Már nem tölthetjük életünk nagyobb részét munka nélkül – Holtzer Péter nyugdíjszakértő szerint változások híján a jelenlegi nyugdíjrendszer összeomlik. Mert hogy ez így fenntarthatatlan, az biztos. Kérdés csak annyi maradt: mikor robban? S ahogy közeleg a választás, úgy ígérnek egyre többet a politikusok a nyugdíjasoknak. Az ígéretekről már most tudható: hosszabb távon betarthatatlanok.
– Szinte kötelező kűr a választások előtt, hogy a politikusok a szavazatokért cserébe „cukorkát” ígérnek a nyugdíjasoknak, amit azután a választásokat követően „visszacsennek” tőlük. Hogyan lehet ebből a csapdából kikecmeregni?
– Ha tudnánk a választ, sokkal könnyebben hozzákezdhetnénk a nyugdíjrendszer reformjának. Tényleg csapdahelyzetről beszélhetünk, hiszen Magyarországon a 3 millió nyugdíjas az aktív szavazók 40 százalékát jelenti. Megkerülhetetlen társadalmi csoportról van tehát szó, de nem homogén csoportról. Legalább a gondolatkísérlet szintjén érdemes elkülöníteni azokat, akik hosszú szolgálati időt követően vonultak nyugdíjba, azoktól, akik valamilyen korkedvezményt vettek igénybe. Talán egyszer abba az irányba mozdulhatna a közgondolkodás, hogy jobban támogassuk a hosszú szolgálati idővel rendelkezőket, s kevésbé a többieket. Az biztos, hogy a négyévenkénti húzd meg, ereszd meg politikai játszmának nincs sok értelme.
– A fejlett országokban most is minden ötödik költségvetési „érmét” a nyugdíjakra fordítanak. Mivel a várható élettartam növekszik, változatlan feltételek mellett, az állami büdzsék egyre nagyobb hányadát emésztik fel a nyugdíjkiadások. Hogyan jutottunk idáig?
– Hosszú évszázadokig nagyon stabil volt népességszám és a várható élettartam is. Nem létezett állami nyugdíjrendszer, sem más külső segítség. Ha eltekintünk az arisztokráciától, akkor azt mondhatjuk, hogy az átlagember nagyon gyorsan felnőtt, sokáig dolgozott, s egészen rövid ideig élt munkavégzés nélkül. Életének néhány induló évét, s az öregkori pár záró esztendőt a család finanszírozta – nem túl fényesen. Körülbelül százötven évvel ezelőtt, az ipari forradalom, illetve a közegészségügyi változások hatására egyre több gyerek maradt életben, s egyre tovább éltek az emberek. Ebben a demográfiai átmenetben álmodták meg a fejlett országokban a mai nyugdíjrendszereket.
– A jelenkori válságból visszatekintve, ez egy nagyon kedvező korszak lehetett.
– Hogyne, hiszen a csökkenő halandóság és a növekvő élettartam már önmagában is hajtotta a gazdaságot. A növekedés alapvető tényezője, hogy a dolgozók, ahogy ma mondanánk: az aktívak száma hirtelen megugrott. Ez a nagy népességrobbanás időszaka Európában és Amerikában. Ilyen időszakokban könnyű olyan nyugdíjrendszereket létrehozni, ahol sok aktív kis befizetéseiből kevés nyugdíjasnak tud a gondoskodó állam magas nyugdíjat biztosítani. Sőt, a múlt század ötvenes éveitől a nyolcvanas évekig olyan jó időszakot élt meg a Nyugat, hogy tovább lazítottak a már eleve is kedvező induló feltételeken Akkor épült be a politikai kultúrába az állami nyugdíj folyamatos növekedésének ígérete és a nyugdíjkorhatár csökkentésének igénye.
– Időközben csökkent születések száma, öregszik a társadalom, túlsúlyos az inaktív csoport.
– Nem is működik, amit kitaláltak a kedvező átmeneti időszakra. Mert már kétszáz éve sem engedhettük meg magunknak, hogy az életünk felét, esetleg több mint felét munkavégzés nélkül, állami finanszírozással, vagy más, adófizetőktől származó transzferekkel éljük le. Márpedig ma a középosztály és az attól felfelé lévő rétegek, jellemzően negyven évet sem töltenek munkaviszonyban, miközben több mint negyvenet élnek még inaktívként. Felnevelésük, oktatásuk, szociális ellátásuk és időskori életszínvonaluk finanszírozása csak kisebb mértékben hárul a családra, míg a nagyobb részt az adófizetők közössége állja. Azt is észre kell venni, hogy a középosztálytól lefelé elhelyezkedő társadalmi rétegeknek mindeközben kevesebb jut mindebből.
– Recsegnek-ropognak hát a jóléti ellátó rendszer eresztékei. Valahol engedni kell.
– A válság megsokszorozta a nyomást. A jóléti államok kezdik felismerni, hogy a nyugdíjrendszerek a két alapfunkciójukat sem tudják egyszerre betölteni. Egyrészt, hogy ne legyen túl nagy a szakadás az életszínvonalban a nyugdíjazáskor. Másrészt, a végletes időskori elszegényedés megakadályozásáról. Valójában az a legfontosabb kérdés, hogy melyik a kettő közül az elsődleges?
