VH-interjú Szőcs Gézával, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium kulturális államtitkárával

 
Az 58 éves marosvásárhelyi születésű magyar költő, politikus lassan egy éve az Orbán-kormány „kultúrfelelőse”

– Ír mostanában verset?

– Múlt év végén írtam utoljára. Egyébként hosszú ideje nemigen közlök lírát. A Kortárs decemberi számában jelent meg két-három rövidebb versem, hosszú idő óta először.

– A politika, államtitkári pályafutása nem ihlette még meg?

– Nem. Számomra a líra nem alkalmas műfaj a politika feldolgozására. Amúgy a legnagyobb titkok egyike, hogy egy élmény, egy helyzet, egy találkozás, egy emlék mitől válik lírai témává, verskezdeménnyé. Egyébként egy közéleti kérdés, egy politikus, egy ügy, egy politikai történés is inspirálhat lírai remekműveket, nem is kell messzebb mennünk Petőfinél.

– Korábban panaszolta: nehezen viseli az ingázást Kolozsvár és Budapest között.

– Már egy éve Budapest közelében élek az új családommal, de amilyen gyakran tudok, hazaszaladok Kolozs­várra a szüleimhez és a nagyobbik fiamhoz.

– És a magyar állampolgárságot felvette már?

– Igen, és ha megelőlegezhetem a következő kérdést: messzemenően támogatom is a kettős állampolgárságot. Már Trianon után szavatolni kellett volna a magyar állampolgársághoz való automatikus, magától értetődő jogot mindazoknak, akik az elcsatolt országrészeken maradtak. És a leszármazottaiknak is. Hangsúlyozom: nem magát az állampolgárságot, hanem a jogot annak vissza- vagy megszerzéséhez. Vagyis mindenkinek meg kellett volna kapnia a lehetőséget a magyar állampolgárság felvételére. És ha a kettős állampolgárság eszméjét egyetlen utódállamban sem fogadták el, attól még kötelességünk lett volna meghozni a törvényt arról, hogy a virtuális, elvi állampolgársági jog mindenkit megillessen, aki a határon túlra került vagy ott született, mint egykor magyar állampolgár szülők leszármazottja. Ezt elmulasztottuk.

– És ön szerint helyes, ha az állampolgárságot szavazati jogra is be lehet majd váltani?

– Nem kell beváltani, elég, ha élnek vele. Mindenki abban az országban rendelkezzen akár aktív, akár passzív szavazati joggal, ahol adót fizet. Ha ebből az következik, hogy ha valaki Kéz­di­vásárhelyen él, de Magyarországon adózik, akkor ő magyar választópolgár – hát akkor ez következik. A magyar országgyűlés nem csak a magyar állam, hanem a magyar nemzet parlamentje is. Akkor meg miért ne szavazhatna bárki, aki a magyar nemzet kebelébe tartozik?

– Kinevezésekor nagy reményekkel, hogy ne mondjam, álmokkal indult. Beszélt giccs- és pornóadóról, volt szó a magyar ősöket feltáró Julianus-programról, géntérképkutatásról, digitalizálási programról. Kilenc hónap kormányzás után ezek egyikéből sem lett semmi, de még csak tervekről, kezdeményezésekről sem hallani. Lemondott a terveiről, megbuktak a programjai, felülírta őket valami, netán valaki?

– Nem írta felül ezeket senki, nem is mondtam le róluk. Csak egyikük-másikuk elhalasztódott, a többiek előkészítése pedig gőzerővel folyik. Egyikről sem mondtam, hogy kilenc hónap alatt megvalósítjuk.

– A Julianus-tervvel például elutazott Ka­­zahsztánba is.

