Ádám a vödrön ült, Zsolt az ég felé nyúlt - így halt meg a két barát

Ott fekszenek, lent a mélyben. Egymás mellett. Közel a szénhez. Ennél közelebb nem is lehetnének hozzá. Ennél távolabb nem is kerülhettek volna tőle.

Ádám a vödör száján ült, amikor este fél tizenkettőkor rátaláltak. Előre dőlt, karját kinyújtotta, kezében ott volt a szén. Barnaszén. Jó fűtőerő. Zsákjáért megadnak ezerkétszáz forintot. Egy zsák súlya, akár egy emberé, 70-80 kilogramm. Vannak napok, amikor többzsáknyi összeszedhető. Máskor háromnaponta egy. Ádám négy-hat zsáknyit begyűjtött naponta.

Zsolt az ég felé nyúlt, a keze bukkant elő, csak a keze, ujjával a csillagokra mutatott. Így találtak rá este hétkor. A felszínre akart jutni, ki akart törni, de néha ehhez egy férfi ereje sem elegendő. Pedig korábban is kijárt a meddőhányóra Ádámmal. Ismerték a terepet. A szenet hazavitték, fűtöttek vele, a felesleget házakhoz hordták. Becsöngettek, vette, akinek kellett. Még úgy is, hogy mindenki tudta: ezt a szenet lopták. Ez a szén az államé.

Az államé, ahogyan Ádám és Zsolt élete is az volt. Mert akinek nincs szakmája, se munkája, annak csak segély jár, havi huszonkétezer forint, szociális alapon. Akkor is, ha erejük teljében lévő férfiak és asszonyok naphosszat csak falat bámulnak, vagy eget, ablaküvegen át. Ülnek, várakoznak, és esküdöznek, hogy ha olykor sietősen szedi is lábát valaki az utca túloldalán, nem arra gondolnak mindjárt, biztosan valami értékes dolgot visz magával, olyat, amit el lehetne tőle venni, meg lehetne enni, el lehetne adni – persze, ilyen is akad, mi tagadás.

Pedig legtöbben csak az öklüket hordják zsebben, s még ott is a levegőt markolják, szorítják a keveset, ami az övék, csak az övék, amiből amúgy minden szegénynek jár. Errefelé mintha mindenki szegény volna, s mintha egy szebb világról álmodozna, de legalábbis jobbról, mint amilyen nekik jutott. Ádám és Zsolt is álmodott. Azt tervezték, kitörnek a szegénysorról, tanulnak, munkájuk is lesz, talán. Ádám huszonkét évet élt, Zsolt húszat. Összenőttek, testvérekké váltak az évek alatt. Reggeltől estig, munkában, szenelésben, nélkülözésben,  életben, halálban. Most is egymás mellett fekszenek a putnoki temetőben, szemük csukva, kezük mellkason, s mindezt csupán azért, mert egy késő őszi napon, amikor a rendesen forgó évszakokban amúgy már hó hull, nem pedig könnyű eső, a talaj pedig fagyott, és a tél jégpáncélként tartja a meddőhányó falát, rájuk omlott – tonnányi földként – életük minden súlya és bánata. Két szoba, két asszony, négy gyerek maradt utánuk. Ádám lánya, Gréta Margaréta az apja halála után három hónappal született. Szűk szobában, egyetlen ágyban, egy paplan alatt él a család. Ádám aznap kapott levelet a hivataltól, amikor meghalt. Felvették közmunkásnak. Ha a postás korábban indul, ki sem kellett volna mennie a meddőre. Pont. Hírt is adtak a tragédiáról. Két perc merengés, jobb esetben három, aztán valamelyik egyperces celeb elterelte a figyelmet róluk. Mert az élet ilyen. Nap nap után. Történet történet után.

Pedig Ádám és Zsolt története nem a felásott meddőhányónál kezdődött, és nem is ott ér véget. Meg sem születtek még, amikor Putnokon már működött a bánya: a föld mélyéről kihozták a szenet, barnaszenet, kicsit kénes, de erős. A szénnel együtt érkező földet, követ és kavicsot – köztük megbújó széndarabokkal – kisebb dombba hordták. Az elkészült meddőhányót lapogatták, tömörítették, tetején fű nőtt, bokrok, cserjék, néhol fák is. A bánya azonban bezárt, éppen az ezredforduló évében. Akkoriban országzászlókat osztogatott a polgári kormány minden arra érdemes falunak, hogy az emberek érezzék, törődnek velük. A putnoki bányára nem jutott zászló. Az emberek, persze, nem értették, miért költöttek a putnoki és a Fekete-völgyi aknákra 4 milliárd forintot 1996 és 1998 között, ha 2000-ben 3 milliárd forintos kiadással bezárják, de a kabinet döntött, és – túllépve az akkori Munka törvénykönyve előírásait – bőséges (6-24 hónapos) végkielégítéssel elköszönt mindenkitől. Az indok: a bánya kimaradt az erőmű-integrációból.

Idő kérdése csupán, mikor tesznek pontot az 1923-ban indult putnoki szénbányászat történetének végére. A nagy változások mindig asztaloknál dőlnek el, és a legritkábban alakul úgy, ahogyan azt az asztalt csak a tévéből ismerők gondolják. Egymás után falazták be a borsodi bányák száját a ’90- es években, ne sóhajtson onnan szén, s ne áhítozzon senki utánuk. A földben maradt szén és vasérc, gipsz, lakatot lógattak az üzemek. Úgy hagyta magára az állam az embereket, s váltott merkantilista retorikára, hogy nem számolt azzal, mi lesz azokkal, akik a megélhetésük forrása fölött ébrednek és álmodnak nap mint nap.

