Tánccal hódít minden korosztályt – Juronics Tamás, az Álomutazó rendezője

– 2015-ben már dolgozott a Játékkészítőben, amely alapjaiban hasonló koncepciót követett, mint az idei Álomutazó. Annak a produkciónak – finoman szólva – nem volt egyöntetűen pozitív a visszhangja. Támadták az előadást és magát a koncepciót is, mondván, inkább üzleti vállalkozás, mint művészileg értékelhető produkció. Ön most már a koncepció kialakításában, az egész show létrejöttében is szerepet vállal. Nem túl nagy rizikó ez az ország egyik legjobb kortárs táncműhelye vezetőjének?

– Pontosítanék: a Játékkészítőt 2014-ben mutatták be, és bár különösebben nem szeretnék a kritikákkal foglalkozni, tény, hogy annak az előadásnak voltak gyermekbetegségei, ami természetes egy ekkora vállalkozásnál. De ezek nagy részét – szerintem – 2015-re kijavítottuk, és egy vállalható, jó ritmusú, egy sor újdonságot bemutató produkció jött létre. Egyébként nekem szegediként egyáltalán nem új jelenség egy ilyen monstre előadás. A város 1930 óta rendezi a Szabadtéri Játékokat a Dóm téren, én pedig a 2001-es Fából faragott királyfi óta rengeteg szegedi előadásban vettem részt. A szabadtéri színpad több mint 30 méter hosszú, a nézőtéren négyezren férnek el (régebben, amíg a nagy faépítmény állt, hatezren), szóval volt alkalmam megtanulni bánni a monstre terekkel és a több ezer nézővel. Ezek a terek egészen más lehetőségeket rejtenek, mint egy kisebb színpad: a 2004-es Újvilágban például volt tűz, víz, rengeteg show-elem, valódi művészi érték és óriási siker. Mondják, hogy ha hatszázan beülnek egy szegedi színházba, ott megteremtődik egy szakrális pillanat, amikor ez a hatszáz ember egyszerre érzi, gondolja, látja ugyanazt. Szerintem minél többen ülnek a nézőtéren, annál inkább szakrális ez a pillanat, annál erősebb a közösségi érzés. Elismerem, hogy más a játék egy óriási térben és más egy meghittebb, kisebb színházban. Egy ekkora előadásban a figurák szükségszerűen sokkal elrajzoltabbak, a show-elemek sokkal hangsúlyosabbak. És hogy ez mégis életre keljen a színpadon, ehhez kellenek olyan profi művészek, akiket erre az előadásra elhívtunk, akik képesek ilyen körülmények között is lekötni 4500 néző figyelmét.

– Az, hogy ennek a 4500 nézőnek a túlnyomó része gyerek, mennyiben nehezített terep az ön számára?

– Mindig szerettem gyerekeknek, gyerekekkel dolgozni. Egészen különleges látni azt, hogy ők milyen nyíltan és direkt módon reagálnak a színpadi történésekre. Amióta pedig megszületett a sajátom is (kislánya 16 hónapos – a szerk.) azt veszem észre, hogy a szokásosnál is érzékenyebb és szentimentálisabb lettem, amikor gyerekekről van szó. Itt inkább az a nehézség, hogy az Álomutazó igazából családi darab, tehát a mesében a felnőtteknek is meg kell találniuk a maguk poénjait.

– Pataki Andrással immár 25 éve viszik a Szegedi Kortárs Balettet, rengeteg sikert értek el, ismerik a nevüket, az előadásaiknak külföldön is nagy visszhangjuk van. Fájó érzés lehet, hogy a tánc, különösen a kortárs tánc még mindig rétegműfaj. Ezzel együtt kell élni, vagy ezt meg lehet változtatni?

– Egyrészt igaza van. Annyiban mindenképpen, hogy az embereknek, de még a színházba járóknak is csak egy szűk rétege az, amelyik igazán érdeklődik a kortárs tánc iránt. Másik oldalról nézve ez egy missziós munka, ami úgy tűnik, sikeres. 16 éve mutattuk be a Carmina Buranát, amely idén, a társulat 30. születésnapján még mindig telt házzal ment. Aki megnézi, az képes lebontani magában az előítéleteket, hogy a kortárs tánc az ilyen vagy olyan elszállt, lila, érthetetlen  valami lenne. Ehhez „csak” valamiféle érzelmi, gondolati kapcsolódást kell teremteni a mindenkori közönséggel. Persze ugyanez érvényes bármely prózai vagy zenés darabra is. A táncban ezt a mozgással és a zenével együtt kell elérni, és ez nem könnyű feladat. Igyekszünk megkönnyíteni a nézők dolgát: például olyan ismert zeneművekre készítünk táncot, mint most Vivaldi Négy évszakja. Ha a zene ismerős, onnan kezdve könnyebb a befogadás.

