– A háború után számos nyilas verőlegény igazolt át az ÁVH-hoz vallatószakembernek. Az ön regényében, A rendszerváltóban pedig az egykori szocialista állambiztonsági tiszt készít kompromittáló videókat a kormánypárt nagykutyájának megrendelésére. Tényleg csak a rendszereket címkézik át, az ember soha nem változik?

– Van egy típus, aki szeret a hatalom közelében jól élni. Ez a típus elárulja korábbi elveit. Pontosabban ennek a típusnak soha nem voltak elvei. Ismertem olyan MSZMP-párttitkárt, aki a rendszerváltást követően a MIÉP-hez igazolt át, mert úgy gondolta: ennek a pártnak áll a zászló. Ahogy a főhősöm mondja, politikai nézetet nem könnyű váltani – de nem neki, mert neki soha nem volt efféle. Csak életszemlélete volt. Így aztán a regényben simán belépett a kommunista pártba, aztán könnyedén átigazolt a rendszerváltás után is.

– Azért az MIÉP felvállalása mégiscsak egy ideológia felvállalása.

– Úgy tűnhet, de gyakran nem az. Néhány újságíró korábban a balos lapoknál a legbalosabb volt, most meg jobbos lapoknál a legjobbosabb – ám ez nem ideológia, csak pofázás, hogy mindenki lássa: „én kiabálok a leghangosabban”. Biztos vagyok benne, hogy mondandójuk nem belülről, meggyőződésből fakad, és ha újra változna a rend, nyomban bizonygatnák, hogy: őket kényszerítették; nem tehettek mást; beteg volt a gyerek; nem lett volna másik állásuk – és szívesen szolgálják most ezt a legújabbat, mert ők mindig is így gondolkodtak.

– Akkor a hatalom maga az ideológia?

– Állítólag tényleg így fogalmaztak azegyik pártnál, hogy nekünk a „hatalom megszerzése és megtartása” az ideológiánk.Ez viszont végtelen manőverezési lehetőséget biztosít: ideológia híján lehetünk olykor liberálisok, máskor keresztények, néha kicsit kádáristák, ha meg kell, hát szélsőjobbosok – politikai szükség (értsd: szavazatszerzési szempontok) szerint.

– Viszont minden ideológiai fordulathoz új valóságot kell építeni – leginkább virtuálisat. Olyat, amibe beleillik az új hitvallás. És a sok fikció mintha érzéketlenné tette volna az embereket a tényekre, mintha valódi valóságra már nem is lennének vevők. Azért mondja el „mesében”, miképp vett ellenzéki vezetőt a kormánypárt, és hogyan gründolt ellenzéki pártot, mert így jobban befogadják a valóságot a polgárok?

– A titkosszolgálatoknál, a párttársaknál és az ellenfeleknél nyilvánvalóan vannak a felvételek, dokumentumok, de csak akkor állnak majd elő velük, ha tényleg nagy szükség lesz rájuk, addig olykor csepegtetnek belőlük a sajtónak. Egyszer talán születnek erről cikkek, készülnek bírósági jegyzőkönyvek, de az irodalomnak lehet az a dolga, hogy fikcióként tálalja a tényekre alapuló városi legendákat is.

– Szivárgott már egy csomó minden, de a hatalom médiavalóságát nem repesztették meg a kompromittáló tények. A politikai mesék/fikciók képesek ilyesmire?

– Nem tudom. Egy jó újságcikk ma a közösségi média csatornáin tízezrekhez jut el, egy sikerkönyv néhány ezer eladott példányt jelent. De talán az irodalom erősebben hat az érzelmekre, talán egy titkos beszélgetés (az ellenzéki politikus felvásárlása a bordélyházban – a szerk.) fikciója többet megmutathat a rendszer lényegéről, mint egy cikk. Írok a könyvben egy Vlagyiszlav Szurkov nevű spindoktorról, aki többek között színművészetit végzett és Putyin miniszterelnök-helyettese is volt. Rendkívül okos, jó kiállású figura, aki szerint az a hatalom dolga, hogy összezavarja az embereket, álhíreket keverjen össze valódiakkal, ne tudja senki, mi is történt valójában. A szándékos zavarkeltéstől Szurkov azt várja, hogy az emberek elbizonytalanodnak, és úgy érezik: mégiscsak szükségük van erre  a hatalomra, hiszen egyedül képtelenek eligazodni a világ dolgaiban.

