Önnél már jártak? - Válaszok eső kézből, a betörőktől

Ismerik ifj. Bókay János öreg betörőjének történetét? Megjelent a Nyugatban, 1926-ban. Hatvanéves agglegény volt, aki „szorgalmasan, szeretettel űzte mesterségét (...) józanságból, elvből és kedvtelésből dolgozott, bár ezzel kockáztatta egy egész élet fáradságos munkájával szerzett anyagi és erkölcsi pozícióját.” Nos, irodalmi megközelítésben akár szerethető figurák is lehetnének a betörők, ám nehéz úgy kedvesnek maradni, amikor hajnalban arra ébredünk, hogy valaki jár a lakásunkban – és valljuk meg, nem könnyű kifinomult párbeszédet folytatni egy félhomályban matató idegennel, különösen úgy, hogy minden bizonnyal pizsamában állunk a nappali közepén.

Ez azért is fontos felismerés, mert a Nemzeti Bűnmegelőzési Tanács felkérésére az Országos Kriminológiai Intézet (OKI) minden tekintetben szakértői felmérést végzett 2014 januárjában: arról kérdezett 139, büntetését töltő betörőt, hogy miért és hogyan törik fel a házakat, mi dönti el, melyik lakás a célpont, és arról is faggatták őket, mitől félnek a legjobban a betörés során. Kiderült, hogy a válaszadók több mint 29 százalékát nem zavarja, ha az áldozatok otthon tartózkodnak. Rémisztően hangzik, miközben a betörők félnek a lebukástól. Alapvetően mindent megtesznek azért, hogy körültekintően járjanak el, és többségében akkor érkeznek, amikor a piacon vásárolunk, a templomban imádkozunk, a tengerben úszunk, esküvőn táncolunk vagy éppen dolgozunk – eltekintve a hajnali esetektől.

Régi igazság, mondás is lett belőle, hogy alkalom szüli a tolvajt. Az alkalmi betörő alapvetően a figyelmetlenséget, az óvatlanságot használja ki. Elegendő egy nyitva hagyott kapu, ajtó vagy ablak, besurran és visz, amit lát. De így dolgoznak a strandi tolvajok, a munkahelyi „szarkák” és a zsebesek is. Az egész csupán egy villanás. Az amatőr betörő esetlegesen dolgozik, és az különbözteti meg a profitól, hogy nem készül előre. A profi ugyanis abból él, hogy betör (pénzért, megrendelésre), képzi magát, gyakorol, aranyszabályokat állít fel (vagyis nem kockáztat), akcióit megtervezi. Ha azt halljuk, betörő, mindenki maga elé képzel valakit. Többnyire arca sincs, csak olyan betörős ábrázata. Talán azért van így, mert betörő bárki lehet, gyári munkás, bolti eladó, diplomás mérnök.

Az OKI kimutatásából azonban kiderül, hogy az elkövetők többsége 18–24 éves. Egy részük ráadásul „átutazó”, vagyis azért jön, hogy betörjön, majd távozik a városból. Ebben, lássuk be, van némi ráció, még akkor is, ha elfogásuk esélye ezzel jelentősen csökken. Az elkövetők másik csoportját azok alkotják, akik helyben, vagy a szomszédos, közeli településeken laknak, ám elfogásuk és azonosításuk így sem egyszerű. Mert, jó, vannak betörők, akik nem húznak kesztyűt, nyomot hagynak maguk után (ujjlenyomat, cipőredő, DNS-mintául szolgáló hámsejt, hajszál, izzadtság), de a profik tudatosan készülnek, várják a megfelelő pillanatot, és csak akkor húznak kesztyűt, ha érzik, itt az ideje – miközben arra mindig figyelnek, hogy ne legyenek szemtanúk, se kutya, se riasztó, könnyen bejuthassanak, és előre tudják, merre menekülnek. Kivételek, persze, mindig akadnak: az OKI-felmérés szerint néhány betörő kifejezetten a magas technikával (kamerával, riasztóval) védett helyeket keresi, mondván, ott garantált a nagy értékű zsákmány.

Személyes ügy

De nézzük előbb abból a szempontból a betörések krónikáját, amit dr. Szelei Pál r. ezredes, az Országos Rendőr-főkapitányság Bűnügyi Főigazgatóság Bűnügyi Főosztályának vezetője is elsőként említ, ez pedig az érzékenység tárgyköre. Merthogy a legtöbb betörésnél kár keletkezik (roncsolt ajtó, ablak, ellopott tárgyak, értékek), de semmi sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amit egy betörő maga után hagy: valaki belépett a személyes szféránkba. Azokban a terekben járt, ahol a család meghitt, intim életet él. Ebben a térben egy idegen olyan nyomot hagy, amit egyetlen nyomrögzítő sem képes feltárni: a megváltozott térben az áldozatok sokszor hetekig, hónapig látni, érezni vélik az idegen nyomát, tudatukba akár örökre bevésődhet a reflex, hogy ha fény villan, ha árny mozdul, talán a soha nem is látott betörő – csak az agyunkban létező – emlékképe suhan el. Ahogyan az OKI tanulmánya is megfogalmazza: a sértetteknek „megrendül a bizalma a lakókörnyezete biztonságát illetően, rossz érzései, szorongásai támadnak.”

