Mi van? Miért? Mi lesz? Igazából ez a három kérdés érdekel mindenkit Magyarországon. Egyszerűek, de még egyívásúnak tűnő értelmiségiek is jócskán eltérő válaszokat adtak rájuk. Legalábbis korábban. A négy véleményformáló másfél-két éve még igen különböző jövőt jósolt a Fidesz kétharmados győzelme esetére.

Babarczy Eszter esztéta, szerkesztő, kritikus, publicista. Másfél éve még nem tartott a Fidesz kétharmadától, mostanság az ellenzéki civil mozgalmak környékén aktív

- – Kép 1/8

Ma viszont mindegyikük aktivizálta magát valamilyen módon a közélet színpadán. Babarczy Esztert, Debreczeni Józsefet és Ungváry Rudolfot lapunk állandó szerzője, Bächer Iván hívta egy beszélgetésre, stílusosan, a Firkász étterembe. A Vasárnapi Híreket Nagy Szilvia és Zalai István képviselte.

Bächer Iván: Hogy bírjátok?

Ungváry Rudolf: Megszoktam. Fél évszázadot éltem le a pártállam idején. A magyar történelem most ismétli önmagát. Sokat rontott rajtam a gyűlölet, melyet a pártállam iránt éreztem. Elég bajom van azzal, hogy ezt magamban valamennyire kijavítsam. Azok, akik most megismétlik ugyanazt a pártállami magatartást, nem tudnak semmit sem ehhez hozzátenni.

Babarczy Eszter: Én most már néha viccesnek találom ezt az egészet. Azért a mosolyom nem őszinte, mert a morális állapotokba tényleg könnyű belebetegedni.

Debreczeni József: Én bele is betegedtem a szó szoros értelmében. A kilátástalanságba, az országéba, meg a saját egzisztenciális gondjaimba. Aztán írtam több könyvet, ettől is javult az állapotom, mostanság meg azon kapom magam, hogy egyre jobban érzem magam.

B. I.: Nocsak. És mitől?

D. J.: Afelől sosem voltak kételyeim, írtam is erről eleget, hogy egy szörnyű rezsim jön. De azt hittem – és rosszul ettől érzi magát igazán az ember –, hogy nagyon hosszú életű lesz. Mint a dualizmus meg a Horthy-korszak idején, amikor az ellenzéknek évtizedeken át semmi esélye sem volt. De most már szerintem nyilvánvaló, hogy nem erről van szó. Az a gátlástan vadság, amivel ez a rezsim igyekszik megvalósítani politikai céljait, nyilvánvalóan visszaüt. És ennek máris megvannak a jelei. A gazdasági helyzet is úgy alakult, hogy nem fogják tudni megadni a társadalomnak az akármennyire mérsékelt jólétet, biztonságot. Ha ezt garantálni tudták volna, akkor a magyar társadalom el lett volna egy ilyen autokratikus rezsimmel. De nem tudják. A nemzetközi gazdasági környezet is kedvezőtlen. Nálam a közgazdaságban sokkalta járatosabb emberek mondják, a kormányzat által űzött gazdaságpolitika fejre fog állni.

U. R.: Abban reménykedtek, hogy ez hamar véget ér, mert annyira rosszak? Tévedtek. Noha a reformokhoz nincs kellő szakmai hátterük, képtelenek bármit is kiizzadni magukból, még rosszabbak annál, mint amit várni lehetett, de nem fogják föladni. A következő választásokat biztos, hogy megnyerik. Legalább nyolc év uralmuk ígérkezik, és ezt az ország iszonyatosan meg fogja szenvedni.

VH: Miből gondolja?