– Ha ön írná a fülszöveget, politikai scifiként határozná meg a könyvet vagy valóságtükörként?

– Egyik címkét sem ragasztanám a könyvre. Nem lehet visszakódolni a szereplőimet, némelyiküket több figurából gyúrtam össze. De a szereplőim tagadhatatlanul hasonlóak a mi világunk alakjaihoz.

– De az ábrázolt rendszer mégis maga a valóság.

– Úgy gondolom, hogy hasonló módon működik a magyar valóság.

– A magyar politikai valóság szereplőit a regény szerint a három p mozgatja: pénz, pina, politikai hatalom – mi a sorrend?

– A pénz a legfontosabb. A politikai hatalom önmagáért keveseknek fontos, meg aztán nálunk ez hozza is a pénzt. És pénzből a harmadikat is meg lehet vásárolni.

– Milyen képességek szükségeltettek a rendszerváltáskor, hogy valaki bekerülhessen a politikába, és milyenek kellenek most?

– A rendszerváltást nem mi küzdöttük ki, hanem a nagyhatalmaktól kaptuk. Egyedül a demokratikus ellenzék készült rá valamelyest, de ennek a tagjai sem hitték, hogy ez ilyen gyorsan bekövetkezik. Azaz rengeteg volt az esetlegesség. Valaki odakeveredett egy párt jelölőgyűlésére, és politikusként távozott, valaki felfedezte, hogy a nagyapja kisgazda volt, és ő is nyomban az lett, mások kommunistából hirtelen szociáldemokratává szelídültek. De az biztos, hogy a rendszerváltásnak volt egy értelmiségi jellege – így került rengeteg bölcsész és jogász az Országgyűlésbe. Most viszont úgy látom, még hátrány is lehet a felsőfokú végzettség, elég egy középfokú vagy egy jó sportkarrier. Aminek persze mérhetetlen szolgalelkűséggel kell párosulnia, az a jó káder, aki mindent szó nélkül végrehajt.

– Azért lehet hátrány a felsőfokú végzettség, mert a kritikus gondolkodás képességét feltételezi?

– Azt hiszem, igen. Ma némelyik parlamenti bizottság vezetőjének nincs diplomája, és olyan emberek nyújtanak be nagyon komoly jogszabálytervezeteket, akiknek fogalmuk sincs a témáról…

– Nem lehet, hogy hisznek benne?

– Nem tudom, de az biztos, hogy busásan megfizetik őket. Egyszóval egy nagyon erős elit- és értelmiségellenesség jellemzi ezt a mai hatalmat. Félművelt, magukat mindennek alávető figurák egész komoly hatalmat kapnak.

– Akkor a magyar politikus archetípusa az a félbunkó szereplő, aki egy rendszerváltó párt helyettes államtitkáraként kerül a közéletbe, aztán az eredeti pártját kinyíró miniszter kabinetfőnökévé emelkedik, végül pedig egy belháborúban újra gazdát vált, és segít „lemészárolni” korábbi főnökét?

– Igen. A magyar politikusoknak jellemzően nincs különösebb lelkiismeret-furdalása, nincs különösebb tudása. Kapcsolatrendszere van és alkalmazkodóképessége, ami lehetővé teszi, hogy bármilyen helyzetet el tudjon fogadni. Az ethosz, az erkölcs ebben a politikában gyakorlatilag szitokszó.

– A szívességek, árulások, mutyik sokasága, egyszóval a közös bűn mennyire köti össze a politikai elit tagjait?

– Sokat jártam korábban a kormány teniszpályájára, láttam az üzletelő figurákat. Akkor nagyon nagy volt az átjárás az egyes pártok között, tudtak egymástól kérni. Ez a teniszpálya ma már nem működik így, csak az egyik oldal képviselői járnak oda. Az utóbbi tíz évben az ellenfelek igazi ellenségekké váltak, csak olyan játszmát játszanak, amelyik a másik rovására megy – életre-halálra. Az persze más kérdés, hogy véleményem szerint minden ellenzéki pártból akadnak olyanok, akiket megvásároltak, korrumpáltak.

– És mi a helyzet a rendszeren kívüli erőkkel?

– Ők szerencsére kilógnak, például a civil szervezetek vagy a Momentum. Nem véletlen, hogy ők lettek a fő ellenség: nem képes integrálni őket a politika, nem tudja kilóra megvenni őket.

