A nem is olyan távoli jövőben több száz magyarországi aprófalu halhat ki teljesen – állítják a szakemberek. Már most is számos olyan, egykor virágzó, mára a térképeken sem jelzett település van, ahol pár idős özvegyasszony éldegél csak. Ritka, de szerencsés együttállások azonban egy menthetetlennek látszó település sorsát is megváltoztathatják.
A veszélyeztetett kistelepülések legfontosabb közös jellemzője, hogy szinte egyáltalán nem születnek már bennük gyermekek. Területileg kevéssé meghatározhatóak, hiszen a Dunántúlon, Észak-Magyar országon, illetve Északkelet-Magyarországon az aprófalvas régiókban éppúgy vannak elnéptelenedő helységek, legnagyobb számban Baranya megyében fordulnak elő – mondja Kapitány Balázs, a KSH Népesség tudományi Kutatóintézet kutatója. A kiürülések számos okra vezethetők vissza, és bár már a világháborúk előtt, az iparosodás és urbanizáció terjedésével megindult az elvándorlás belőlük, a szellemfalvak és kihalásra ítélt társaik leginkább a szocializmus örökségei – a ’60-as évek óta kódolt ezeknek a településeknek a sorsa.
A Zselicségben évszázadokon át virágzó Gyűrűfű volt az első kihalt település, amelynek megsemmisülését hatalmas médiahírverés kísérte az 1970-es évek elején. Az addigra jócskán megcsappant lélekszámú faluban 1968-ban tartották az utolsó esküvőt, a rá következő évben született meg az utolsó gyermek – ezzel szimbolikusan is megpecsételődött a rendszer által kivéreztetett helység sorsa. A 1970-ben az utolsók is elhagyták a falut, a legtöbben bontott téglaként vitték magukkal házukat. Ahogyan számos környékbeli település, úgy a kizárólag a mezőgazdaságból élő Gyűrűfű is bekerült a távlati fejlesztésre nem javasolt kategóriá ba, építési engedélyt nem adtak ki, utat nem kapott, iskoláját megszüntették, mivel a téeszközpontot máshova helyezték, így lehetőség sem volt a tehetségesebbeknek arra, hogy szellemi munkát végezzenek. 1971. december 3-án az MTI drámai hangon tudósított a 600 éves falu kiürüléséről, a hírt még a nemzetközi média is felkapta. Pár évig „eladó” volt még Gyűrűfű, a meghirdetett 1 millió forintos vételárat azonban sem Mrs. Santora, a Connecticutból érdeklődő amerikai hölgy, sem a romokra filmgyárat tervező cég nem fizette ki, így a falu közigazgatásilag a szomszédos Ibafához került, a valóságban pedig megszűnt.
Ahogy többtucatnyi sorstársa is, az ő történetük azonban – a Gyűrűfűt övező médiahisztériából okulva – nem került a nyilvánosság elé. A várható elnéptelenedést megelőzendő, ezeket a falvakat beolvasztották a nagyobb településekbe, üdülőövezet vagy egyéb belterület minősítést kaptak. Volt köztük olyan is, ahol a megszüntetés még jócskán időszerűtlen volt: Németiben 250-en, Szaporcán pedig 463- an laktak „kihalásuk” pillanatában. A valóságban ezekben a jogilag már nem létező falvakban továbbra is maradtak lakók, többségük idős ember.
Jelenleg néhány tucat olyan kisközség van Magyarországon, ahol 8-10 ember maradt csupán, ezek a hétköznapokban – noha papíron önálló önkormányzatok – kis tanyaközpontokhoz hasonlóan funkcionálnak. „Nincs valós, pontos statisztika a kiürülő falvak lélekszámát illetően, mert csak a bejelentett lakosok számáról van adat, ami sok esetben nem tükrözi a valóságot. A következő népszámlálás adhat valós képet majd arról, hogy hány olyan település van, ahol csak páran élnek” – tájékoztat Kapitány Balázs. Arról azonban ő is meg van győződve, hogy a 100 főnél kisebb települések igen komoly veszélyben vannak több okból is, és ezek közül nem is a munkalehetőség hiánya az első. Úgy becsüli, 200 és 400 közé tehető a teljes elnéptelenedéstől fenyegetett aprófalvak száma Magyarországon.
A legnagyobb veszteség természetesen a fiatal felnőttek elvándorlása, amely megállíthatatlan folyamatnak tűnik. Miért is maradnának a gyermeket tervezők egy olyan településen, amelynek sem iskolája, sem orvosi rendelője nincs, és tömegközlekedéssel megközelíthetetlen. A fiatalok elvándorlása más okból is megpecsételi a maguk mögött hagyott falvak sorsát: nem marad olyan szellemi tőke a faluban, amely az egyébként nem elérhetetlen fejlesztéseket generálná. A maradék lakosságból jobb híján választott önkormányzatok vezetői sok esetben nem élnek a pályázási lehetőséggel, rossz döntéseket hoznak felgyorsítva ezzel a pusztulást.