U. R.: Mert a magyar történelem ismétli önmagát. A jelenleg hatalmon levő politikai elit megismétli a politikai cselekvés összes olyan elemét, amely jellemző volt a dualizmus idején, a két világháború között, de még a kommunizmus korában is. Tekintélyelv, az ellenfelek kirekesztése a hazából és a nemzetből is. A cél is világos – miként Orbán fogalmazott –, hogy egyetlen centrális erőtér uralkodjék, ráadásul rendkívül magabiztosak. Nem cinikusak elsősorban. Mélyen hiszik azt, hogy nekik, és csak nekik van igazuk. Ez mutatja meg leginkább az ország politikai kultúrájának arcát. Azért van ekkora és tartós támogatásuk, mert a lakosság túlnyomó többsége, ha nem is ért velük egyet, de természetesnek veszi, hogy akié a hatalom, azé az igazság.

D. J.: Ha így teszed, akkor hibásnak tartom, hogy akár a dualizmushoz, akár a Horthy-korszakhoz hasonlítod a mostani korszakot. Bethlen Istvánt, Tisza Kálmánt, Andrássy Gyulát, sőt, Tisza Istvánt se sérteném meg azzal, hogy Orbán Viktorral vonok párhuzamot. Szerintem elég tiszta képlet, hogy mi van. Autokrácia van, magyarul önkényuralom. Fontosak a szavak. Az autoriter, vagyis tekintélyelvű helytelen jelző ebben az esetben. Azt, hogy tekintélyelvű, azt lehet mondani a Horthy- vagy a Kádár-rezsimre, vagy a De Gaulle-i rendszerre. De amikor a hatalom a jogállami normákat áthágva, tetszés szerint érvényesíti az akaratát, az önkényuralom. Amikor minden közjogi pozíciót egyetlen személy kontrollál, akkor ennek a neve önkényuralom. A demokrácia egyik legfőbb biztosítéka a hatalommegosztás. A kormányzati hatalmat birtoklók ellenőrzésére vannak közintézmények, a Költségvetési Tanácstól az Alkotmánybíróságig, tucatnyi ilyet tartanak számon. Az Alkotmánybíróságot megfosztották jogosítványai nagy részétől, a törvényhozást gyárként működtetik, visszamenőleges hatályú törvényeket hoznak, a független bíróságot maguk alá rendelik, nem is szólva az ügyészségről, és megindult a roham az utolsó független intézmény, a Magyar Nemzeti Bank ellen is. Amikor minden egyes ilyen közintézményt elfoglalnak és Orbán bizalmi embereit ültetik oda, akkor nyilvánvaló, hogy ezt a hatalommegosztást felszámolták. A dualizmusban ezzel szemben még független bíróság működött. Nem volt ehhez hasonló médiahegemónia. A Horthy-kor­szak­ban részben igen, de a dualizmus idején sokszínű sajtó létezett. A tiszaeszlári perben például felmentette a vádlottakat a független bíróság, amikor a hozzánk ké­­pest mintaadó demokráciának tekintett Franciaországban Dreyfusst elítélték. A ma hatalmon lévőkre se tekintenék úgy, mint a jobboldali úri elit örököseire. Többnyire első generációs, vidékről jött értelmiségiek – amilyen én is vagyok, de nagyon remélem, belőlem hiányoznak a hatalmi agresszivitásnak azok a vonásai, amelyek őket jellemzik. Nem csak Orbánra gondolok, Lázár János is tipikus példája ennek. Simán el tudnám képzelni nagyhatalmú megyei párttitkárnak az előző rendszerben. A cinizmus meg a fanatizmus összekapcsolódnak.

B. E.: Bethlen idején, ha már a példaképüket emlegetjük, korlátozott volt a választójog, így azt a fajta popu­lizmust, amit a Fidesz most képvisel, a konzervatív politikai elit akkor még meg tudta úszni. Ma már nem tudja megúszni. Így aztán kialakult ez a nagyon vicces helyzet: van ez a magát konzervatívnak tekintő, hosszú távra tervező politikai elit, amelynek állandóan engedményeket kell tennie a legkülönbözőbb magyar érdekcsoportoknak, és ezért önmagával folyamatosan ellentmondásba keveredik… Látom a szemeteken, hogy most jön a kérdés a kétharmados cikkemmel kapcsolatban…

B. I.: Jól látod, de a többiek sem ússzák meg a szembesítést. Miért előnyös a kétharmados Fidesz-győzelem? – ezzel a címmel írtál cikket tavaly februárban. A hatékony kormányzás érdekében érveltél a kétharmad előnyei mellett. Igaz, később azt is elmondtad, nem hitted volna, hogy ilyen gátlástalanok.