– A giccs- és pornóadó olyan ellenállásba ütközött, hogy rájöttem, nem ezzel kell kezdeni az erkölcsi nevelést. A Julianus-tervet is hisztérikus ellenkezés fogadta. Mit tegyünk, ilyen a magyar psziché mai állapota. Ezért úgy gondoltam helyesnek, hogy a Julianus-programot nemzetközileg elismert szakmai nagyságok, tudományos tekintélyek bevonásával kell újratervezni. Ez bonyolítja ugyan a helyzetet, de nem lehetetleníti el. A ka­­zahsztáni utazás eredményes volt. Belső-Ázsia felértékelődött a világban, és a kazahok hálásak, ha a testvérnépnek tekintett magyarok érdeklődnek irántuk. Ami pedig a digitalizálást illeti: igen komoly építkezésről számolhatok be, amelynek a konkrét eredményei már idén tapasztalhatóak lesznek.

– Miközben tervei nagyrészt „halasztódnak”, a jogkörei szép lassan elfogynak. A külföldi kulturális intézeteket nem ön irányítja, kapott a feje fölé egy filmügyi biztost. Most pedig a tárcája 40 milliárdos zárolást kénytelen összeszedni valahogy, és mivel az oktatásból, meg az egészségügyből év közben nehéz pénzt kivenni, marad a kultúra. Ki irányítja ilyen körülmények között a kormányzati kultúrpolitikát?

– Nem kell Aczél György-i értelemben irányítani a kultúrát. Az intézmények megfelelő működéséhez szükséges biztosítani a feltételeket. A kormányzatnak a művészeket és a művészeteket, valamint az őket szolgáló intézményeket az adott körülmények között lehetséges legjobb helyzetbe kell hoznia. Ez a feladata. Ebbe beletartozik finanszírozás és a kapcsolatépítés is. Meg kell találni a módját az összedőlő múzeum aládúcolásának, és az éhen haló, közértben lopó művész méltó életkörülményekhez való segítésének is. Nem pedig irányítgatni kell.

– Rendben, akkor nem irányítani, hanem támogatni, finanszírozni. Miből?

– Itt most olyan kérdést tett föl, amelyre közel egy évtizedes állami rablógazdálkodást követő helyzetben szinte lehetetlen optimista választ adni. Azt gondolom, idén konszolidálódik annyira az ország gazdasági-pénzügyi helyzete, hogy a jövőtől már több jusson a kultúrára. És egyszer talán eljutunk oda is, hogy a kultúra finanszírozását nem az állami, hanem a magánnak nevezett üzleti szféra fogja biztosítani. Mint például Amerikában. Ott ismeretlen a kulturális minisztérium fogalma. Viszont a nagy magánalapítványok, meg a piac lehetővé teszik a kultúra működését. Ha engem kérdeznek, azért inkább az európai modell híve vagyok.

– Hogy élte meg Andrew G. Vajna kinevezését?

– Azt mondják: ő az egyetlen, aki pénzt hozhat a filmiparba. De ezt a filmipar szót nem szeretem, nem is használom, inkább a filmművészet kifejezést. Pragmatikus szemléletével, piacérzékeny terveivel nem tudom, mit tud majd elérni nálunk. Biztosan pénzügyi oldalról közelít, sok százezres, netán sokmilliós nézettségű kasszasikerfilmeket akar majd létrehozni. Ha ez sikerül neki, fejet hajtok előtte. Ez eddig ugyanis nálunk még soha senkinek nem sikerült.

– Azt mondja, a filmművészet kifejezést kedveli. A film művészeivel és a művészfilmekkel ezután ki törődik?

– Kell léteznie egy olyan műhelynek, amely a hangsúlyozott művészi értékű filmek megszületését támogatja, a kísérletező filmét, a pályakezdő rendezők filmjeinek létrejöttét. Ezek általában, mint ismeretes, nem kereskedelmi értelemben vett kasszasikerek. Ezt a pólust a kulturális tárcához kötődőnek képzelem el, de ehhez még sok mindent kell tisztázni. Az MMKA további szerepe sem világos.

És mikor lesz végre világos?

– Most folyik az új kormányzati rendbe való beillesztése. Párhuzamosan azzal, hogy az általa felhalmozott milliárdos adósságok kezelésére is megoldást kell találni.