Pedig számos példa mutatja: van mód a túlélésre! Bizonyos településeken az elmúlt két évtizedben az elvándorlók mellett megjelentek a betelepülők – bár számuk természetesen jóval alacsonyabb.
A betelepülők „alsó kasztját” a társadalom vesztesei jelentik: „azok, akik szellemfalvak elértéktelenedett ingatlanait olcsón megvásárolhatják vagy elfoglalhatják, Pécs mellett is akad ilyen település” – tájékoztat Kapitány. Ezek a falvak sem felvirágozni, sem kiürülni nem fognak már. Jóval szerencsésebbek azok a jó környezeti adottságokkal rendelkező – folyóparti, panorámás, gazdag élővilágú – települések, amelyekbe könnyebb „beleszeretni”. Egyre gyakoribb, hogy külföldi kolóniák vásárolnak ingatlanokat, ennek legextrémebb esete egy olyan baranyai település, amelyet holland leszbikusok fedeztek fel maguknak – békében élnek a helyi özvegyasszonyokkal. De ott van a 387 lélekszámú Perőcsény, ahol 15 holland család vásárolt nyaralót, vagy a baranyai sváb falu, Geresdlak, ahol a lakosság tíz százaléka finn. Ez utóbbi településen olyan jól sikerült a helyiek és a betelepülők barátkozása, hogy egymás nyelvét tanulgatják és több őslakost is kiutaztattak már Finnországba. Északi nyelvrokonainkat kezdetben az időjárás, és a kedvező ingatlanárak csábították ide, de mára saját pincészeteik, valamint a helyiek kedvessége is itt tartja őket, még ha nem is töltik ott az egész évet – pénzt keresni jobban lehet Finnországban.
Egyre több turistát vonzanak a hagyományőrző falvak, így néhány település, például Gömörszőlős erre a profilra alakítja a falu arculatát. Nem látogatókat csalogatnak vele, sokkal inkább megélik a hagyományőrző életmódot a zsilici Visnyeszéplakra költözött családok. Ez az egykor 500 lakosú falu is szinte teljesen kiürült a ’90-es évek elejére, amikor is az arra kiránduló, főleg fővárosi értelmiségiek felfedezték maguknak.
Az ott élő körülbelül 20 család régi vályogházakat vásárolt és újított fel az elmúlt két évtized folyamán. Sajátos, több évtizede eltűnt életformát valósítanak meg: népviseletben járnak, maguknak termelnek, a falun belül cserekereskedelmet folytatnak, a nagyszámú gyereksereget a faluházban (részben) maguk tanítják. A külvilággal leginkább a falubusz köti őket össze.
Kapitány Balázs szerint az ilyen önellátó, illetve biopiacokra termelő közösségek sokszor nem tudnak tartósan fennmaradni a gazdasági környezet miatt, így az általuk benépesült aprófalvak továbbra is veszélyben vannak. Erre némileg rácáfol a cikk elején említett Gyűrűfű esete. A teljesen elvadult, önmagára csak nyomokban emlékeztető faluba két jó barát, Borsos Béla és Kilián Imre egy fenntartható falut álmodott meg 30 évvel ezelőtt.
„Ezek a magánemberek létrehozták a Gyűrűfű Ala pít ványt, amely megvásárolta az egykori falu és közvetlen környezete területét. Tele pülésrendezési tervet készítettek, a betelepülők az alapítványtól kapnak egy ráépítési szerződést, ha pedig elkészült a lakóházuk és életvitelszerűen itt élnek, megvásárolhatják a lakótelküket. Ezzel kívánja elérni az alapítvány, hogy ne csak hétvégi háznak használják a telkeit, hanem valódi élőfaluként. A betelepülés lassú, bár jelenleg is épülnek lakóházak, azonban még csak 10 család él Gyűrűfűn. Ez az életforma sok kihívással és lemondással jár, amit kevesen vállalnak, bár egyre inkább érzékelhető az érdeklődés növekedése” – meséli Rácz Anette, a falu egyik lakója. A településen lakók gyönyörű és környezettudatosan működő új házakban laknak, gazdálkodók, kézművesek, de van köztük gyűrűfűi vidékfejlesztő és oktató is. Honlapjukon várják a betelepülni vágyók jelentkezését, még körülbelül 8-10 családot, ha ők is megérkeznek, az egykor elnéptelenedett falura kitehetik a „megtelt” táblát.
Eltévedt marhák
Nagyecsér Borsod megye halott falva. Ötven évvel ezelőtt a környék egyik legígéretesebb tanyaközpontja volt, ám a kétezres évek elejére minden lakója elhagyta. Kevesen szánnák rá magukat, hogy a lassan százéves, roskadozó lakóépületek és a megtépázott személyes emlékek között kezdjenek új életet. Egy férfi, a falu egyetlen lakója, mégis ezt a keserű magányt választotta.
