„Megváltozott a helyszín, az Európai Bizottság elé nem kaptunk engedélyt, így az Albertine térre menjetek. Öltözzetek melegen!” – figyelmeztették a szervezők a tüntetni induló belgiumi magyarokat. Szükség is volt a dupla zoknira, még akkor is, ha az otthonihoz alig fogható, itt mégis az apokalipszis kezdeteként értékelt hóvihart már letudtuk kedden.
A nevezett téren jó pár ember gyülekezett, de távolról nem lehetett eldönteni, a mieink-e azok. „Láttam, hogy ácsorognak ott szivárványos zászlóval, gondoltam, ez nagyon dicséretes, de én nem ide tartok” – foglalta össze egy fiú mindannyiunk dilemmáját. Ugyanis mikor valaki tanulni, dolgozni vagy vakációzni indul Belgiumba, nem jut eszébe, hogy zászlót kellene magával hoznia, hátha március 15- én tüntetni megy. De végül is jó irányba tartottunk: a szivárványos és EU-s zászlók egy európai meleg jogi szervezethez tartoztak, amelyet az háborította fel, hogy a magyar alkotmánymódosítás leszűkítette a család fogalmát.
Közelebb érve el lehet olvasni az Orbán névre számtalan angol szóviccet gyártó transzparenseket, sőt mikor megérkezünk a térre, már a kokárdák is kivehetőek. Bár itt sem egyszerű a helyzet: azt a kisebbséget leszámítva, akik régóta itt laknak, és az idők során ezt az ünnepi kelléket is beszerezték, a legtöbben csak logisztikai bravúrok vagy optikai trükkök (fotópapírra nyomtatott kokárda, amiről csak közelről látszik, hogy nem igazi) bevetésével tudta a problémát áthidalni. Vagy még úgy sem, így aztán zajos sikert arat, mikor egy csinos hölgy félbehajtott, megtűzött kis szalagokkal teli zacskójából elkezdi kínálni a többieket. Hogy honnan került elő, azt senki nem tudta. A jótevő – aki mellesleg a leghíresebb belga egyetemen kutat – meg szabadkozik, neki is a kezébe nyomták, hogy osztogassa.
De zászlóból még mindig hiány van, meg is fogadja egy egyetemista lány, hogy ha hazamegy a húsvéti szünetre, beszerez egyet, ki tudja, mikor jön legközelebb. A szervezők beszédet mondanak, a tüntetők pedig jönnek-mennek. Két negyvenes férfi gratulál egymásnak a jól sikerült plakáthoz („Orbán, emlékezz ’89-re!”), majd az egyik visszaindul a munkahelyére. Így van ezzel az a lány is, aki a múlt héten érkezett bizottsági gyakorlatra. „Eddig még nem voltam tüntetni, de most már tényleg úgy éreztem, hogy itt a helyem. El kellett a főnökömtől kéredzkedni. Mondta, hogy oké, de reméli, gyakran nem lesz ilyen. Nem tudtam neki megígérni” – meséli. Egy apuka is megáll, biciklijén gyerekülés, beugrik egy kis szimpátianyilvánításra, mielőtt elmenne az óvodába. De vannak sokkal elszántabb versenyzők is. „Hollandiában dolgozom, pihenni jöttünk Gentbe a barátnőmmel. Aztán mikor hallottam, hogy tüntetés lesz, gondoltam, megéri egy órát vonatozni, hogy itt lehessek” – meséli egy srác.
Két szónok beszél a sajtószabadságról, a röghöz kötésről, az alkotmánymódosításról. Közben nagy hógolyókat vágnak hozzánk az út túloldaláról. „Ahh, a jobbikosok” – viccelődik. „Igen, a Jobbiknak a belga kisiskolások körében is nagy a népszerűsége” – tódítja a mellette álló. Aztán megkomolyodnak, mert azt kéri a főszervező, hogy énekeljük el a himnuszt. „Otthon sohasem teszem hangosan, mert hamis a hangom, de most muszáj” – mondja egy lány a barátnőjének.
„Igazán családias volt a hangulat. Annyian voltunk kb., mint egy jó disznótoroson” – vonja le a következtetést egy férfi. A főszervező, aki egyébként egyetemista, és előző este még bőszen festette a plakátokat, nem ért ezzel egyet: „Nagyon elégedett vagyok. Csak a Facebookon hirdettük az eseményt, helyszínt is váltottunk. És tessék, több mint százan voltunk.” Nem is beszélve arról, hogy valószínűleg ez volt a legnagyobb március 15-i demonstráció az egész világon, a hóviharos Magyarországot is beleértve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!