B. E.: Tudom, nagyon nehéz érzelmileg elfogadni, amit írtam, nagyon sokan felháborodtak rajta, felháborodnak most is. És bevallom, azt én sem gondoltam, hogy átírják az alkotmányt, ráadásul ilyenre… Mégis úgy érzem, igazam volt. Mert akkor is azt gondoltam és írtam: vagy megoldják az ország gondjait, amelyeket eddig senki sem oldott meg és akkor áldásom rájuk, vagy nem oldják meg, és akkor úgy buknak meg, hogy a Fidesz belülről feszül szét… Ez utóbbi szcenárió látszik most megvalósulni: Fellegi, Pokorni, Navracsics… Kezdenek kialakulni olyan törésvonalak, amelyektől Orbán egyre bizonytalanabb, kínos gesztusokra kényszerül. Pedig az ő imázsa az volt, hogy sohasem téved, és fölötte lebeg mindennek, mint valaki, aki kézben tartja a világtörténelmet. Ezt az imázst ma már úgy sem tudja fenntartani, hogy szinte teljes egészében kontrollálja a médiát. Tudjátok, amikor leírtam a véleményemet, akkor sem volt egyetlen olyan szakember, főleg nem a ballilberálisnak nevezett oldalon, aki nem értett volna egyet azzal, hogy a jóléti állam túl nagy, az adósság túl nagy. Amit most csinálnak, annak én is áldozata vagyok, hiszen én is nehezen kapok munkát és nem csak politikai okból, de az államadósságot akkor is le kell építeni, a hiányt le kell faragni, az önkormányzati rendszert rendbe kell tenni, az iskolarendszert, az egészségügyet át kell alakítani. Ez az, amire egyedül a kétharmad adott lehetőséget. Most a Fidesz olyan helyzetben van – a mi szerencsénkre, hosszú távon –, hogy muszáj megtennie. Ha magától nem is akarta, rákényszeríti a külső környezet, a pénzpiacok nyomása, az EU, az IMF. Ezeket a nagyon kemény intézkedéseket akkor is végre kell hajtani, ha már egyébként visszakozna, mert jól látszik, hogy veszít a népszerűségéből. Paradox helyzet…

D. J.: Bocsánat, a kétharmad a magyar alkotmányos szerkezetben azért jött létre 1989-ben, hogy a nagy ügyeket konszenzussal, az ellenzék egyetértésével rendezzék. Egyeztetésre, kiegyezésre való a kétharmad, nem önkényre. Volt már arra példa, hogy a baloldal, a liberálisokkal, kétharmadot szerzett 1994-ben, és bár az önkormányzati törvénybe belepiszkáltak, aztán visszafogták magukat. A mostanihoz hasonló dúlás nem történt.

U. R.: A fideszes jobboldali elit reformképtelen. Ezzel elszalasztotta azt a lehetőséget, amelyet a kétharmaddal kapott. Pedig egy jobboldalias országban valóban inkább a jobboldal képes szervesebb demokráciába átvezetni egy nemzetet. Nyugat-Németországban óriási szerencsére az euroatlanti államok nem a szociáldemokratákat segítették kormányra, hanem Adenauer konzervatív jobboldalát, mert ezáltal a valójában a nácikhoz húzó német többséget nem provokálták. Ez a többség bele tudott nőni egy jobboldali tónusú, de euroatlanti típusú demokráciába, meg tudta szokni annak a játékszabályait. Baloldali, jozefinista megváltásigénnyel nem lehet lenyomni alapvető és elég sok megpróbáltatással járó reformokat egy jobboldalias társadalomnak a torkán, Ettől még igaz az is, amit Jóska mond a jelenlegi kormányzat autokratikus vonásairól. Újabb példaként a minapi parlamenti vitában azt ordította a miniszterelnök, hogy micsoda vircsaft ez, meg hogy az ellenzék hátba támadta. Tán már észre sem vesszük, de ez megint csak egy tekintélyelvű gesztus, hiszen alapvetően az ellenzék dolga megbírálni azt, hogyan viselkedett Brüsszelben.