– És melyik?
– Manapság egyre többen hajlanak arra, hogy az időskorúaknak adott védelmi háló jön először, mert nem tekinthető reális elvárásnak, hogy a módosabbak a viszonylag jobb aktív életpálya – munkahely, folyamatos bérjövedelmek – után a viszonylag magas nyugdíjat is az államtól kapják. Ezért a jövőben először a magasabb jövedelműek állami nyugdíjbiztonsága sérülhet.
– Ha a módosabbak kevesebbet kapnak az államtól, helyreáll az egyensúly?
– Még így is elkerülhetetlennek látszik a nyugdíjkiadások növekedése, akár az oktatási költségek kárára is, egy olyan világban, ahol az idősek száma egyre nagyobb, míg a gyerekeké csökken. Ám ezt a trendet valahogy mégis meg kell fékezni, mert a mostani pálya biztosan „felrobban”. Csak az a kérdés, hogy mikor?
– Hogyan fékezhetőek a nyugdíjkiadások?
– A legegyszerűbb megoldás a korhatáremelés. Világos trend, hogy a várható élettartam növekedését automatikusan követik a nyugdíjkorhatár-emelések. És akkor még nem beszéltünk az idősödéssel járó növekvő egészségügyi kiadásokról, amelyek dinamikája sokkal meredekebbnek néz ki, mint magáé a nyugdíjé.
– A nyugdíjreformok általában nem érintik a már nyugdíjban lévőket, sőt, az ahhoz közel állókat sem, mert nem tudnak alkalmazkodni hozzá. Ez így fair. De mi lesz azokkal a korosztályokkal, amelyekre ráterhelik az átmenet költségét?
– Nagyon fontos, hogy a jóléti rendszer átalakítása során ne csökkenjen lényegesen az állami szerepvállalás a jövő generációjáról való gondoskodásban. Mert ez egy idő után már visszafordíthatatlan folyamat. A szűkös erőforrások, a nyomott növekedési kilátások és magas – kimutatott vagy rejtett – munkanélküliség mellett a nyugdíjasoknak megígért életszínvonal mégis akkora terhet jelenthet, ami a „középgenerációk” lehetőségeit beszűkítheti. Így az aktívkorúak, vagy a fiatalok csoportjában adódhatnak elveszett generációk, akik nem remélhetnek stabil állást és biztos jövedelmet. Így esélyük sem lehet, hogy a saját jövőjükkel bármit kezdjenek.
– Hallgatva önt, az jut eszembe, hogy egyszer még nagyon hiányozhatnak Magyarországon az államosított, majd a költségvetés által felélt magán-nyugdíjmegtakarítások.
– A mi nyugdíjrendszerünkkel nagyon nehéz, vagy szinte lehetetlen fenntartható állapotba jutni. Már ma is szinte kizárólag egy kiterjedt, túlígérkező állami felosztó-kirovó rendszer működik. Egyre több időssel, idősödővel és egyre kevesebb aktív befizetővel. Irgalmatlanul nehéz ezt a rendszert átirányítani egy pénzügyileg finanszírozható, megfelelő nyugdíjakat biztosító hatékony rendszerbe. Nem véletlen, hogy a legtöbb, hasonló cipőben járó európai ország nemigen nyúlt még ehhez érdemben. Jobbára csak a korhatárok emelése és a nyugdíjba menetel szigorítása került napirendre. Kedvezőbb helyzetben azok az országok vannak, ahol mindig is komoly szerepet kapott az öngondoskodás, s az aktív kori előtakarékosság. Magyarország nem ilyen, így a nehéz döntések elkerülhetetlenek.
Össztársadalmi pilótajáték
Az elöregedő társadalmakban az emberek munkás éveikben kevesebbet tesznek be a közösbe, mint amennyit nyugdíjasként kivesznek belőle. Hogy meddig működhet még ez a jóléti rendszer? Addig, amíg az újabb nemzedékek fizetik a cechet. Akárhonnan nézzük, ez pilótajáték.
Nem hangzik jól, de ezt a pilótajátékot a demokrácia szabályai is gerjesztik a fejlett országokban. A politikusoknak nincs más választásuk, mint a legnépesebb szavazócsoport, vagyis az időskorúak kegyeinek keresése. Igen ám, de a nyugdíjasok egyre népesebb táborának eltartását, gyérülő létszámú fiatalabb korosztályok befizetéseiből kell finanszírozni. Európában az állami elvonások már jelenleg is csúcsra vannak járatva, ráadásul a válság tovább ritkította a gazdasági értelemben aktívak számát. Magyarán az össztársadalmi pilótajáték az összeomlás előtti állapot tüneteit mutatja.
