Két férfi, egy eset – egyelőre ennyi látszik az Orbán Viktor által beharangozott országrengető reformokból. Azaz annyi, hogy a Miniszterelnökséget kommandírozó Lázár János birkózik az Emberi Erőforrások Minisztériumát (Emmi) irányító Balog Zoltánnal. A „cicaharc” oka, hogy miképp alakítsák át az egészségügyi és az oktatási rendszert. Ám a személyi harc egyelőre mindent kitakar ezen a két területen is. Az igazán húsba vágó ügyekről – szociális ellátás, nyugdíj stb. – pedig mélyen hallgat a kormány. Azért akadnak jelek.

 
Ami a kormányzati reformokról eddig látszik: Balog összekapott Lázárral - Fotó: MTI, Földi Imre

A szociális ellátások tervezett átalakításakor a kormány saját víziójából indul ki, pedig kiindulhatna a tényekből is. Abból, hogy 2009 és 2013 között a társadalom 90 százalékának csökkent a reáljövedelme (a legszegényebb egymillió magyar majdnem 15 százalékot vesztett), azaz ma 9 millió ember rosszabbul él, mint négy éve. Nem csoda, hogy az ország egyre nagyobb részén a nyomor az úr – bár a KSH novemberben hajlandó csak publikálni szegénységkutatásának eredményeit – az Eurostat adatai szerint a szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők száma az elmúlt egy évben 100 ezer fővel emelkedett, elérve a 3,3 milliót.

A kormány ördögi csapdahelyzetbe taszította a társadalmat – és a költségvetést. Ugyanis minél több a szegény és a leszakadó, annál kevesebb adó és járulék folyik be (azaz annál soványabbak a büdzsé bevételei), és annál több segélyt, támogatást, különböző jogcímű ellátást kell kifizetni (azaz annál hasasabbak a költségvetés kiadásai). Az ésszerű válasz erre a kihívásra – középtávon – a munkahelyteremtés. Ám az utóbbi négy évben a versenyszféra képtelen volt érdemben új állásokat „gründolni”, a foglalkoztatási statisztikákat csak a közmunka szépíti, illetve az, hogy a külföldre menekülőket is magyarországi foglalkoztatottként „könyveli” a KSH. Azaz marad a kevésbé emberbarát gazdasági megoldás: a rászorulókat szép lassan ki kell szorítani a szociális és állami ellátórendszerekből. A kormány az utóbbi úton indult el, amikor három hónapra felezte az álláskeresési támogatás idejét. Miközben a munkanélküliség átlagos ideje majdnem húsz hónap.

Hogy miképp változna a szociális támogatások rendszere, arról egyelőre csak olyan általánosságok pörögnek a nyilvánosság terében, hogy a jövőben a kormány kevesebb jövedelempótló támogatást (kvázi munkanélküli-segély) kíván fizetni így, vagy még több embert terelne a munka (értsd: közmunka) útjára vagy szigorítaná a támogatáshoz jutás feltételeit. Nos, ami az első felvetést illeti, mintegy 200-250 ezer ember dolgozik közfoglalkoztatottként, átlagosan 3 hónapot. Azaz egy évben 0,8-1 millió embert forgat meg ez a rendszer, mintegy 184 milliárd forintért. (És nagyjából ugyanennyit emészt fel az említett – havi mintegy 23 ezer forint – jövedelempótló támogatás.) Azaz, ha most hirtelen mindenki egyfolytában dolgozna közmunkásként, akkor ez mintegy 730 milliárd forintjába kerülne az államnak, tehát úgy 260 milliárd forintnyi pluszpénzt kellene előteremteni. Erre semmi esély, hiszen a konvergenciaterv is azt ígérte Brüsszelnek, hogy a GDP egy százalékával (mintegy 300 milliárd forinttal) csökkenti a kormány a szociális kiadásokat.

Így a feltételek szigorítása valószínűbb, bár még a kormánypárti honatyák szerint is kevéssé életszerű. Ugyanis annyi a munkanélküli, hogy a polgármesterek gyakran egy hónapnyi közmunkát (havi nettó 51 ezer forintért) sem tudnak biztosítani a központi keretből, noha a jövedelempótló támogatás csak annak jár, aki egy évben egy hónapot közfoglalkoztatott volt. Így sok ezren két hónapnyi önkéntes munkával váltják ki az egy hónapnyi közmunkát – igaz, egy vasat sem kapnak érte, de legalább a következő tíz hónapban érkezik a havi majdnem 23 ezer forint. Ráadásul egy családban csak egy közmunkás lehet, illetve csak egy személy részesülhet jövedelempótló támogatásban, akkor is, ha mindkét szülő munkanélküli. A fiatalok esetében pedig még durvább a helyzet, ugyanis a pályakezdő munkanélküliek (a 15–24 éves korosztály mintegy negyede így kezdi az életét) egy évig nem kerülhetnek be a közmunkarendszerbe, azaz semmilyen jövedelmük sincs. Ha szigorítják a szabályokat, annak a terület szakértői szerint egyetlen célja lehet: minél több embert kiszorítani a rendszerből. Amihez a jogi eszköz adott: ha a polgármester felmond egy közmunkásnak, akkor három évre kizárják a közfoglalkoztatási rendszerből, azaz egyetlen állami forint sem illeti meg.