B. I.: „Még sehol sem sikerült elmaradott állapotokból baloldali, liberális segédlettel demokráciába fejlődni.” Ezt Ungváry Rudolf írta a Népszabadságban majdnem négy éve. Emlékszem, azt is írtad, hogy Magyarországon a reformok mindaddig megbuknak, amíg nem a jobboldal kényszerül a végrehajtásukra. Most akkor mi van, elindultunk a reformok útján?

U. R.: Mint mondtam, ez a lehetőség el lett tékozolva, és nem véletlenül. A magyar jobboldali elit nem tudja megismételni azt, ami Lengyelországban lejátszódott, ahol a Kaczyńskyéktól levált egy centrista jobboldal. Az ország jelenét meghatározta a múltja, ott a háború alatt volt egy emigráns polgári kormány, melyhez hasonlót az akkori magyar jobboldal nem tudott kiizzadni magából. Ez meghatározó volt abban, hogy Lengyelországban hamar ki tudott alakulni egy euroatlantista, centrista jobboldal, Magyarországon meg…

D. J.: Én úgy látom, hogy Orbán most megy át félelmetesből nevetségesbe. Nem akarok belemenni abba, hogy mennyire jobboldali a magyar társadalom, és mit fogadna el egy jobboldali rezsimtől, de ezt a második világháború utáni német párhuzamot se tartom helyénvalónak. Ott a náci őrület után egy demokratikus berendezkedés valósult meg. Elfogadom, hogy ezt a német társadalom könnyebben vette Adenaueréktől, mint a szociáldemokratáktól, de itt semmi ilyesmiről nincs szó – épp ellenkezőleg. Reformokról sincs szó. Ami most történik, akár a szakpolitikát, akár a hatalmi berendezkedést illetően, az mind negatív, antidemokratikus, a korszerű, kívánatos reformokhoz ezeknek semmi közük nincsen.

VH: E tekintetben akár elégtételt is érezhet, hiszen ön a választások előtt is a lehető legsötétebb víziót festette a Fidesz kétharmadának esetére. Azóta is konzekvens.

D. J.: Még ha vízióimat igazoltnak is látom, most mégsem értek egyet Rudi sötét jövőképével, mert – bár tudom, értelmetlen tippelni –, de én nem gondolom, hogy még két választást, vagy akárcsak a következőt megnyerhetik. Abban sem vagyok biztos, hogy választásokkal lesz vége a dolognak.

VH: Mi mással lehet még?

B. I.: Káosszal.

VH: Na, akkor Bächer Iván se maradjon ki a szembesítésből. Ön ugyebár, emlékszünk, több éve már, „ököllel verte a zongorát” a választások előtt. De akkor azt írta, polgárháború nem lesz, mert ahhoz két fél kell. Polgárháború nem, káosz igen?

B. I.: Sajnos ma már nem hiszem, hogy Magyarország megússza zavaros idők nélkül. Tömegtüntetések, éhséglázadások, kisebb pogromok Észak-Magyarországon, szinte biztosan lesznek. Zűrzavar lesz.

D. J.: Én meg elmondom a ’89-es személyes élményemet. Ellenzéki jelöltként indultam az időközi választáson Kecskeméten, nyomasztó volt az MSZMP fölénye. Ott volt a húszemeletes pártház, a városi televízió, a Petőfi Népe, mi meg egy presszóban tanakodtunk azon, hogy a röplapokat miként juttatjuk el a postaládákba. Aztán 70 százalékkal nyertem el a mandátumot. Eljöhet egy olyan időszak, amikor már minden visszaüt.

