Oldalba kapta a hétmilliós Szerbiát a migránsáradat: a falvak és kisvárosok közterületei megannyi menekülttáborrá alakultak, a Vajdaság békésen viseli az újkori népvándorlást. Ám a béke repedezik, sokan attól tartanak, mi lesz, ha a magyar kerítés visszanyomja a menekülteket a szerb-magyar tanyavilágba, és azok „életkényszerből” kifosztják, letapossák azt. Most vállalkozó kedvű magánzók és az állam vállvetve préseli át a migránsokat hozzánk. A Vasárnapi Hírek riporterei Szerbiában jártak.

 
 
 
 
 
 

SZÖVEG: NAGY B. GYÖRGY

„Eljött a cigányok ideje, az összes füstös abból él, hogy ezeket a szerencsétleneket elvezeti a határig, Magyarba” – masszírozza kötözött könyökét egy horgosi szerb gazda. Ő nem bánja, hadd vastagodjanak csak a cigányok. Egyre több a menekült, korábban csak a falu központjában lézengtek, de most már mindenütt ott vannak. Az utca végén, ahol nekilódul a szántóföld, kiszakadt ajtajú-ablakú ház oldalában hűsölnek. Miközben egy tizenéves szír fiú a fotósból próbálja kiszedni, hogy tényleg megölik-e őket Magyarországon a rendőrök, kopognak a tudósító hátán. Balkáni sasorr árnyékolja a pöttöm cigányasszony arcát: Sefe! (értsd: Főnök!) – mondja, és nemzetközi jelnyelven (hüvelyk- és mutatóujj összedörzsölése) kérdi, akad-e pénz. Telefonjába pötyögi az összeget, úgy mutatja, 100 eurót kér, cserébe a határig kalauzolja a menekülteket. Fejenként? – kérdez vissza a „menekültfőnöknek” nézett újságíró. Kaszáló-karoló mozdulattal jelzi: az összeset.

Visszajöttek a stricik

Ár-érték arányos a tarifa, fapados a szolgáltatás. Ha egy menekült kocsival gördülne át a határon, már 250-300 eurót kóstál a fuvar. „Szabadka és Szeged összes bűnözője itt nyüzsög, még a stricik is hazajöttek Dániából, Hollandiából meg Németből, nincs nagyobb üzlet a migrizisnél (értsd: migránsok szállítása)”, emeli az ujját egy magyar gazdálkodó, akinek a határ mindkét oldalán vannak földjei. Bazi nagy Audikkal és Merdzsókkal csapatják a migriző „lányfuttatók”, azt használják ki, hogy mindenki „jugoszláv vendégmunkásoknak” nézi őket, így senki nem ellenőrzi járgányaikat. Megesik, hogy egy nap ötször is fordulnak, napi másfél millió forint – mintegy 5 ezer euró – leesik. (Érdekes intermezzo: a szabadkai Thália Színház előtt fekete Merci fékez, három arab ugrik ki belőle, majd bemasíroznak a teátrum alagsorában működő biliárdklubba. Lapunk munkatársai meg utánuk, de a zárva táblánál elakadnak.)

„Nem lehet megállítani a menekülteket, ez a szögesdrót sem fogja, majd az lesz, hogy egyszerre ötszáz helyen vágják át a rohadt kerítést, és hirtelen kiderül, hogy mindenhova őrtorony kell”, fitymálja a magyar állam csodafegyverét egy röszkei gazda. Egy szál boxerben várja a szerb oldalon Ásotthalomnál, hogy hazaengedjék, amikor megvilágosodik az izzó aszfalton: „Elő kell venni a Kalasnyikovokat, le kell lövöldözni vagy százat, aztán nem jönnek” – ad kéretlen tanácsot. Hogy miért kéne a menekültek vérét venni, arra nincs érve, sőt. Állítja, egy barackot nem vesznek le a fáiról, amikor átmennek a gyümölcsösén – még az ágakat is óvón félrehajtják. „Ha egy jó szót szólsz hozzájuk, videóra veszik telóval, és a GPS-koordinátákkal együtt hátraküldik a társaiknak, hogy ennek az embernek a földjén keljenek át.”

Fegyverek és lager

„Könnyen beszélnek a magyar magyarok”, sóhajt egy asszony a magyarkanizsai pénzváltónál, „ha megépül a kerítés, akkor itt ragadnak ezek a népek, és bármilyen békések, enniük csak kell. Ha éhesek, nyilván elveszik, amit akarnak”. Az asszony bátyja tanyán él, oda lassan ér ki a rendőr, ha kármenteni akar, magának kell megvédenie a földjét, így két új kutya került a portára, meg a szomszédtól (érdemdús veteránja a balkáni háborúnak) kért egy géppisztolyt. „Dehogy használná, csak úgy megmutatásra, elrettentésre van neki”, magyarázza testvérét a nő.

A szerb hatóságok is érzik, hogy szorong a vidék, ahol lehet, ideiglenes sátortábort építenek. Magyarkanizsán például a vásártérre húztak fel egyet – drótkerítéssel elrekkentett placc, füvén üresen tátonganak a katonai sátrak. „Mindjárt áthozzuk őket”, mondja a katonás szerb táborvezető, de a helyiek szerint már vagy két hete áll a „lager”, mégsem történik semmi. Csak erőszakkal lehetne bevonszolni őket, hiszen a település szélén el lennének vágva a buszközlekedéstől, az ételtől, no meg az áramtól, így gyorsan merülő okostelefonjaik „elsötétedése” után sem az otthon maradottakkal, sem a többi csoporttal nem tudnák tartani a kapcsolatot.

