- A szolgálatoknak nem érdekük

- Még mindig vannak kompromatok magán- vagy pártkezekben

- Elképesztő, hogy nem sikerül megfejteni egy ötvenéves technológiát

- Nem úszható meg a szembenézés – interjú Rainer M. János történésszel, az 56-os Intézet igazgatójával

 
Rainer M. János - Fotó: Tury Gergely

– Lassan negyedszázada tart a belbiztonsági dokumentumok vizsgálata, kutatása. Tudjuk, hogy működtek a BM ügyosztályai, sejtjük, kik irányították az ügynökhálózatot, de még nem ismerjük magukat az ügynököket. Most készült el a mágnesszalagok vizsgálatáról szóló dolgozat (lásd keretes írásunkat) – közelebb jutottunk az igazsághoz 1995 óta, amikor az első belügyi iratfeltáró bizottság elkezdte a dokumentumok rendszerezését?

– Sok mindent tudunk már, amit 1995-ben még nem, de egy sor lényeges kérdésben, és főleg a dokumentumok nyilvánosságában nem léptünk sokat előre. Elképeszt, hogy tíz éve foglalkoznak ezekkel a szalagokkal, és az eredmény ma is annyi, hogy az adatok egy része teljesen, másik része részben, harmadik része egyáltalán nem olvasható. Nem egyiptomi hieroglifákat kell megfejteni, hanem egy ötvenéves technológiát. Mégis ugyanott tartunk, hogy kizárólag a mágnesszalagokról egyetlenegy személyt sem lehet százszázalékos biztonsággal azonosítani – ehhez szükségesek a papíralapú kartonok is. Márpedig a kartonrendszer erősen hiányos.

– Amit mond, abból két dolog következik: vagy nem a megfelelő szakemberek végezték a mágnesszalagok feldolgozását, vagy valakiknek nem érdekük, hogy nyilvánosságra kerüljenek az adatok.

– A most publikált tanulmány szerzői mind kitűnő szakemberek. Két tényt ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az egyik, hogy a mellékletek nélkül körülbelül százoldalnyi szöveg nagy része már ismert, a szolgálatok működését, az iratok tárolásának körülményeit, a feldolgozás nehézségeit már többször leírták. Az igazán érdemi részt a bizottság következtetései és ajánlása jelenti – ez legfeljebb a szöveg negyed részét teszi ki. Ráadásul az egyetlen igazi ajánlás az, hogy a szalagokat tegyük levéltárba. Így legalább a kutatók hozzáférhetnek az anyaghoz, ám ez továbbra sem jelenti azt, hogy a dokumentumok nyilvánosak lesznek. A másik tény, hogy a bizottság tagjai nem mérnökök, matematikusok, programozók, azaz nem értenek a mágnesszalag-technológiához. Az ezzel foglalkozó szakembereket a szolgálatok adták. És ne feledjük: a szalagok most is a szolgálatoknál vannak.

– Úgy gondolja, hogy a szolgálatoknak nem érdekük a dokumentumok nyilvánossága?

– Minden jel erre mutat.

– Ha elfogadjuk, hogy a mágnesszalagokon tárolt adatok csak részben olvashatók, és tudjuk, hogy mi lett a sorsuk a papíralapú nyilvántartásoknak, akkor úgy tűnik, végleg lemondhatunk arról, hogy megtudjuk, kik kikről mit jelentettek 1956 és 1990 között.

– Ez körülbelül az utolsó pillanat lehetne, hogy megismerjük az adatokat.

– Miközben időről időre felbukkannak észszerűnek tűnő érvek az adatok teljes nyilvánossága ellen.

– Lehet logikusan érvelni a nyilvánosság ellen, de különös módon az ellenérvek változnak. A ’90-es évek közepén a fő érv az ország nemzetbiztonsági érdeke volt. A 2000-es évek elején a személyes adatok védelme következett. Néhány éve pedig az egész ügyet okafogyottnak bélyegezték, mondván: az adatok csonkák, a teljes igazság úgysem ismerhető meg. A leginkább álszent érvelés egyébként az, hogy azért nem kell publikálni a hálózati személyek neveit, mert a hálózat felelőssége és szerepe valójában csekély a pártállam működésében. „Minek odadobni egyszerű, ártatlan embereket bűnbakként, koncként? Azok a valódi felelősök, akik a jelentéseket kapták, és akik beszervezték, instruálták ezeket az embereket, az ő neveiket kellene nyilvánosságra hozni” – mondják, akik ezzel érvelnek. És mivel az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára ebben kitűnő munkát végzett, azaz gyakorlatilag az összes fontos irányító neve már olvasható, kutatható, ez az érv valójában azt jelenti, hogy mindenki maradjon nyugton.

– A rendszerváltás után 27 évvel hozhat még politikai hasznot az ügynökakták eltitkolása?

– Ez a folytonos, makacs elutasítás arra utal, hogy még mindig kényes a téma. Eddig egyik igazán nagy kormányzó párt sem tudta és/vagy akarta megoldani az ügyet.

– Talán, mert minden kormánypárt érintett (volt), és nem akarták vállalni a rizikót.

