Vihar előtti csend ül a Vajdaságon. A görög–macedón határon felhúzott kerítés és a kedvezőtlen időjárás eddig megállította a menekültek áradatát. Ám az utóbbi napokban ismét érezni lehet, megindultak az emberek Európa felé. Lehet, hogy pár hónapon belül a magyar–szerb határon fekvő Kelebija – Tompa túloldala – az új Idomenivé válik, ahol ezrek torlódhatnak fel.
„Semmi nem állíthatja meg az embereket. Csak jönnek és jönnek” – mondja Broniszlav, a Balkan Center for Migration and Humanitarian Activities (magyarul: balkáni migrációs és humanitárius központ) jogásza pár száz méterre a kelebijai tranzitzónában növekvő sátortábortól. A szerb hatóságok igen szigorúan őrzik a senki földjét, a Vöröskereszt és az Orvosok Határok Nélkül segítőin kívül senkit nem engednek be. Még Broniszlavékat sem, akik így egy közeli kisbolt parkolójában üzemeltetnek hetente kétszer ideiglenes rendelőt és jogsegélyszolgálatot az autójuk nyitott csomagtartója mellett.
A jogásznak az a benyomása, hogy idén májusban körülbelül annyian érkeztek, mint tavaly. „Nagy különbség ugyan, hogy egy éve még szabadon jöttek-mentek. De aki elszánt, az ma is megfizeti az embercsempészeket” – mondja.
Most, hogy a görög–macedón határ zárva, az embercsempészek új megoldásokat dolgoznak ki. Broniszlav szerint feljövőben van az Albánia–Koszovó–Szerbia útvonal, de az abszolút sláger a Törökországon és Bulgárián át vezető ösvény. „Csak pénz kérdése, milyen gyorsan teszik meg a távot. Akinek futja rá, az három nap alatt Isztambulból Belgrádba érhet kényelmes autókon, és az útja során mindig várja az újabb és az újabb segítő” – avat be a titkokba a segélymunkás. Afganisztánból Szerbiáig körülbelül 6000 euró (1,9 millió Ft) a viteldíj, Törökországból 3500 (1,1 millió Ft). Ha a szerb–magyar határon valahogy átvergődnek, akkor Budapestről körülbelül 2000-ért (630 ezer Ft) viszik őket Németországba. Horvátországból 1500 (470 ezer Ft) a tarifa Szlovéniából pedig 1000 euró (315 ezer Ft).
Örök próbatétel
Akinek autóútra nem telik, annak gyalog kell átkelnie Bulgárián. Pontosabban a dzsungelen – ahogy egy csapat fiatal afgán férfi fogalmaz, akik a szabadkai buszpályaudvaron ütik el az időt.
A fiúk nemcsak az erdős terep veszélyeire panaszkodnak, hanem a bolgár rendőrök kegyetlenségére is, akik ütötték őket és könnygázt fújtak rájuk. Aztán a magyar hatóságokkal is meggyűlt a bajuk, mikor át akartak mászni a határzáron.
„Megharapott az őrkutya” – mutatja egyikük a friss kötést a kezén. Mivel meghiúsult a kísérlet, visszatértek Szabadkára, ahol egy német támogatásból fenntartott tüchtig-fertig táborban éjszakáznak, nappal meg várnak a csodára.
„A szerbek jók. Van étel, ital, tudunk tisztálkodni. Ha új ruhát is kapnánk, az még jobb lenne, de nem panaszkodhatunk. Csakhogy nem itt akarunk lenni” – mondja a csoport esze, Ali, aki angolul is jól elboldogul.
„A legtöbben megunják a várakozást, és visszamennek a nagy belgrádi táborba. Aztán ha ott is elegük lesz, újra visszatérnek, és ismét megpróbálnak átjutni Magyarországra – magyarázza Sztefan, a szabadkai taxisofőr. – Sokszor hónapokig tart ez a huzavona, amire minden pénzük rámegy.” Arra a kérdésre, hogy üzlet-e még a határhoz vinni őket, csak legyint: „a múltkor is én adtam vagy 200 dinárt az egyik szerencsétlennek”.
Kiváltságosok rangsora
A gondot ugyanis az jelenti, hogy a kelebijai és horgosi tranzitzónákból a magyar hatóságok naponta csak meghatározott számú embert engednek át a kapun, hogy benyújthassák menedékjogi kérelmüket.
Tompa szerb oldaláról naponta 40-50 ember kelhet át a fém forgóajtón, Röszke felé pedig legfeljebb 20. „Négy szír és tizenkét afgán kapta meg ma az engedélyt a belépésre. A szírek már átmentek, az afgánok közül még nem mindenki” – számol be a dolgok állásáról 10 óra tájban az afgán Faríd.
A fiú 28 napja rostokol a Röszke és Horgos között fekvő senki földjén, ahol a sátrak között mindig megül az égetett rőzse füstje. „Az a baj, hogy egyedülálló vagyok” – mondja. A magyar hatóságok ugyanis elsőbbséget adnak a családoknak, főleg, ha egy évnél fiatalabb gyerekkel utaznak.
Az előzetes belépési kérelmeket egy igen kacifántos módszerrel lehet az ideiglenes táborban beadni. A migránsoknak írniuk kell egy listát, amit átadnak az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) egyik munkatárásnak, amit a kék ruhás segélymunkás aztán továbbít a magyar hatóságoknak. A listán a családi viszonyokat, a már Európában tartózkodó hozzátartozókat és a nyelvtudást is fel kell tüntetni.
Sokat elárul az afgánok gondolkodásmódjáról, hogy választottak maguk közül egy vezetőt, akinek az a feladata, hogy mindennap átadja az UNHCR-esnek a listát. Farzani úr arca valóban bölcsességet áraszt, de inkább az élettapasztalat iránt érzett tisztelet az, ami erre a posztra alkalmassá teszi. Angolul nem tud, így a listát Faríd írja helyette.
A fiú már belekezdene a bulgáriai dzsungelben megélt kalandjainak ecsetelésébe, mikor megérkezik egy roppant mérges ENSZ-segélymunkás. „Megteszek minden tőlem telhetőt, de ehhez az kell, hogy ti is segítsetek nekem. Miért kell mindennap megváltoztatnotok a listán szereplő sorrendet?” – kérdi. Faríd békíti. Elmagyaráztatja vele a listaírás szabályait, és megígéri, újat csinálnak.
Az afgán fiút nem lehet a céljától eltántorítani, hiszen az apja mindenét pénzzé tette, hogy befizesse őt az európai útra. Ő azon kevesek közé tartozik, aki képes és hajlandó is megküzdeni a bürokrácia útvesztőivel. Csakhogy a magyar hatóság szelekciós rendszere a hozzá hasonló egyedülálló férfiak ezreit ejti csapdába Szerbiában, akik nála sokkal egyszerűbben gondolkoznak. Ha júniusban is ilyen ütemben jönnek majd, csak idő kérdése, mikor robban a bomba, és rontanak egyesült erővel a kerítésnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!