– Említette, hogy a művészeket adott körülmények között a lehető legjobb helyzetbe kell hozni. Alföldi Róbert művész?

– Alföldi művész. Kiváló színész és rendező. Az ország és a világ sok színházában lehetne vezető művész és kellene is, hogy az legyen.

– És akkor mit gondol arról a politikai hecckampányról, ami Alföldi ellen folyik?

– A kérdés az volt, művész-e Alföldi. Nem tudok hecckampányról, amely Alföldi Róbert színművész ellen zajlott volna. De nyilván nem erről beszélünk. Azt viszont nem állítottam, hogy minden intézményvezetőt a legjobb helyzetbe kell hozni, függetlenül az intézmény érdekeitől. Nézze, a Nemzeti Színház vezetőjének személye kapcsán ma már több negatív energia szabadul fel, mint amennyi tolerálható ahhoz, hogy normális művészi munka folyjon az intézményben. Ezzel szembe kell nézni.

– De miért támadják? Úgy tűnik, nem szakmai kifogások miatt.

– Én most a következményekről beszéltem. Ha nem akarjuk, hogy a Nemzeti körül ilyen gyilkos, értelmetlen polémiák folyjanak, akkor másnak kellene átvennie a színház irányítását, Alföldinek pedig máshol, egy őt megillető és méltó helyen kellene munkát biztosítani, ahol megbecsült igazgatóként folytathatja pályáját.

– Vagyis Alföldiről jó véleménye van, mint művészről, de mégis a távozását szorgalmazza?

– Nem mondtam, hogy bármit szorgalmazok. Alföldi kiváló színész, és nem egy rendezése is kiemelkedő, például a Bánk bánjára minden iskolást el mernék vinni. Ellenállnék, ha valaki a színpadról kívánná száműzni. De ha a nagypolitikai megfontolások konklúziója az volna, hogy ne ő legyen a Nemzeti igazgatója, ennek a döntésnek nem feküdnék keresztbe. Ez a kérdés egyébként már rég nem egy színház és egy igazgató kérdése. Uniós elnökségünk átvételekor, amikor a kulturális formáció vezetését volt feladatom átvenni, európai parlamenti képviselők nyílt színen estek nekem, hogy miért váltottam le Alföldit. Mit lehet erre válaszolni? Hogy eddig ezt nem tettem meg, de ezek után ez lesz az első dolgom? Ez is egy lehetséges válasz, meg az is, hogy biztosíthatom önöket, hogy Alföldi úrnak a haja szála sem fog görbülni… Hozzám az előbbi válasz áll közel.

– Nem csak Alföldi célpontja politikai támadásoknak. A filozófusok elleni vádaskodások önt is foglalkoztathatják, hiszen személyes ismerőse Heller Ágnesnek, Vajda Mihálynak, vagy Tamás Gáspár Miklósnak.

– Mindhármukat olyan gondolkodónak tartom, akik jelentős szellemi teljesítményekkel gyarapították nemzetünk presztízsét, renoméját. Nagyon nem örülök annak, hogy egy olyan rutinvizsgálat, ami nem fejeződött be, olyan helyzetet eredményezhetett, amely alkalmas vezető értelmiségiek lejáratására, velük kapcsolatos előítéletek gerjesztésére, prejudikálásra. Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy Heller Ágnes a megfelelő pillanatban egy nagyhatású műben mondta ki férjével, Fehér Ferenccel együtt azt a mondatot, amely az újkori magyar történelem egyik legfontosabb tényére világított rá. Egy forradalom üzenete című művükben azt írták: a történelem órája 1956-ban Ma­­gyar­országon ütött. Heller és TGM nagyon sok állásfoglalása és publicisztikai műve hozzájárult ahhoz, hogy az előző rendszer morálisan, intellektuálisan erodálódott, politikailag, pszichésen meggyengült. És bekövetkezhettek azok a változások, amelyeknek haszonélvezői vagyunk 20 éve. Mellesleg TGM nem is érintett ebben az ügyben, amit furcsállok is. Mármint, hogy őt miért nem tartották „érdemesnek” némi egzisztenciális segítséghez juttatni. Talán azért, mert az elsők közt, sőt elsőként mondta ki nyilvánosan a baloldalon, hogy Gyurcsánynak mennie kell? Sajnálom, hogy ez a vizsgálat túl korán hozott nyilvánosságra olyan tényeket, amelyeket csak egy összegző feldolgozásban és értelmezésben lett volna helyes a nagyközönség elé tárni. Elsietett lépés volt.