Az államtól érkező nyugdíjforintok sorsáról – pontosabban csökkentéséről – Orbán Viktor az Idősügyi Tanács októberi ülésén beszélt, amikor az Alaptörvény azon passzusát citálta, miszerint a nagykorú gyermekek kötelesek gondoskodni rászoruló szüleikről. Ha az állam visszanyúl „a nagycsaládokban a fiatalabb nemzedékek eltartják az idősebb generációkat” középkori elvéhez, akkor irtózatos terhet ró a középkorúakra. Ugyanis miközben fizetik a nyugdíjjárulékot, nekik kellene kipótolni (hogy milyen mértékben, azt egyelőre nem tudni) szüleik időskori járandóságát – úgy, hogy közben rajtuk van gyerekeik eltartási terhe is. Igaz, a kormányzati szándék az, hogy így próbálják felpörgetni a gyerekvállalási kedvet. Csakhogy sok helyen, ahol tombol a munkanélküliség, most is a nyugdíjasok (mint jelentősebb fix jövedelem birtokosai) a kvázi családeltartók.

Hogy a fentiek közül mi és hogyan valósul meg, arról egyelőre a fideszes politikusok is csak találgatnak.

Ami kézzelfogható, az Lázár János és Balog Zoltán említett csatája, aminek egyik lehetséges kimenetele az, hogy elveszik az Emmitől az egészségügyet, és államtitkárság helyett önálló minisztériumot kap a terület. Zombor Gábor, a kormányváltás után kinevezett egészségügyi államtitkár – aki ez esetben bírja a szakma támogatását – több pénzt szeretett volna kiharcolni az ágazatnak, többek között azért, hogy ledolgozható legyen a kórházak mintegy 90 milliárd forintos adóssága. Illetve, hogy kordában lehessen tartani a „fizetős részt” (értsd: jelen állás szerint számos intézményben előreveszik azt, aki hajlandó téríteni kórházi kezelése árát), azaz, ha úgy tetszik, ne alakuljon ki egy kettős egészségügyi rendszer, amelyik a tb-fizetőknek csak egy alapcsomagot biztosít, a pénzes kuncsaftoknak pedig mindent megad. Ám Zombor álláspontja – sajtóhírek szerint – alulmaradt Sonkodi Balázzsal szemben. Utóbbiról azt kell tudni, hogy hosszú évek óta egészségügyi menedzserként tanácsadója Lázár Jánosnak, ő dolgozta ki 2006-ban a hódmezővásárhelyi népegészségügyi programot. Ennek lényege, hogy egészségtudatosan kell élni (testnevelésóra naponta – ez például Hódmezővásárhelyről került az oktatási reformba), illetve a megelőzésre, a szűrésre kell fektetni a hangsúlyt. (Megjegyzendő: Sonkodi cégei épp az utóbbi területeken működtek, számos állami megrendelő biztosította bevételüket.) A jelek szerint Lázár országosan is a hódmezővásárhelyi modellt akarja elterjeszteni egész Magyarországon.

De nemcsak az egészségügyben, hanem az oktatásban is Lázár anyavárosa lenne az etalon. Amikor elindult a helyi oktatási reform, a tíz általános iskolából Hódmezővásárhely ötöt csinált, a négy szakképző tanodából egy közös igazgatású intézmény lett. Ennek mintájára, Czomba Sándor államtitkár szavai szerint a jövőben a szakközép- és szakiskolák kikerülnek a KLIK fennhatósága alól, és a Nemzetgazdasági Minisztérium lesz a gazdájuk, irányításukat pedig központosítják, és persze megvizsgálják, melyikre van egyáltalán szükség. A gimnáziumok szerepe a főiskolára és egyetemre történő felkészítés lesz. Ez nem jelenti automatikusan azt, hogy az adott településen megszűnik a gimnázium, tette hozzá az államtitkár. Magyarán: elkezdik leépíteni a közoktatást.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!