Riasztó tendenciát vetít elénk a világ legfejlettebb országait, köztünk hazánkat is tömörítő OECD legfrissebb tanulmánya. Eszerint a munkaerőpiacra ma belépő fiatalok jóval alacsonyabb nyugdíjra számíthatnak, mint a korábbi nemzedékek tagjai. Ezen az sem változtat lényegesen, ha több évet töltenek majd munkában, mert a remélhető nyugdíjukat egyre kevésbé emelik a plusz esztendők. A legszegényebbeket leszámítva, szinte minden társadalmi csoportnak jövedelemromlást jelent majd a nyugdíjba vonulás. Mégis különösen megrázó lehet a középosztálybeliekre váró jövő, számukra ugyanis megszokott jövedelmük felének elvesztésével köszönthetnek be a nyugdíjas évek.
Egyik lehetséges forgatókönyv rosszabb, mint a másik. Tekintettel a várható élettartam emelkedésére, a növekvő számú időskorú jelenlegi szinten való ellátása néhány évtizedes távlatban már az állami költségvetések negyedét igényelné a fejlett országokban. Egyelőre megválaszolatlan kérdés, hogy miként lehet egyensúlyba hozni a nyugdíjrendszert? Nos, az időskori tömeges elszegényedés, egész társadalmi csoportok kiszorulása a nyugdíjrendszerből a legsötétebb szcenárió. De az ennél kedvezőbb forgatókönyvek sem sokkal vidámabbak. Ha nem is kell majd addig dolgoznunk, míg „fel nem bukunk”, az alapfelállás egyértelmű: a nyugdíjjogosultság a mainál jóval magasabb életkorra tolódik, míg az ellátás mértéke jelentősen morzsolódik.
Dinamikus gazdasági növekedés hozhatna gyógyírt az ellátó rendszer öröklött bajaira. Komoly áttörést csak technológiai forradalomtól várhatunk, mert a munkaerő egyre fogyatkozik a jóléti társadalmakban. Nem véletlenül vadásznak a fejlett országok a jól képzett bevándorlókra. A nyíltan hirdetett „versenyre” jellemző, hogy az Egyesült Államok a következő két évtizedben ezermilliárd dolláros nettó költségvetési többletre számít a bevándorlásból. Nem túl szerencsés, hogy Magyarország ezen a téren is szembe megy az OECD-trenddel: tőlünk éppen elvándorolnak a legjobban képzett fiatalok.
Terjed a nyugdíjfóbia
Radikális nyugdíjcsökkentést – igen, már ilyen mozgalom is van. Élharcosa, Kiss Zoltán az elmúlt két hétben videók tucatját töltötte fel az internetre, melyekben olyan, meglehetősen kényes problémákat feszeget, mint például „hogyan ette meg a nyugdíjas kisgömböc az egészségügyet”. Vajon honnan ered ez a sokak által nemes egyszerűséggel nyugdíjfóbiának nevezett lendület?
Kiss Zoltán nyár óta több helyen is kifejtette nézeteit, miszerint a probléma gyökere az: a nyugdíjasok „felélik a jelen és a jövő erőforrásait”, túl sok a nyugdíjas, és túl kevesen vannak azok, akik eltartják őket. Kiss szerint ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen, az adókat emelni, a járulékokat csökkenteni kell. „Azon felül, aki már nem tud dolgozni és/vagy nincs megtakarítása és a nyugdíja sem elég (az új rendszerben a többségnek nem lesz), és az utódai sem támogatják (mert soknak egyáltalán nincsen), azt az államnak egy minimális szintű ellátással kell támogatnia, hogy ne haljon éhen és ne fagyjon meg” – nagyjából ez lenne a nyugdíjrendszer felépítése, ha a bloggeren múlna a dolog. Akit természetesen rengetegen támadnak, mondván, az idősek ellen uszítja a közvéleményt. Erre Kiss a következőképp reagált: „Pontosan a nyugdíjasok érdeke a radikális nyugdíjcsökkentés és a fenntartható, motiváló rendszer kialakítása, hiszen enélkül se működő ország, se értékelhető nyugdíj nem lesz.”
A nyugdíjcsökkentés élharcosa emellett problémának látja azt is, hogy a pártpolitika egyik alappillérét képezi a mindenkori kampányok során a nyugdíjasoknak tett ígéretek tömkelege. Hogy Kiss nincs egyedül a véleményével, azt az is bizonyítja, hogy egy nemrég készült felmérés szerint az aktív népesség kétharmada szerint szükség lenne a nyugdíjak csökkentésére. Elöregedő társadalmunkban azonban ilyesfajta politizálást egyetlen párt sem engedett meg magának mindeddig.
Sokak szerint az, amit a blogger mond, nem más, mint az idősek meggyalázása, tisztességgel leélt életek méltóságának sárba tiprása. Kiss ezen vádak hallatán sietett leszögezni, hogy nem a nyugdíjasokkal, hanem a nyugdíjakkal van baja. Azok viszont, akik támogatják a nézeteit, leginkább azt sérelmezik, hogy a jelenlegi, egyre romló gazdasági viszonyok mellett úgy fizettetik ki velük a nyugdíjasoknak szánt járulékokat, hogy közben abban már most biztosak lehetnek: őket senki sem fogja eltartani, ha egyszer eljön az ő idejük. (D.-H. N.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
