Önpusztító divat - Időnként súlyos túlzásba estek, egészségüket is veszélyeztették, sőt néha a halálukat okozták

Eredetileg a józan megfontolás terjesztette el a 15. századi Velencében az úgynevezett chopine-okat, amelyek magastalpú papucsok voltak. A cipőre húzták őket, hogy viselőjüknek ne kelljen bokáig süllyednie a sárba és az akkoriban még mindig az utcára zuttyintott szennyvízben. (Az ötlet valószínűleg a kereskedők jóvoltából került át Európába, ugyanis a Közel-Keleten is ismertek voltak hasonló lábbelik kabkabs néven.) A legenda szerint a velencei kurtizánok kezdtek el divatot csinálni a praktikus lábbeliből: egyre magasabb és magasabb platformot kértek a cipészektől, akik a rendszerint fából készült talpat brokáttal vagy selyemmel vonták be, és az „építményt” gyöngyökkel és szalagokkal díszítették. Így a kéjnők fizikailag is szemléltethették, hogy vetélytársaik fölé emelkednek. A rivalizálás aztán odáig fajult, hogy bizonyos hölgyek akár 50 cm magas talpakon is képesek voltak billegni.

Ezt viszont egyedül már csak a nyaktörés kockázatával tudták volna kivitelezni, így kellett egy szolga is melléjük, akire támaszkodhattak. A következő évszázadokban sem zavarta az előkelő hölgyeket, ha a cipők akadályozzák őket a mozgásban. XIV. Lajos francia király udvarában vált állandó követelménnyé a 15 cm magas sarkú cipő viselete. Casanova emlékirataiban olyan nőkről számolt be, akiknek ha sietniük kellett, magas sarkuk miatt félig guggoló helyzetben ugrálták a palota egyik helyiségéből a másikba, amit a kenguru mozgásához lehetne a leginkább hasonlítani a leírás alapján.

Alig álltak a lábukon

Ez a fajta elmebetegség persze nem Európa sajátja: a világ más tájain is előszeretettel okoztak maguknak az emberek súlyos ortopédiai problémákat. India legősibb lábbelije, a paduka vagy gombszandál egy olyan fából vagy bőrből készült talp volt, amelyet a nagy- és a második lábujj közé erősített gombbal lehetett – és lehet a mai napig – hordani. A hagyományos változaton pánt sem volt, így iszonyatos erőfeszítést jelentett az izmoknak és ízületeknek, hogy a gombba kapaszkodva megtartsák a lábat. A kínokat esküvők és ünnepek alkalmával még azzal is tetéztek, hogy magasított talpú verziót húztak. Természetesen a szerzetesek sem maradtak le az önkínzásban: tüskés talpat készítettek.

Hasonló kínokat okozhatott a japán férfiaknak és nőknek a geta. A lábbeli alsó része fából készült, amelyről hangsúlyozzák a források, hogy nagyon könnyű volt. De mivel a mai flipflopokra emlékeztető pánttal kellett a lábon tartani, a könnyedség legfeljebb 20 lépésig tarthatott. Ráadásul a fiatal lányok még hordhattak telitalpú papucsot, de a felnőttek már csak olyat, ahol a vékony talp két kisebb téglatesten, az úgynevezett fogakon nyugszik. Az egészen jó egyensúlyérzékkel rendelkezők pedig az egyfogú változattal is megpróbálkozhattak, ahol a láb közepénél helyezkedett a fatégla.

Az értelmetlen és egyúttal pusztító divatok nagydíját azonban minden bizonnyal a kínai lótuszláb kapja. A nőket a 8. századtól elnyomorító szokás lényege az volt, hogy 2–7 éves koruktól kezdve a családi hagyományoknak megfelelő – fűfélékből, ecetből vagy vizeletből – álló keverékbe áztatott lábujjaikat hátrakötötték, és időről időre elvégezték a szertartást. Ennek következtében kicsi, de teljesen torz lábfej alakult ki, ami a nemesség státusszimbóluma lett.

A szemükben nagy lába csak a parasztasszonyoknak lehetett, akiknek dolgozniuk kellett. A hátrakötött lábú nők viszont nemhogy dolgozni, járni sem tudtak, és sokan idő előtt meghaltak a rossz vérkeringés és az üszkösödés szövődményeitől.

A betegséget amúgy áldásnak tartották, mert ha nem haltak bele, megvolt az esélye annak, hogy leesnek a lábujjak, így a láb még kisebb és vonzóbb lehet.

