Sztálinista csúcsipar - Korea-szakértővel beszélgettünk az aggasztó fejleményekről

– Az elmúlt hónapok sokasodó erődemonstrációi új korszakot jeleznek az észak-koreai külpolitikában?

– Nem igazán. Az elmúlt húsz évben jól felismerhető logikát követtek. A kelet-európai rendszerváltozások, a Szovjetunió összeomlása és Kína belső reformjai következtében a keményvonalas kommunista rezsim elszigetelődött. Innentől nagy figyelmet fordítottak a nukleáris kapacitások fejlesztésére és a rakétakísérletekre is.

– Mi ezzel a céljuk?

– Az észak-koreai vezetés erősen paranoiás. Folyton attól félnek, meg fogják őket támadni, főleg az Egyesült Államok. A Szaddám Huszeinnel vagy Moammer Kadhafival történtek látszólag alátámasztják az elméletüket. Másrészt úgy gondolják, a nemzetközi közösség akkor fogja komolyan venni őket, ha atomfegyverrel és hordozóeszközökkel rendelkeznek. Ez egy erődemonstráció.

– Mitől éreznék, hogy komolyan veszik őket?

– Közvetlen párbeszédet akarnak kizsarolni az Egyesült Államokkal: azt szeretnék, ha nem Kína, Japán vagy Oroszország közvetítésével kellene tárgyalniuk. Az erődemonstrációkkal vagy az amerikai állampolgárok letartóztatásával is azt szeretnék elérni, hogy az Egyesült Államokból magas rangú személy látogasson el Észak-Koreába; 2009-ben például azért engedtek szabadon két őrizetbe vett amerikai újságírót, mert Bill Clinton volt elnök villámlátogatást tett Phenjanban.

– Miről tárgyalna az USA-val Észak-Korea?

– Olyan paktumot szeretnének tető alá hozni, ami hasonlítana az Iránnal kötött nemzetközi szerződésre. Az észak-koreaiak azt szeretnék, ha ez egy békeszerződés lenne, mivel hivatalosan sosem zárták le az 1950 és 1953 között zajló koreai háborút, a mai napig csak a fegyverszüneti egyezmény van érvényben.

– Miért olyan lényeges nemzetközi jogilag is lezárni a háborút?

– Az észak-koreaiak számára az első számú hadviselő fél az Amerikai Egyesült Államok volt. Ha békét kötnének vele, az a rezsim vezetői számára olyan legitimációt jelentene, ami megdönthetetlenné tenné a hatalmukat. A szerződésben Észak-Korea biztonsági garanciákat követelne magának, amelynek árnyékában a gazdaság rendbetételére tudnának koncentrálni. Kim Dzsongun hatalomra kerülése óta kiemelt fontosságú a gazdaság fejlesztése, amit elsősorban a Kínával való együttműködéssel tudnak biztosítani.

– Van bármi esély arra, hogy észak-koreai és amerikai diplomaták egy asztalhoz üljenek?

– Voltak olyan időszakok, mikor az Egyesült Államokban megvolt a tárgyalási hajlandóság. A leköszönő Clinton-adminisztráció külügyminisztere, Madeleine Albright ellátogatott Phenjanba, tárgyalt is mostani vezető apjával, Kim Dzsongillel. De az elmúlt évek erődemonstrációival Észak-Korea erősen eljátszotta a nemzetközi közösség bizalmát, így kevés esély van arra, hogy az amerikaiak belemenjenek a kétoldalú tárgyalásokba.

– Kim Dzsongun pozíciója mennyire sziklaszilárd?

– A konfuciánus kultúrkörben kiemelt szerepe van az életkornak. Így hátrányt jelentett Kim Dzsongun számára, hogy 28 évesen lépett apja örökébe 2011 végén. Azóta több magas rangú kádert is eltávolítottak, kivégzéseket hajtottak végre, hogy megszilárdítsa a hatalmát. Külön figyelmet érdemel, hogy a hatalomátvételt szürke eminenciásként irányító nagybátyját, Csang Szonghteket is háttérbe szorították 2013 végén, majd pillanatok alatt ki is végezték.

– De mi köze a koreai atomrobbantásoknak a politikai leszámolásokhoz?

– Minden esemény, ami a rezsim hatalmát tükrözi a lakosság felé, jól jön Kim Dzsongunnak. A nukleáris próbarobbantás és minden rakétakísérlet azt üzeni, hogy az ország tudományos-technológiai eredményekre képes, és ezt a vezetés kihasználja propagandacélokra.

– Van esély arra, hogy az erődemonstráció háborúba csapjon át?

– Ők sem érdekeltek abban, hogy háború törjön ki, ezért csak a saját területükön végezhetnek kísérleteket. Tisztában vannak azzal, hogy ha valóban kitörne egy háború, ők húznák a rövidebbet.

– Az amerikai diplomácia rendszeresen Kínát kéri fel, hogy gyakoroljon nyomást a rezsimre. Kínának mi az érdeke Észak-Koreával kapcsolatban?

– Szüksége van Észak-Koreára mint ütközőállamra. Kína nem feltétlenül érdekelt abban, hogy létrejöjjön egy Amerika-barát egyesült Korea, és ez meghatározza a hozzáállását. De Kína számára is biztonsági kockázatot jelent az észak-koreai atomprogram. A 2016. januári vagy a három évvel ezelőtti robbantások olyan földrengéseket keltettek kínai területén, hogy lakóházakat és iskolákat kellett evakuálni.