Ennek az elmagányosodott, foszladozó, folyton foltozandó világnak gyermeke lett Ádám és Zsolt. Azt kapták örökül, amitől minden szülő a legjobban félti a gyermekét, a bizonytalanságot. Ám, ha még távolabb lapozunk a múltban, kiderül, hogy Putnok magában hordja Magyarország emelkedésének és romlásának minden ellentmondását.

Ádám családja például a zsidóházban lakott. Az Andrássy út lakói, Putnok talán legszegényebb lakói hívják így a zsinagógát. Már ami megmaradt belőle, persze. Apró domb tetején áll, közelebb hajolva a földhöz, mint nyújtózva az ég felé. Formáját nyomokban őrzi. Közepébe lépcsőházat húztak, jobbra-balra, emeletenként egy-egy lakást rendeztek be. Kettő lakható. A romos falakra felirat került: Jézus vigyáz ránk. De ebben az utcában már nem lakik olyan isten, aki bárkit is meg akarna, de legalábbis meg tudna menteni. Manapság cigányok élnek itt, szinte végig minden házban.

Patakmeder osztja ketté az egykor szebb napokat látott, valaha tehetős polgárok lakta utcát. A házak alighanem csak azért nem dőlnek össze, mert olyan korban építették azokat, amikor lakói hosszú távra terveztek. Aligha ők tehetnek arról, hogy minden másként alakult. Persze, manapság is tekintetükben keserű kíváncsisággal méregetik errefelé az idegent, miközben a háttérből minden órában vidám, fülbemászó, az élet vidámságát hirdető, merengésre késztető dallam csendül a templom felől. Odafent, ahonnan jön a hang, a városközpontban új színekben pompázik a felújított városháza. Éles kontraszt. Szürreális. Fény és árnyék. Pedig az Andrássy útra is ugyanaz a nap süt. Ugyanaz az eső áztatja. Csak úgy tűnik, ma is vannak, akik úgy gondolják, egy ország attól működik, ha jól tartja hivatalnokait. A magára hagyott többség pedig álljon szolgarendbe, ha boldogulni akarnak.

De igaztalanul sem illik bántani az államot, hiszen az Andrássy út lakói mintha megelégednének puszta létükkel, erejükkel és a bennük halmozódó tehetetlenség fájdalmával. A volt zsinagóga egyik lakója, Lakatos Attila két kezével rakta rendbe otthonát, de minden reggel úgy ébred, hogy hálát ad az Úrnak, hogy nem a padlón van a plafon. Dolgozna is, bármit, ha lenne mit. A tanulásból azonban nem kér. Megalázónak érzi a közmunkaprogram harmadikos iskolás anyagát, azt kell bifláznia, felmondani, miközben ezt már teljesítette kölyökkorában. Messzebbre azonban nem nagyon jutott az általános iskolás fejezeteknél. Szakmája sincs, ahogyan annyi emberek errefelé, a tanulással pedig pénzt nem visz haza. Fiatal rokona azt sem érti, mi szüksége van érettségire egy tisztességes asztalosnak, hiszen a fa az fa, a munka az munka, a pénz az pénz. Úgy viszont nagyon nehéz minden és bármi, ha rajta van a C betű az ember homlokán. Ujjával körívet rajzol, ajkával biggyeszt hozzá. Aztán elhallgat. És elmegy ő is tanulni, mert csak így jut állami támogatáshoz.

Sajóvelezden például körfűrésztanfolyamra járnak az emberek. Azt ugyan senki nem tudja, hogy egy ötvenkilós lány hogyan rántja be a fűrészt, s hogy miből tudja megvenni a 32 ezer forintos Grizzlyt, vagy a 43 ezer forintos Partnert, s hogy eltart-e a térség 12-15 új gallyazót, favágót, de Putnokon most szinte mindenki tanul, átképez, képezteti magát. Barta András például 57 évesen. Kőművesnek tanul. Pedig asztalos. Maga sem tudja, mitől lesz jobb kőművesként nem dolgozni, mégis reménykedik, hogy ha lesz munkája, nem kell fát hordania az erdőből. Most is onnan jött. Láthatósági mellényben, rozoga, prizmával felszerelt kordéval, kartonbárcával, rajta név, cím, s engedélyes papír, hogy nem lopta, szedte, magának vette a fát az erdőből. Errefelé szigorúan bünteti a város, ha nem tartja be a szabályokat. Tizenötezer forint büntetés szabható ki arra, aki az utcán sétál, akkor is, ha nincsen járda, huszonötezer, ha repül a csikk. Így mesélik, bizonygatják.

Feketén, tompán csillog a meddő holdbéli tája Putnok és Sajóvelezd között. Felszínét emberméretű üregek szakítják meg. Ahány üreg, annyi sors. Ahány sors, annyi történet. Ádám és Zsolt történetét ismerik már. Ádám a vödör száján ült, Zsolt az ég felé nyúlt, amikor rájuk találtak. Holtan húzták ki őket onnan, ahonnan mindig is menekültek volna. Nem mentette meg őket senki. Magukat sem tudták.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!