Betűk bűvöletében. - Van az úgy, hogy az ember könnyed riportra készül, megnézi, mit csinálnak az emberek, aztán megírja, amit látott. Na, ez nem ilyen a Szelidi-tó melletti kulcsosházban, a Rejtvényfejtők Országos Egyesületének keresztrejtvényfejtő bajnokságán.
Reggel fél 10-kor a dohányzásra kijelölt helyen több tucat ember sétál fel-alá, csoportokba verődve beszélgetnek, koncentrálnak, fejben melegítenek. Sok az idősebb, nyugdíjas versenyző, és szép számmal vannak fiatalok; családok szállnak ringbe, néha külön csapatban. Van, aki 1978 óta versenyzik, és akad olyan, aki élete első bajnokságán második helyezést ért el. Vagyis nem minden a rutin, de azért gyakorolni kell.
Arra készültem, hogy „külső megfigyelő” leszek, mégis egy pillanat alatt oszlopos taggá váltam.
– Szia, van csapatod?
– Nem, nincs. Csak…
– Hú, az jó! Játszol velünk?
– Nem nagyon szoktam…
– Az nem baj! Gyere, benevezlek!
A szabályok szerint négyfős lehet egy csapat, nekik kell a négy különböző keresztrejtvényt megoldaniuk a lehető leggyorsabban, legfeljebb másfél óra alatt. A lényeg, hogy minden kockában jó betű legyen, de fontos az időfaktor, ugyanis egyező pontszámok esetén az is számít, ki adta be hamarabb a papírokat.
De a legfontosabb szabály mégis ez: CSÖND legyen a teremben. Kicsit úgy érzem magam, mint az oviban csendes pihenő idején: az egyenletes alapzajba belesziszegnek a sustorgásra érzékenyek. A csapattagok beszélhetnek egymással, viszont jobb nem hangosan magyarázni, hiszen a másik asztalnál ellenfelek ülnek.
A K&H csapat sorait erősítem – kezdők és haladók ugyebár, ebből rám az első kitétel áll, de a cél mindenki számára a mester kategória. Haladó társaim, Illés és Zoli azzal nyugtatnak, hogy ártani nem tudok (pedig ha tudnák…), míg Illés felesége, Krisztina ceruzát nyom a kezembe. Megkapjuk a feladványokat.
A rettegés abban a pillanatban úrrá lesz rajtam, amint meglátom a papírt, rajta a cím: „Félig megkevertük”. Rengeteg definíció, a kockák nyomasztóan üresek. Pedig direkt a legkönnyebbet kapom, hogy a többiek nekiállhassanak a bonyolultabb feladványoknak. Első olvasásra – szégyen vagy sem – mindössze három meghatározást sikerül beírnom, ráadásul ezek közt szerepel minden idők egyik legsablonosabb keresztrejtvény-feladványa, a szélhárfa is. Pánikban vagyok, húsz perc elteltével sem jutok sokkal tovább (megoldásaim száma ekkor hat), pedig utólag megvizsgálva biztos vagyok benne, hogy más körülmények közt nem fogna ki rajtam a Niagara és a sziklamoha sem. Megkönnyebbülve adom tovább a lapot, cserébe olyat kapok, ami már szinte ki van töltve, viszont azt sem tudom első látásra, mit kell vele csinálni. Aztán, mire rájövök, hogy itt nem a vízszintes, hanem a függőleges definíciók vannak megkeverve, megint cserélünk, és innentől elvesztem a fonalat. A többiek még töltögetik a maradék kockákat, én már csak az ellenőrzésre koncentrálok, demokratikusan döntünk néhány tippelős betűről. Nagyjából egy órával a kezdés után pedig úgy ítéljük meg, minden klappol, beadjuk a papírt.
És innentől jön a feszült várakozás. Míg a mentorok ellenőrzik a beadott lapokon szereplő betűtengereket, odakint a versenyzők csoportokba verődve tárgyalják a megoldásokat. Úgy tűnik, itt már a definíciókból tudják, ki alkotta a rejtvényeket – most éppen Gyuri csuklik valahol, furfangosak voltak a meghatározások… Amúgy nem volt kirívóan nehéz a forduló, tudom meg a többiektől. Aztán jönnek a sztorik: arról, aki úgy nyert versenyt, hogy minden üres kockába „e”-t írt, mert az a leggyakrabban használt betűnk, és bejött neki. És arról, aki ki sem töltötte az egyik rejtvényt, de mindenkinél hamarabb adta le. Aztán nyert.
Nyerni egyébként jó dolog – lenne. Én is így vagyok vele, amikor valaki megsúgja, hogy talán csak két hibánk van, és az nem rossz eredmény. Madarat lehetne fogatni velem. Ám később kiderül, hogy kevésbé jó eredményt értünk el: hat rosszul beírt betűnk lett, volt két bosszantó elírás (itt jövök én a képbe, aki ugyebár ellenőrizte a megoldásokat), egy rossz helyre berajzolt fekete négyzet (ebben ártatlan vagyok, egyetlen négyzetet sem tudtam volna magamtól elhelyezni), a maradék tippelési hiba volt. Nem olyan rossz eredmény, gondolnám, az eredményhirdetéskor azonban csak a hatodik helyezést sikerült elérnünk. Az elsőknek épp nulla hibájuk lett, no meg gyorsak is voltak.
Már mentegetőzni kezdenék, amikor Illés megveregeti a vállamat: jössz máskor is? Hiába nem vettem észre az elírásokat, hiába voltam szétszórt, nincs veszve semmi. Úgy tűnik, nem vicc, amit még az elején meséltek a többiek: olyan ez a kör, mint egy nagy, 100-140 fős család, függetlenül attól, ki mennyit tud, és hány betűt írt be a kockákba. Miközben kisétálok a teremből, két idősebb néni már a jó pörköltalap főzésének titkait osztja meg egymással. Lehet, hogy a következő fordulóra is elmegyek, Ózdra. Csapatom már van, csak a rutin meg a gyakorlás hiányzik.
Magyarországon az első keresztrejtvény a Ma este című lapban jelent meg 1925. január 22-én, szerzője Kristóf Károly.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