– És mire mennek? Ha nem kerülnek be a parlamentbe, akkor nem képesek változtatni, ha bekerülnek, akkor a rendszer felzabálhatja őket: például a Jobbik is elszámoltató, kvázi rendszerellenes pártként indult, mára azonban betagozódott az elitbe.

– Talán létezik kitörési pont. A most francia elnökké választott Emmanuel Macron példája azt mutatja, hogy a klasszikus pártrendszeren kívülről is lehet változtatni. Nem tehetek mást, bízom a fiatalokban, hogy megint lesz olyan politika, aminek van erkölcsi, morális tartása. Mert mára elképesztő mértékben elmocsarasodott a közélet, ismertem politikusokat, akik nem loptak: ők előbb-utóbb kisodródtak a rendszerből.

– Maguktól mentek?

– Nem. Egyszerűen hülyének nézték őket a pártjukban, és kinyomták őket. Az, hogy hiányzik a verseny, hogy csak a haverokat hozzák helyzetbe, hogy a közigazgatás minden szintjét hozzá nem értő, de párthű, a szakembereket rendre megalázó vezetőkkel töltik fel, nos, ez mindent szétroppanthat: a gazdaságot, a kultúrát, a közigazgatást, mindent. Hihetetlen hatalomkoncentráció jött létre, mindenről egy-két ember határoz, az alsóbb szintek pedig minden kritika nélkül végrehajtják a döntéseket. Mindenki mamelukká válik – mindenki tudja a dolgát: melyik újságírót kell kirúgni, melyik iskolaigazgatót kell kinevezni, és így tovább. És nincs semmilyen visszacsatolás a felső szintekre. Csak kuss van. Ez az a helyzet, amikor egy miniszter bokán rúgja az asztal alatt egy országos hatáskörű szerv vezetőjét, mikor belekezd egy témába, hogy ezzel a negatív információval ne terhelje a nagyfőnököt.

– Úgy érti, a rezsim vezetői is beszorultak a virtuális valóságukba?

– Szerintem ők is virtuális valóságban élnek, és nem is akarják meghallani a valóság hangját.

– Márpedig a jelen valóságát – és gyakorlatilag mindegy, hogy igazi vagy virtuális – a múlt valósága ellenpontozhatja, formálhatja. Ennek tudatában lát rá bármi esélyt, hogy érdemben nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat?

– Ez a hatalom nem akarja ezt. Sokan vannak közöttük, akik érintettek. Meg hát a bizonytalan szavazóikat ez eltántoríthatná tőlük. Azokat a híveiket persze, akik érzelmileg elkötelezettek, nem fordítaná át semmi. Ez kiderült, amikor Torgyán Józsefről kerültek elő papírok, de ő semmit nem vesztett a népszerűségéből.

– Azt mondja, ha kiderülne, hogy Orbán Viktorról valóban vannak az oroszoknál terhelő dokumentumok, az sem ingatná meg a kormánypárt bázisát?

– Nem hiszem. A hívek hamisítványnak neveznék a papírokat, illetve magukban mentségeket keresnének a miniszterelnöknek. Az elkötelezett hívek csak akkor ábrándulnak ki, amikor már megbukott a vezér.

– Lát erre esélyt?

– Vannak hírek arról, hogy belülről kik döfnék bele a kést, kik várják a bukását. De ez kiszámíthatatlan. Eltarthat tíz vagy húsz évig ez az állapot, de egy héten belül is történhet olyasmi, ami beindítja a bukási folyamatot.

– Nem túl rövid az utóbbi terminus?

– Nézze meg, mit írtak a lapok néhány nappal azelőtt, hogy megbukott egy-egy rendszer vagy kirobbant egy háború. Az esemény bekövetkeztéig szinte egyáltalán nincs benne a sajtólevegőben, hogy valami nagyon hamarosan történni fog.



Kerékgyártó István
végzettsége szerint jogász és filozófus.
Dolgozik a Somogy Megyei Tanács főosztályvezetőjeként, irányít privatizációs tanácsadó cégeket, társtulajdonosa közép- és nagyvállalatoknak, elvállalja az Országos Rádió és Televízió Testület főigazgatói posztját. Miután egy döntéssel nem ért egyet, 1999-ben lemond. Azóta szabadúszó író.
Legújabb regénye, A rendszerváltó az áprilisi Könyvfesztiválra jelent meg.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!