– Magyarországon nehéz elképzelni, hogy van élet a fővároson kívül is. Látszólag szinte minden lényeges esemény Budapesten történik, ezért is különösen fontos, hogy legyenek a szegedihez hasonló bástyái a kultúrának. Mennyiben segítette vagy hátráltatta a társulat fejlődését a „szegediség”?

– Egyfelől Magyarország valóban Budapest-központú, mi is rengeteget lépünk fel a fővárosban, és mindig nagy örömmel utazunk, ha hívnak. Másrészt Szeged nemcsak a bázisunk, hanem valóságban is az otthonunk. Nekünk a város tette lehetővé, hogy országos, sőt nemzetközi ismertséget vívjunk ki az évtizedek alatt. A város magáénak vallja a Kortárs Balettet, ahogy Pécs és Győr is a maga balett-társulatát. Mondhatjuk, hogy ennek már hagyománya van.

– Azt mondta egyszer, abban hisz, hogy a színháznak mindig van egyfajta morális közlendője a világgal, és ebbéli felelősségét nagyon komolyan veszi. Mit értett ez alatt?

– A színház maga morális intézmény. Nagyon fontos szerepet játszik a társadalomban, példákat mutat, csakúgy, mint az irodalom vagy a zene. Ezt a szerepet mi is nagyon komolyan vesszük. Az emberek sokszor nem képesek kifejezni a bennük zajló folyamatokat, és amikor olvasnak vagy elmennek színházba, örömmel tapasztalják, hogy a könyvek és a színdarabok képesek erre. Mi azt szeretnénk bizonyítani, hogy a tánc is képes ugyanerre. A tánc és a színház virtuálisan valahol a kórház és a templom között van. A kórház a testet ápolja, a templom a lelket. A tánc mindkettőt. Ami a morális tartalmat illeti: számunkra nagyon fontos, hogy az előadásainkban közéleti, társadalmi jelenségekkel is foglalkozzunk. Aki látta az Abszurdia című darabunkat, az tudja, miről beszélek. A nézőnek az előadásban rá kell ráismernie arra a világra, amelyikben él, saját magára, a problémáira. Reagálnunk kell az ő életét is meghatározó aktualitásokra.

– Vannak társulatok, amelyek egészen élesen fogalmazzák meg a körülöttünk zajló világ kritikáját. Dolga a balettnek, a táncnak, hogy aktuálpolitikával foglalkozzon?

– Az aktuálpolitikai értelmezések színpadra állítása nem a mi dolgunk. Nem vagyok hajlandó és nem is tudok politikai pártok értékrendje, üzenetei mentén működni, csakis a saját, morális értékrendünk mentén. De szerintem ezzel mindannyian így vagyunk. Ahogy az egyszeri állampolgár és vele együtt a társadalom gondolkodása is összetettebb a politikai pártok üzeneteinél, a színház is sokrétű, árnyalt képet ad a körülöttünk létező világról.

– A Szegedi Kortárs Balett főleg közpénzből működik. Még soha nem kértek öntől olyat, amit nem szívesen tett meg ezért a pénzért?

– Azt tudomásul kell vennünk, hogy a művészetre a pénzt a mindenkori hatalom osztja, de mi még soha nem találtuk magunkat olyan helyzetben, amikor a mindenkori politika érdekeinek meg kellett volna felelnünk. Mondjuk ez a fajta magatartás az alkatomtól is teljesen idegen volna. Ha a zeneirodalomban keresnék hasonlatot a helyzetre, azt mondanám: Rigoletto is az udvartól kapja a pénzt, mi mást tehetne, de fenntartja magának a jogot, hogy kritizálja a királyt.  


"Nem vagyok hajlandó és nem is tudok politikai pártok értékrendje, üzenetei mentén működni"

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!