U. R.: Kellemes emlék, az igaz, csakhogy ’89-ben is a pártállam nyert volna, ha a nemzetközi erőtér nem olyan, amilyen, és ha a Szovjetunió megmarad olyannak, amilyen volt. Akkor még húsz évig fennállhatott volna az a rendszer a maga manipulatív eszközeivel. Ahogy ezek is képesek lehetnek rá.

D. J.: Nem állomásoznak az országban idegen csapatok, az Európai Unió pedig nem Orbán közege.

U. R.: Igaz, mégis tragikus, ahogy el tudták adni magukat az európai jobboldalnak, amelynek fel kellett volna ordítania. Még mindig nincs veszélyérzetük.

D. J.: Ez csak idő kérdése...

B. E.: ...és már most is vannak jelei, ha nem is az ordításnak, a hangos szónak biztosan. A német kormány, és maga Merkel kancellár is nagyon komoly figyelmeztetést tett.

U. R.: Merkel nem igazi jobboldali. Barroso viszont az. Ő sem vett észre semmit, se az EU-s társaság többsége. Nekem nagyon közeli barátaim vannak ebből a világból és érzem rajtuk, hogy sejtelmük sincs, mi történik itt.

B. E.: Azért az Orbán-kormány kapott rendesen a klasszikus konzervatív lapoktól is…

VH: A helyzetet jól érzékelteti, hogy a napokban Paul Krugman, a New York Times Nobel-díjas állandó szerzője Magyarországtól óvta az EU-t, mert itt „a demokrácia papírvékony látszata mögött tekintélyelvű rendszer kiépülése zajlik”.

D. J.: És egyetlen komoly nyugati politikus sem tette be a lábát ide a 2010-es választások óta, ami elképesztő, ha figyelembe vesszük, hogy ebből fél évig Magyarország volt a soros EU-elnök. Orbánnal már nem nagyon állnak szóba. Zsebre tett kézzel, dúlt arccal, egyedül sétálgat Brüsszelben.

U. R.: De nézd meg Fehéroroszországot: milyen mértékben képesek még mindig fenntartani a diktatúrát. Ez nálunk sem lehetetlen.

B. E.: Van azért egy nem elhanyagolható különbség: a fehérorosz diktatúra mögött ott áll Oroszország.

U. R.: A fehéroroszországi diktatúra mögött a fehéroroszok tömege áll. A bátyuskát elfogadók tömkelege. Ahogy itt is. Mert azt szokták meg, hogy a politikában mindig kell egy atya.

B. I.: Közben még a szavainkat is ellopják. A Fidesz legnagyobb bűne, amit a magyar szóval művel. A hazugságözön, a szavak tönkretétele, kiforgatása, a közhelyek, a teljes infantilizmus, a művészetben a giccs és a fasisztoid szimbólumok megjelenése, a teljes kulturális leépülés… Csak a jobboldal foglalkozik a múlttal hazug módon, ennek most érik be a gyümölcse.

VH: Mi lehet a kiút?

B. E.: Ha átrendeződik a 2002-re kialakult magyar pártpolitikai térkép. Nincs konzervatív párt, nincs kereszténydemokrata párt, nincs szociáldemokrata párt…

D. J.: Mert felfalta őket a Fidesz.

B. I.: Könnyű prédák voltak.

B. E.: … persze, mert a magyar választók mégiscsak olyan világból jöttek, amely lábszagú volt, meg kicsinyes, amelyet minidiktátorok töltöttek meg, viszont biztonságot és egzisztenciát nyújtott. Van egy dolog, amit Orbán őszintén és komolyan hisz, és ezzel próbál maga iránt abszolút lojalitást nyerni, és ez pedig az, hogy úgymond a komcsik, tehát az előző rendszer elitje, a mai napig a kezében tartja Magyarországot. A Fideszben ez a hittétel, ezért kell nekik folyamatosan forradalmat meg szabadságharcot folytatniuk, ezért megengedett minden eszköz. Ez persze nem igaz, és mint ahogy az elmúlt nyolc évre sem lehet már sokáig hivatkozni, arra sem, hogy az állampárt hajdani vezetői tartják a kezükben az országot… Egyre kevesebb az a választó, aki ezt beveszi. Emiatt azt gondolom, hogy ha lenne ellenzék, akkor a Fidesz elvesztené a választásokat.