Öldöklő ékszerek

A társadalmi státusra utaltak eredetileg a mianmari–thai határ közelében élő padaung törzs asszonyainak réz nyakperecei is. A ma is élő hagyományban 2 éves kortól kezdik el a kislányok nyakát nyújtani, és meghatározott időközönként újabb rézgyűrűt adnak rájuk. A hosszú és kecses nyak azonban csak illúzió, a felső nyakcsigolyák a normális helyzethez képest 45 fokban elfordulnak. Az orvosok szerint, ha levennék az ékszert, az asszonyok megfulladnának, mivel a nyakuk már képtelen lenne megtartani a fejüket. Az eredeti tradíció szerint csak azoknak a lányoknak kezdték el nyújtani a nyakát, akik teliholdkor szerdán születtek, de mára a törzs legtöbb asszonyát alávetik a procedúrának, mert évtizedek óta özönlenek a látogatók a falvakba, hogy megnézzék őket. Ez ugyan emberi állatkertté is teszi az otthonaikat, de az egyetlen bevételi forrást jelenti számukra.

Turistalátványosság lett az etiópiai murszi és szvamba törzsek asszonyaiból is, akik ajaktányért viselnek. A korábban más kelet-afrikai törzseknél is elterjedt szokást szintén a presztízzsel hozza összefüggésbe a legtöbb kutató. Egyes vélekedések szerint az agyagból vagy fából készült tányér átmérője a törzs megbecsültségét és erejét jelezte, míg a mursziknál és szvambáknál állítólag attól függ a nagysága, hogy a család hány tehenet tud a lány mellé adni nászajándékba. A tányér méretét persze a fizikai sajátosságok is befolyásolják, de rendszerint 8 és 20 cm között mozog az átmérőjük.

Az esküvő előtt mintegy fél évvel kezdi el a lány anyja a szájbőr tágítását egy fapecekkel, és két-három hetente, amint a seb begyógyul, új éket tesznek a helyére, hogy a luk táguljon. Már ha a lány nem hal bele a fertőzésekbe.

Ólomsúlyú szépség

Mielőtt nagyon elszörnyülködnénk a távoli népek kegyetlenségén, térjünk vissza az öreg kontinensre, amely messze a legtöbb pusztító divatőrületet termelte ki.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal 2000 évig tartott az ólomalapú arcfehérítők használata. Már Kr. e. 200-ból is vannak olyan források, amelyek arról számolnak be, hogy az ókori görög férfiak és nők előszeretettel szépítették ilyen módon magukat.

De a tudomány akkoriban még fejlett volt, így a bölcs görögök tisztában voltak az ólommérgezés veszélyeivel, ezért csak igazán illusztris alkalmakkor használták a púdert. Azokat pedig, akik túlzásba vitték a szer használatát, kinevették. Az arcfehérítés divatja a következő századokban is kitartott. I. Erzsébet angol királynő például azért volt állandóan kimázolva, hogy egy gyerekkori himlő nyomait eltakarja.

Az ólmos krém használata azonban idővel csúnyábba tette a bőrét, így még inkább arra sarkallta a királynőt, hogy elfedje a hibákat. A kozmetikai ólommérgezés első dokumentált áldozata egy ír nemesasszony, Marie Gunning volt, aki 1760-ban bekövetkezett haláláig hófehér bőréről és szépségéről volt híres. A szépítőszert egészen az 1920-as évekig használták.

A fejdíszek és parókák is sok áldozatot szedtek az elektromos áram feltalálása előtt, mivel a tornyos-szalagos-madárkás csodák gyakran lángra kaptak a gyertyákkal kivilágított csillároktól. Hasonlóan tűzveszélyesek voltak a merevítős és mindenféle szőrmével kitömött szoknyák is. A fáma szerint a krinolinok vitorlaként is működtek, és nagy szélben megesett, hogy egy-egy hölgyet a folyóba repítettek a hídról.

Az európai nagyasszonyok másik kínzóeszköze a fűző volt. A túlságosan karcsú derékra vágyó hölgyek ezért sokszor nem kaptak levegőt, amit a viktoriánus korban próbáltak a „pihegő kebel” divatjával megideologizálni. Extrém esetben viszont bordatörést eredményezhetett, a fűző a belső szerveket a természetesnél sokkal lejjebb nyomta, így hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb ideig tartson a szenvedés a szépségért.

 

1863-ban Chile fővárosában 2000-3000 ember lelte halálát az abroncsos szoknyák miatt. Tűz ütött ki ugyanis Santiago de Chile templomában, és a menekülő asszonyok hatalmas krinolinjai fennakadtak az ajtóban, teljesen eltorlaszolva a menekülési útvonalat.

1878-ban az ólomalapú kozmetikumokat forgalmazó Madame Rachel saját termékei túlzott használatába halt bele.

1903-ban az amerikai Mary E. Halliday olyan szorosra húzta a fűzőjét,  hogy az acélmerevítő elpattant
és a szívébe állt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!