Állami segédlettel

Ezért a Fő tér alakul át „menekülttáborrá” – a segítőszolgálatok szétosztottak pár sátrat, az egyik ideiglenes hajlékot két ember próbálja felállítani, de nem áll a kezükhöz, úgyhogy csak leterítik a sátorponyvát és ráheverednek. A lakosok többsége közömbös, nem vesz róluk tudomást (így van ez a többi településen is), mindössze egy asszony méltatlankodik edukáló jelleggel: „hát itt veti le a nadrágját a koma, egy iskola előtt”. A pénzváltó, a burekes, a hamburgeres viszont kimondottan lelkes – utóbbi két új alkalmazottat vett fel, mióta kalligrafikus arab betűk hirdetik ablakában: nem disznóhúsból készülnek szendvicsei. „A város direkt nem ad nekik semmit, se vizet, se vécét, azt akarja, hogy beköltözzenek az ideiglenes táborukba”, szidja a vezetést a burekes, és kimondottan a polgármester rovására írja, hogy szarszag terjeng meg szemét kupacosodik mindenfelé. Vagy kétszáz ember mozog állandóan a téren, de a helyiek szerint egy órakor megsokasodnak, mert befut több-busznyi menekült. Aztán vissza is apad a tömeg. Egy részüket jelzés nélküli buszokra ültetik a banja (fürdő) mellett, és elviszik, nem tudom, hova, meséli egy néni. A helyiek, ahogy a szabadkaiak is, úgy tudják, hogy Királyhalom után szállítják le a menekülteket, innen már csak pár kilométer a határ. Ha úgy tetszik, a szerb állam nem csak szemet huny a menekültszállítás fölött (például a taxik menetrendszerűen viszik Szabadkáról és Kanizsáról az embereket), de tevőlegesen próbálja „elnyomni” a migránsokat a magyar határig. Ez nem túl nehéz, Királyhalom utolsó utcái a határba „torkollnak”.

A kerítés ritmusára

A határőrizeti munkát sem viszik túlzásba a szerbek, a zöld határtól diszkréten távol tartják magukat, és a csöppet sem titkos útvonalakat sem bolygatják. Például a menekültek a sztrádakerítést erősen megszaggatták, de a kutya sem állítja helyre. Először a barna arc emelkedik ki a Tisza töltése mögül, aztán követi a test: harminc év körüli szír férfi vezeti a csapatot, karon ülő gyerekek és gyér bajszú öregasszonyok szakadnak ki az ártéri dzsumbujból, hogy rátérjenek az útra. Némelyiküknél csak egy-egy kis zacskó, mások egyetlen divatos retikülbe szuszakolták előző életüket. A majd húsz emberre négy kenyér jut – több napra. Nem sétálnak, szinte galoppban menetelnek, belső kényszerütemre.

A migránsok vándorlási ritmusa egyelőre a kerítésépítés ritmusához igazodik, ahogy egyre messzebb kígyózik Ásotthalomtól a szögesdrót akadály, úgy tolódnak egyre nyugatabbra a határsértési pontok. Persze sokan nem kerülnek. Drótvágó sem kell, simán széthajtják a pengékkel megvadított drótot és magyar földre lépnek – kézvédő eszköznek bármi megteszi: atlétatrikó vagy pelenka egyaránt segít leküzdeni az akadályt. Egyelőre. Ugyanis a szögesdrót mögött épül az újabb kerítés, amihez már muszáj lesz drótvágót használni. A honvédségi cölöpverő félarasznyi vasrudakat nyom a földbe, amit klasszikus „telekre való” dróthálóval burkolnak. Az új kerítés mintegy nyolcvan centiméterre magasodik majd a jelenlegi mögött, úgyhogy aki átjut az első vonalon, az gyakorlatilag beszorul. Persze, egy jó erővágó mindent megold.

Címkék: Riport, menekült-migráció-bevándorló, Fókusz

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!

KOMMENTÁR

„Részese vagy valaminek, ami sokkal nagyobb nálad, fel sem tudod fogni, mennyivel. Sírni tudtam volna, pedig nem vagyok sírós” – mesélte egy barátom. Ő három felnőttet, egy kamaszt és hat gyereket vitt haza egy este, mert nem tűrte tovább a lelkiismerete, hogy kisgyerekeket lásson a földön aludni. A barátom szállást, takarót és fürdőszobát biztosított nekik. Nem tudja, mi lett velük azóta.
Tanulnunk kell az emberséget. Néhány ruha, pár palack víz, szőlőcukor, némi cigaretta – igenis büszke vagyok arra, hogy hozzájárultam ahhoz, hogy a menekültek némelyikének jobb legyen. Most mégis megszégyenülve érzem magam. Nem azért, mert ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a CÖF szóvivője közölte: „aki a migránsokat védelembe veszi, az jogsértést vesz védelembe”. Hanem azért, mert gonoszság, amit Lomnici mond, sokan meg csak hallgatják. Hogy Magyarország ne csak a kitaszítottság és a gyűlölet állomása legyen a menekülteknek kontinenseken átívelő útjuk során, arról tett például Sólyom László volt köztársasági elnök is a minap. Háztartási keksszel kínálta a parkban üldögélő menekülteket. Ő ugyanis kisgyerekeket látott ott, ahol Lomnici jogsértést.
–dhn