B. I.: De nincs.

U. R.: Amilyen az ország jobboldala, olyan a baloldala. Ellenzék ugyanazért nincs, amiért ez a jobboldal olyan, amilyen.

D. J.: Hadd térjek vissza arra, hogy Orbán Viktor komolyan hiszi, itt a kommunisták uralják a terepet az informális pozíciók birtoklása révén. Ez a kommunistázás 1998-tól vált ismét a fideszes retorika vezető szólamává, azon az alapon, hogy a nagy rabláshoz a fedő ideológiát megteremtsék. Simicskánál el tudom képzelni, hogy hisz benne, az ő apja ’56-os volt, meghurcolták, börtönbe került, tehát benne van egy ilyen családból jövő, zsigeri antikommunizmus. De Orbánban nem lehet. Az ő apja tipikus példája az MSZMP-s menedzserelitnek. Privatizálta a bányát, ráadásul a fia kormányzása idején hatalmasakat kaszált. 2002–03-tól az én számomra másodlagos, ma pedig már érdektelen a jobb- meg a baloldal. Szerintem a magyar politika törésvonala a demokratikus meg az antidemokratikus erők között húzódik. 2003 óta úgy látom, hogy Orbán a magyar demokrácia legfőbb ellensége, azóta így helyezem el magam az oldalak között.

VH: El is helyezte magát. Politikus lett, alelnöke a Demokratikus Koalíciónak. Az pedig, öndefiníciója szerint, mégiscsak egy balközép párt.

D. J.: Patetikusan hangzik, tudom, de én elsősorban demokrata vagyok, másodsorban liberális, harmadsorban pedig konzervatív, ha úgy tetszik, jobboldali. Nyilván az én egykori MDF-es barátaim sem értik, hogy mit keresek Gyurcsány oldalán. Én nem a baloldalon vagyok, hanem a demokratikus oldalon. A valódi kérdés, hogy azok, akik a rendszerváltozás idején az MDF kötelékében részt vettek az eseményekben, azok mit keresnek az orbáni autokrácia oldalán.

VH: A többiek is aktív szerepet vállalnak. Babarczy Eszter az Egymillióan a sajtószabadságért csoportban, Ungváry Rudolf a Demokratikus Charta gyűlésének szónokaként. Miért?

U. R.: Rejtély. Elnézem olyik rokonomat, éppen az ellenkezőjét csinálják.

B. E.: A Milla nem politikai mozgalom. Én azt korábban leírtam, hogy ha hozzányúlnak a médiához, kimegyek az utcára. Ez történt.

VH: Ez nem politikai szerepvállalás?

B. E.: Bizonyos értelemben az, de pusztán csak a politikai alapjogaimat gyakorlom azzal, hogy az utcán tiltakozom sok tízezer emberrel együtt. Nem egy párt mellett szólalok fel, és különösen nem vállalok tanácsadói pozíciót, mert rájöttem, hogy politikus értelmiségit csak fügefalevélként használ.

D. J.: Kétszer léptem be pártba, mindkettő új volt: 1988-ban és most. Mindkétszer rendkívüli helyzet volt. Amikor normális üzemmenet van a politikában, akkor rólam kiderült – 1993-ban, akkor zártak ki az MDF-ből –, hogy a publicista énem erősebb, mint a pártpolitikusi. Nem én jelentkeztem, Gyurcsány kifejezetten kért, hogy vállaljam el. A róla írt könyvem óta elég közel állunk egymáshoz. Sajnos jobboldali pártba nem léphettem be, mert azokat már elvitte a Fidesz.

VH: Amiről eddig beszéltünk, igen sötét képet fest a mai Magyarországról. Az a kérdés, van-e ennek alternatívája?