– Ha akarná, Peking tudna hatni Phenjanra

– Nagyon korlátozottak a lehetőségei. Ha egy drasztikus lépéssel befagyasztja az energiahordozók szállítását és a gazdasági kapcsolatokat, Észak-Korea vélhetően hónapok alatt összeomlik. Vagy marad a jelenlegi helyzet. De sem Kína, sem bármelyik másik nagyhatalom nem akarja Észak-Koreát olyan nyomás alá helyezni, hogy összeomoljon. Egy túlmilitarizált régióban, ahol a hagyományos fegyverek mellett nukleáris eszközök is jelen vannak, beláthatatlan folyamatok indulnának el. Ha a rezsim megbukna, ellenőrizhetetlen kezekbe kerülnének a fegyverek.

– Egyáltalán, mit kezdhet a nemzetközi közösség Észak-Koreával?

– Egy diktatórikus berendezkedésű országgal szemben a külvilágnak két választása van. Az egyik az, hogy amennyire lehet, elszigeteli, és ezzel próbálja meg rávenni arra, hogy betartsa a nemzetközi együttélés normáit. Az elmúlt években az ENSZ számos szankciót léptetett életbe, de igencsak megkérdőjelezhető, hogy ez mennyiben befolyásolta az észak-koreai döntéshozókat. A vezetők ahhoz hasonló állásponton vannak, mint a három-négyszáz évvel ezelőtti feudális koreai királyságok urai: nem befolyásolja őket, hogy a szankciók megnehezítik a lakosság életét. Az elit mindig változatlan körülmények között élhet.

– Mi lenne a másik megoldás?

– Bizonyos gazdasági, kulturális és sportkapcsolatok révén elérni azt, hogy a rezsim elinduljon az átalakulás útján. Az 1980-as években hasonló történt Kelet-Európában is: a gazdasági kapcsolatok hozzájárultak a rendszerek eróziójához. 1998 és 2008 között Dél-Korea ezt a módszert alkalmazta. Ennek következtében az észak-koreai lakosság jelentős része információkat szerzett arról, hogy milyen fejlett a szomszéd ország, milyen termékeket tudnak előállítani. Több észak-koreai menekülttel készítettem interjút, akik azt mondták, hogy a rezsim szempontjából nagyon veszélyes időszak volt a 2000-es évek első fele.

– Miért nem szélesítik már a dél-koreaiak a gazdasági kapcsolatokat?

– Két meghatározó tényezője van a dél-koreai politikának: a liberális és a konzervatív oldal. Az előbbiek hajlanak arra, hogy gazdasági kapcsolatokat ápoljanak Észak-Koreával. Viszont a 2008 óta hatalmon lévő konzervatívok nagyobb fenntartásokkal kezelik a rezsimet, úgy gondolják, az együttműködés előfeltételeként Észak-Koreának fel kellene számolnia a tömegpusztító fegyvereit. Ugyanakkor az elmúlt tíz év erődemonstrációi komoly visszatetszést keltettek a dél-koreai lakosságban. Most már az eredendően liberális választók közül is sokan gondolják azt, nem érdemes erősíteni Észak-Koreát, mert azt úgyis nukleáris programra fordítják. Ez egy ördögi kör.

– Mivel lehet még hatni az észak-koreai lakosságra?

– Különösen a kínai határvidéken élők nézik a dél-koreai és kínai tévécsatornákat, és közülük sokan viszonylag tisztában vannak az ország helyzetével. De a családjuk, a megélhetésük vagy a személyes biztonságuk miatt ez ennyiben marad. A menekültek nagy része nem politikai okból, hanem a nélkülözés miatt hagyja el az országot.

– Igaz, hogy Észak-Korea a világ legszegényebb országa?

– A világ legszegényebb országát valahol az afrikai térségben keresném. Ha Észak-Korea az lenne, nem tudna műholdat juttatni a világűrbe, és nukleáris kísérletekkel zsarolni a nemzetközi közösséget. A vidéken élő lakosság életkörülményei nem túl jók, de sokkal jobbak, mint a ’90-es évek közepén, mikor éhínségek voltak. Ha szerény szinten is, de megoldott a lakosság élelmiszer-ellátása. Koldusszegény országról nem beszélhetünk. De igaz, hogy nagyon nagyok az életszínvonalbeli különbségek. A főváros mindig is prioritást élvezett, ezért ott sokkal jobbak az életkörülmények, mint a határvidék falvaiban.

– A technikai fejlesztésekből a fegyveripar mellett a lakosság is profitálhat?

– A nemzetközi sajtóban szeretik úgy beállítani, mintha technikai szinten a „kőkorszakban” lennének. De tudni kell, hogy az országban nyugati licencek alapján modern autókat, illetve saját fejlesztésű okostelefonokat, tableteket gyártanak. Ezekkel nem lehet az internetre kapcsolódni, mert az átlagos állampolgárok csak az ország saját intranet rendszerére csatlakozhatnak. Ha csak a technikát nézzük, egyáltalán nem az ’50-es években élnek. A külsőségek, a személyi kultusz tekintetében viszont megrekedtek a sztálinizmus korában.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!