– Biztos ez is benne van, de talán mégis fontosabb volna, hogy ne kelljen pánikolnia a kormánynak, hogy egy belügyi államtitkárról mikor derül ki, hogy ennek vagy annak a tartótisztje volt 1984-ben.

– Lehet, erősebb kísértés, hogy ügynöközéssel, komcsizással még mindig jól lehet kampányolni.

– Ez valószínűleg így van. Ne felejtsük el, hogy szinte biztos: még mindig vannak ilyesfajta „kompromatokat” tartalmazó adatbankok magán- vagy pártkezekben. A korábbi nagy leleplezések egy részénél – ilyen volt például Medgyessy Péter D 209-es ügye, Szabó István vagy Tar Sándor aktája – a mai napig nem lehet tudni, ki és honnan vette elő az eredeti dokumentumokat. Mert az érintett dokumentum nem volt a helyén: a levéltárban. Valaki vagy valakik kiemelték onnan, és eltették „jobb időkre”. Ez pedig azt jelenti, hogy még a listák teljes nyilvánossága sem jelenti feltétlenül a múlttal való teljes leszámolást.

1,6 millió 
ellenőrzést végeztek az állambiztonsági szakemberek már 1977-ben – köszönhetően a legkorszerűbb nyugati számítógépes technikának, amelyet az ügynökségeknél használtak.


A Kenedi-bizottság
Készítsen jelentést azokról a pártállami állambiztonsági iratokról, amelyeket addig még nem adtak át az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának – erre kérte 2007-ben a Gyurcsány-kormány azt a bizottságot, amit Kenedi János történész vezetett. A vizsgálat során a kutatók több kérdésben, például az iratok és a bennük szereplő adatok nyilvánosságra hozatalának formáiban, valamint a külföldieket is érintő akták megismerhetőségében nem értettek egyet. A Kenedi-jelentés dokumentációját 2008 szeptemberében adták át a polgári nemzetbiztonsági szolgálatok irányításáért felelős tárca nélküli miniszternek.


Az Alkotmányvédelmi Hivatalban (AH) őrzött 18 titkos minősítésű mágnesszalagot 2015 szeptemberében kezdték vizsgálni a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (NEB) és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára szakemberei – az erről szóló jelentés több mint 120 oldal lett. A mágnesszalagokra már az 1995-ös iratfeltáró bizottság felhívta a figyelmet, adatállományukat a 2009-ben létrejött másik bizottság tette részben olvashatóvá (a jelenlegi számítógépes rendszerekkel). A szalagokon megőrzött adatállomány nem csak ügynökneveket tartalmaz, így részben több, részben kevesebb, mint egy ügynöklista. Az adathordozókon 58 ezer – különböző típusú – adat található. Nagy részük személyekre vonatkozik, de akadnak például titkos lakásokról szóló információk is. A szalagok tartalmaznak ügynökneveket, de ügynöktörténeteket, valós tevékenységre vonatkozó adatokat nem. A nyilvántartás töredékes, inkább csak egy „puzzle-darab” a teljes képhez, így nem értelmezhető önmagában.



Ahogy távolodunk időben az akkori eseményektől, az emberek úgy lesznek egyre közömbösebbek a téma iránt. Én azt gondolom, hogy akit nem érdekel, azt nem kell bántani ezért, de a megismerés jogát nem lehet elvenni az emberektől



„A két ünnep között [1990 decemberében] kihirdették Pallagi Ferenc, akkori miniszterhelyettes írásos utasítását. Ez lényegében elrendelte az összes érdemi iratanyag megsemmisítését. Meg kellett semmisíteni az ún. objektumdossziékat. […] Meg kellett semmisíteni – most már kivétel nélkül – az összes „F” dossziét, az állampolgári bejelentések dossziéját, az ún. „vonal”-dossziékat, a „K” és „T” lakások dossziéit, és a végén a hálózati személyek dossziéit is. […] Sőt, a megsemmisítési jegyzőkönyvek nyilvántartására szolgáló főkönyveket is megsemmisítették. Tehát semmiféle okmány nem maradt. […] A szállítást egy terepszínűre festett, FU 14–49-es fedő rendszámmal ellátott, ponyvás kisteherautó végezte. Egyszerre öt ládát szállítottak el, ami nagyjából egy páncélszekrény ledarált iratanyagát tartalmazta […] Ócsára. Ott van a BM-nek egy objektuma. A BRFK-ról két tiszt kísérte. Ők mesélték, hogy amikor kiértek, legnagyobb meglepetésükre BM-es operatív tisztekbe botlottak, akik éppen a saját anyagaikat égették a kazánházban. El is kezdtek mindjárt szentségelni. – Csak nem ti is égetnivalót hoztatok?! Vigyétek a francba, vagy csináljatok vele, amit akartok, ide ne hozzátok! […] A teljes elégetett anyagot olyan 40-50 mázsára tippelem.”
(Részlet F. Havas Gábor: A belső elhárítás belső szemmel című interjújából. Az interjúalany: Bajcsi István volt állambiztonsági tiszt. Beszélő 1990/5–6–7.)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!