D. J.: Mire kell, megteremtődik. Én e tekintetben is optimista vagyok. Hisz 1988-ban sem gondolhatta senki, hogy itt váltás lesz. Most még nyilvánvalóan nincs kormányképes alternatíva. Nem beszélve arról, hogy a kormányzás alapfeltételei is hiányoznak, hiszen kétharmados körbe soroltak minden érdemi területet, és a saját embereiket ültették a korábban független intézményekbe. Az igaz persze, hogy nagy baj lenne, ha tavasszal választások lennének. Bár ma már nem zárom ki, hogy a Fidesz azt is elveszítené. 2002-ben is meglepetésként érte a Fideszt a vereség, pedig akkor még csak szelíd nyomulás folyt. A közvélemény-kutatás pedig csak olyan társadalomban tud jól működni, ahol a megkérdezettnek nincs mitől félni.

B. E.: Én viszont nem vagyok optimista. Amilyen állapotban most az ellenzék van, az sokáig fog tartani. És azt sem látom, hogy a mostani ellenzéki „választékból” hogy jönne össze egy kormány.

D. J.: Nem lehet a mostani közhangulatból kiindulni, mert radikálisan meg fog változni. A Fidesz legitimitása szét fog porladni.

B. E.: Most is porlad, csak ki van helyette?

D. J.: A választás 2014-ben esedékes, ma még nem érdemes megjósolni, hogy melyik párt mennyit kap.

B. E.: Látom, ahogy mindenki kétségbeesetten próbál létrehozni egy működőképes pártot. Szegény Bajnait bombázzák azzal, hogy csináljon pártot, de ő nem akar.

D. J.: Azt elképzelhetőnek tartom, hogy Bajnai több demokratikus párt által támogatott közös miniszterelnök-jelölt legyen.

U. R.: Hogy mi lesz? A megoldás kulcsa a jobboldal kezében van. A jobboldalról kell leválnia egy centrum felé törekvő társaságnak, és az fog tarolni.

VH: Le tud válni a Fideszről egy centrista szárny?

U. R.: Én nem mondtam, hogy a Fideszből kell leválnia, azt mondtam, hogy a magyar jobboldalról.

B. E.: Ha létre tudna jönni egy középbal vagy középjobb – majdnem mindegy – párt, az mint a sicc, úgy menne be a parlamentbe negyven százalékkal. Nem a Jobbik fedi le Magyarországot. Csak amikor az elit ellenességnek nincs más pártja, akkor szavaznak rá.

D. J.: Szerintem a jobboldalról nem jöhet a megváltás. Nemcsak arról van szó, hogy, nem tudunk megnevezni embereket, hanem ahogy megy előre az idő, oly mértékben kompromittálódik a jobboldal mindenestül, értelmiségestül, egyházastul, elveszti a becsületét. A közgazdászok váltak le először: Bod Péter Ákos, Mellár Tamás, Chikán Attila és mások. Orbánt érték bírálatok a gazdaságpolitika miatt, de általában a jobboldali értelmiség szó nélkül tudomásul vette azt, amit a Fidesz művel a demokráciával, sőt tapsolt neki.

U. R.: Le kell válni a jobboldalról a közép felé tartó politikai személyiségeknek. Hogy kik lesznek, nem tudom, személyekben nem tudok gondolkodni. Azt tudom, hogy valahol, a lengyel folyamathoz hasonlónak kell megismétlődnie, de mivel ez egyelőre nem körvonalazódik, ezért még egy választási ciklus biztos benne van a dologban.

B. I.: A fiatalok közül ki fog termelődni az a bizonyos konzervatív, liberális, jobboldali párt, amely elfogadható minden aggódó, gondolkodó demokrata magyarnak. Olyanoknak, mint mi vagyunk.

VH: A napokban a sajtóban felvetődött egy nagykoalíciónak, mint megoldásnak az ötlete, amelynek legalább egy választási cikluson át ki kell tartania. Lehet-e ebben bármiféle szerepe Orbán Viktornak?

B. E.: Nem.

B. I.: Nem.

D. J.: Nem

U. R.: Semmiféle.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!