerikai légierő, hogy Kelet-Ázsiában nukleáris hulladékot találtak a levegőben. Rusk amerikai külügyminiszter informálta Dobrinyin washingtoni szovjet nagykövetet, nem zárva ki, hogy valami tévedésről vagy balesetről lehet szó. Hat nappal később a nagykövet határozottan tagadta, hogy a nukleáris hulladék szovjet „export” lenne. Noha az ügyet felkapta a sajtó is és a szovjetek állítását az amerikai tudósok határozottan cáfolták, az esetnek mégsem lettek komolyabb következményei. Az ellenfélnek ugyanis szintén volt ütőkártyája: 1966-ban Nevadában rontottak el egy kísérletet, melynek következtében radioaktív részecskék jutottak a légkörbe. Azonban közös hallgatás eredményeként csak annyi utalt erre, hogy a nevadai hatóság felszólította a farmereket, meghatározott ideig csak száraztakarmánnyal etessék a teheneket.
Még ebben az évben a Szovjetunióban a nukleáris szennyezés két újabb esetben lépte át a határokat, de Dobrinyin remek taktikai érzékkel intézte el az ügyet. Közölte az amerikai külügyminiszterrel, hogyha a felek állandóan figyelmeztetik egymást a hibákra, azzal csak aláássák az egyezmény hitelességét. 1970-ben fordult a kocka: egy kísérlet annyira rosszul sikerült Nevadában, hogy a kiszabaduló radioaktív részecskék (az alaszkai tesztek miatt amúgy is ingerült) Kanadába is elértek, hat hónapra minden kísérletet felfüggesztettek. A tiltakozó Dobrinyint azonban könnyedén leszerelték az amerikai külügyben azzal, tudnak róla, hogy abban a hónapban ismét radioaktív részecskék sodródtak a Szovjetunió határain kívülre.
A rendszer egészen 1986-ig, a csernobili atomkatasztrófáig működött. Ekkor azonban az amerikai hadügyminiszter-helyettesnek már be kellett vallania egy kongresszusi meghallgatáson, hogy az USA titokban többször is tiltakozott a szovjet robbantások miatt. Arról azonban már nem beszélt, hogy a kéz kezet mos alapon a szovjetek is hallgattak az amerikai félresikerült kísérletekről, hiszen a Reagan-adminisztráció továbbra is folytatni akarta atomprogramját és még a látszatát is el akarta kerülni, hogy két évtizeden át egyezkedtek a szovjetekkel a színfalak mögött.
Manapság persze már Washingtonban és Moszkvában se egymást figyelik. Jobban izgatja mindkettőjüket, vajon mikor robbant ismét az új atomhatalom: Észak-Korea.
Az 1950-es évek közepétől a demokratikus országok közvéleménye is felfigyelt a kísérleti atomrobbantások veszélyeire. A problémára az ENSZ keretein belül is igyekeztek megoldást találni. 1957-ben létrejött az atomprogramokat független szakértőkkel ellenőrző Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, majd az 1959-es Antarktisz-egyezményben a Déli-sarkot atomfegyvermentes övezetté nyilvánították, ahol mindenféle kísérletet betiltottak. 1968-ban az USA, a Szovjetunió és Nagy-Britannia, valamint 59 olyan ország, amely nem rendelkezett atomfegyverrel, aláírta az Atomsorompó Szerződést, amelynek lényege az volt, hogy utóbbiak vállalják, nem indítanak katonai atomprogramot, amiért cserébe az atomhatalmak támogatják a békés célú felhasználást. Franciaország és Kína csak azután csatlakozott, miután kifejlesztette atombombáját, India, Pakisztán és Izrael pedig ma sem részese a szerződésnek. Az 1970-es években a két szuperhatalom is tárgyalni kezdett az atomfegyverkezés korlátozásáról, majd 1990-től a csökkentésről. A legutóbbi egyezményt, a START III-at Barack Obama amerikai és Dimitrij Medvegyev orosz elnökök írták alá 2010- ben, amely töredékére csökkentette a nukleáris arzenált. 1996-ban megkötötték az Átfogó Atomcsend Egyezményt, amely a föld alatti robbantásokat is tiltja. A szerződés azonban nem lépett életbe, mert az aláíró felek között nem ratifikálták elegen – közöttük az USA sem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!