– A szavaiból az derül ki, hogy Gulyás Gáborral együtt vallja: több tiszteletet ezeknek az embereknek.

– Magyarország mindig a boszorkányüldözések országa volt. Most, hogy a Szépművészeti Mú­­zeumban beszélgetünk, eszembe jut: ennek a múzeumnak a gyűjteményét egy olyan embernek köszönhetjük, akit egy aljas politikai hajtóvadászat kergetett öngyilkosságba. Pulszky Károlynak szobrot kellene emelnünk itt, a mú­zeum előtt. Megviselt, hogy mindez arra mutató jel, amit el akartam kerülni. Azt akartam, hogy a magyar kulturális élet ne váljon felizgatott szenvedélyek, nem mindig nemes érzelmek, ideológiai összecsapások színterévé.

– Csatamezővé. Ki miatt?

– Az előző kormányzat elég sok művészt és gondolkodót próbált megnyerni magának, olyan eszközökkel is, amelyeket még nem látunk át. A művészeket, az értelmiséget meg kell szólaltatni és anyagilag biztonságba helyezni, ezt helyesen tették, de azt nem tette helyesen az előző vezetés, hogy ezt egy olyan körre korlátozta, amelyen belül mindez privilégiummá változhatott. Kapják meg az anyagi elismerést a jelentős művészek, gondolkodók, értelmiségiek, ezzel egyetértek. Azonban a díjaknak, pénzosztásnak, sztárolásnak egyazon körön belüli főhősei voltak, egyazon körön belül vált lehetségessé jelentős összegek és elismerések odaítélése. Volt egy kötődés bizonyos értelmiségi körök és az előző kormányzatok között, s egyesek drámaian feladták szellemi függetlenségüket. Ez elfogadhatatlan. Ha arra a kérdésre kell válaszolnunk, miképp lehetséges, hogy egy írótól ma azt kérjék számon, nem adja-e fel a függetlenségét, ha politikai kérdésekről van véleménye… hát ez azért furcsa. Mert vegyünk csak egy példát. Egy vezető író olyasmit mond, ami a napi politikával függ össze és a miniszterelnök szereplésével kapcsolatos pozitív vélemény. Borzasztó dolog, hogy erkölcsi és politikai haldoklásának pillanatában egy miniszterelnök mellé kiáll két jeles író, és az az elemi ösztön sem működik bennük, hogy nem csak erkölcsileg, de taktikusan sem szabadna megengedniük maguknak, hogy egy politikai hulla mellé álljanak. Egyetértünk, nem?

– Mással, a másik oldalon is elfordult már, hogy művészként, a szellem embereként politikai állásfoglalást tett.

– Tudja, Magyarországon kettős értelmű kettős beszéd zajlik, kettős erkölcs, kettős mérce. Olyanokat hánynak egymás szemére, amelyeket maguk is elkövetnek. Én igyekszem semleges lenni. Érték- és minőségelvűvé kell tenni a kultúrát. Az új alkotmány megszületése után új díjazási, kitüntetési rendszerre lesz szükség és új díjakra. Ugyanis a jelenlegiek lestrapáltak, elhasználtak.

– És ezeket az új díjakat, új kitüntetéseket már nem csak a körön belüliek kapnák?

– Én a virágozzék száz virág elvét vallom. Nem hiszem, hogy egy kultúrkampf csatamezejévé kéne változtatni az országot, bárki is van kormányon, bármilyen hosszú ideig.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!