Sokan arra gondolhatnak, Nagyecsér kihalásának hátterében valami szörnyű katasztrófa áll: járvány, népirtás, háború. Ám az okok ennél jóval egyszerűbbek, és egyáltalán nem borzalmasak. Inkább szomorúak. A közigazgatásilag Mezőnagy mihályhoz tartozó településen egykoron több mint húsz tanya működött. A huszadik század elején érkező első birtokosok a környékről, Mezőkövesdről, Sarudról, Maklárról költözködtek át. A háromutcás településen hamar lett minden, amire csak szüksége volt a lakóknak: szatócsboltot, kocsmát, sőt, később kovácsműhelyt és cipészetet is nyitottak. A húszas-harmincas évekre a lakóközösségnek sikerült kiharcolnia az elemi iskola alapítását, és az ötvenes évek egyházellenes légköre ellenére, a környező falvak adományaiból, kétkezi munkával katolikus templomot és református imaházat építettek maguknak. A hatvanas évekre pedig a villany bevezetését is kiharcolták a nagyecsériek. Az állami iskolák körzetesítése során azonban felszámolták a helyi elemit, a gyerekeket hóban, fagyban, tűző napsütésben hordták be a szomszéd településre tanulni. Ekkor kezdődött el a falu töpörödése, egyre többen költöztek el a Mezőnagy mihálytól hét kilométerre fekvő településről, míg 2006-ra az utolsó telepesek is elhagyták Nagyecsért. A településre alkalmanként azonban visszajár Bözsi néni, akinek családja még az 1920-as években költözött a faluba. Három lánya közül a legnagyobb még Nagyecséren kezdte az elemi iskolát, ám – ahogy az asszony mondja – „a fene nagy civilizáció miatt ők is kénytelenek voltak elhagyni otthonukat”. Bözsi néni szerint a bekötőútra többször is összegyűlt a pénz a hetvenes években, ám soha nem lett belőle semmi. Nagyecséri házukat eszükben sincs eladni, ám visszaköltözni sem fognak már, a kertet gondozni járnak már csak le.
Végeláthatatlan földúton haladunk Nagyecsér felé. A leköszönő nyári napfényben úszó por miatt az orrunkig sem látunk. Nincs is nagyon mit, a mezőkövesdi járáshoz tartozó települést még jelzőtáblák sem mutatják, egyetlen támpontunk a faligetek közül elő-előbukkanó templomtorony. Távolról hangulatosnak tűnik. Távolról. Közelről látszik, hogy a tetején annyi lyuk van, falán pedig annyi repedés, hogy méltán mondható az épületre: csak a Szentlélek tartja össze. A réseken átszűrődő fény persze megadja a misztikus alaphangulatot. Nem mintha itt bárki kíváncsi lenne a látványra. A dudva közt kismillió fehér csigaház rejtőzik. Belőlük is kiköltözött már az összes lakó.
Az iskola utcája lehetett itt egykor a legnépesebb. Végén egy felújítottnak tűnő házhoz érünk: megtaláltuk Nagyecsér egyetlen jelenlegi lakóját. Az ötvenes évei körül járó férfi két évvel ezelőtt költözött ide Budapestről, saját maga termeli zöldségeit, újítgatja házát. Szívélyesen fogad minket, ritkán látogatják meg, bár volt már, hogy külföldről érkeztek katasztrófaturisták, abban a hitben, hogy Nagy ecsé ren az atomrobbanás utáni Csernobil-képekhez hasonló látvány fogadja majd őket. Nagyecsér egyetlen lakója nagy ritkán, háromhetente jár be kerékpárral Mezőnagy mi hályra. A faluban sokan csodabogárnak tartják, sok pletyka elterjedt már róla, például az, hogy magvakon és fényen él, amivel nem is állnak túl messze az igazságtól a fecsegők. A vegetáriánus férfi általában krumplit és salátákat fogyaszt, tervezi, hogy jószágokat vesz udvarára, de azokat is csak azért, hogy lelegeljék a gyümölcsös körüli füvet. Elemes kisrádiójából hall egyedül a világról. Ám azt sem kapcsolja be napi pár percnél többet, fárasztják a hírek. Elmondja, nyáron mindig van mit csinálnia, télen a nehezebb, amikor már négy órakor sötétedik, olyankor éjfélre kialussza magát. Kiderül, van kulcsa a templomhoz, be is visz minket, sőt, túravezetést is tart a faluban. A fél-egyórás kalauzolás után érezni rajta, kimerítette a sok beszéd.
A település újranépesítése, a terület rehabilitációja rengeteg akadályba ütközik: Nagyecsér és környéke a Borsodi Mezőség Tájvédelmi Körzethez tartozik, így egy útfelújítás például – természetvédelmi szempontból – kizárt. Merthogy az építés megzavarná a védett csíkos egerek élőhelyét. Van tehát itt élet, ha nem is olyan, mint egykoron. Hazaindulnánk, mikor egy marhacsorda állja utunkat. A gulyás szabadkozik: „eltévedtek a jószágok, nem is értem, mit akartak itt”.
Kiss Orsolya
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!