Arra a kérdésre viszonylag egyszerű a válasz, hogy ha a betörők félnek a lebukástól, miért lépnek újra és újra tévútra: anyagi haszonszerzésből. Az OKI adatai szerint 59 százalékukat érték már tetten, ám 78 százalékuk el tudott menekülni; ketten – sorsukba beletörődve – megvárták a rendőröket, 13 százalékuk pedig elbújt, és csak később hagyta el a helyszínt. Csupán egyetlen elkövető volt erőszakos, amire az lehet a magyarázat, hogy a profi betörők tisztában vannak a jogszabályokkal. Szelei ezredes ezt megerősítve elmondta, hogy a betörők tudják, ha a „jogtalanul megszerezett értékek megtartásáért a sértett irányába akarathajlító erőszakot alkalmaznak” (pl. fizikai erőszak), akkor már minőségében más bűncselekmény, a rablás valósul meg, így az érte kiszabott büntetés mértéke is súlyosabb.

Másrészről, a betörő is tisztában van azzal, hogy ha félelemből lábon lőjük például egy vadászpuskával a nappalinkban, éjnek idején, akkor ezt a bíróság később akár jogos önvédelemnek is tekintheti, még akkor is, ha a betörő nem feltétlenül érzi arányosnak a védekezésünk nagyságát betörésének súlyával – de alighanem azzal az érveléssel sem próbálkozna, hogy ő csak békésen rendezgette a nagyi ezüstjét a vitrinünkben. Idősebbek veszélyben

Azt gondolnánk, hogy a biztonságtechnika, a riasztórendszerek fejlődésével egyenes arányban csökken a betörések száma, de a helyzet az, hogy a legtöbb rendszer megtanulható, feltérképezhető és kijátszható. Vagyis a betörők szakértelme figyelemre méltó. A néma riasztást például tesztelik, így tudják meg, hány perc alatt érnek ki a helyszínre a vagyonőrök. Ezért is van az, amire Szelei ezredes lakásbetörésekre vonatkozó adatai is rávilágítanak, hogy az elmúlt öt év viszonylatában 2009 (közel 19,2 ezer eset) és 2012 (közel 23,7 ezer eset) között folyamatos emelkedés figyelhető meg, majd 2013- ban (közel 23,5 ezer eset) a kedvezőtlen tendencia – ha kismértékben is – megfordult. Összehasonlításul, és ezek csak az ismert esetek, az OKI adatai szerint Magyarországon kétpercenként történik egy vagyon elleni bűncselekmény, amiből minden hatodik betöréses lopás. Az ezredes szerint ezzel párhuzamosan, ha nem is rohamléptékben, de javultak a felderítési adatok is: minden hatodik betörésnél kiderült, hogy ki az elkövető – vagyis az eredményesség, statisztikailag mérve az utóbbi két évben 11 százalékról, 15,6-ra nőtt.

A legtöbb betörést Budapesten, Pest megyében, valamint Borsod-Abaúj Zemplén megyében követik el, a legkevesebbet Vas, Veszprém és Tolna megyében.

Az OKI-felmérés szerint jogos a fővárosiak bizonytalanságérzete, de ennek oka egyértelmű: itt él a magyar lakosság 20 százaléka. Szembetűnő ugyanakkor, hogy a lakótelepek nem számítanak elsődleges célpontnak, inkább az új építésű (kert) városi épületeket nézik ki maguknak, vagy a hosszú ideig magára hagyott nyaralókat. Veszélyeztetettnek számítanak és egyre gyakrabban válnak sértetté a jól keresők, valamint az egyedülálló, 60 év feletti idős emberek.

Mindez, persze, csak statisztika – ám mondhatják, joggal, hogy a statisztikák mögött mindig az ember áll. Kis odafigyeléssel, az értékeink fokozottabb védelmével a legtöbb betörés megelőzhető volna, de tény: betörők mindig is voltak és lesznek. Hiszen aligha nyomnak fel egy lakást vagy házat csak azért, hogy ijf. Bókay öreg betörőjének helyére kerüljenek – akinek, amúgy, végül is a börtönben kellett megtapasztalnia, hogy nyirkosság bizony árt a csúznak.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!