Leépítés idején ostobaság fecsegni - Néma munkásbuszok

Az utcanév a régi, a gyári feliratot lecserélték: Microsoft. Két éve, februárban jártunk itt. Hideg volt, mínusz 10 fok – a jókedv akkor is fagyos. A dolgozók mint bokszolók, kikre a ringben nyolcat számoltak, kóvályogva jöttek ki a munkásgyűlésről.

A gyűlésen Niklas Savander akkori ügyvezető alelnök nem is lódított nagyot, amikor ezt mondta: a gyár 4000 dolgozója a magyar gazdaság GDP-jének 3,6 százalékát állította elő. Aztán jöttek az intő jelek: a 12 órás műszakból 8 lett, majd kiderült, olcsóbbá kell válni, a gyártás egy részét Vietnamba viszik.

Savander, látva a helyiek arcát, dicséretbe kezdett, hogy ilyen szorgos néppel, mint a magyar, nem találkozott, de az üzlet, az üzlet. Változtatni kell. Viszont senkit nem hagynak cserben. Aztán szólt üzleti eredményekről és nyereségről, mire összenéztek a munkások, akkor most mi van, és gyűlést gyűlés követett, műszak előtt, műszak után, összejövés, okosítás – s végül összeállt a kép: a cég leépít, a komáromi üzem 4400 dolgozója közül 2300-tól megválik.

Hanem akkor még az emberek reménykedtek. Molnár Attila polgármester, jó tempóban, közleményt adott ki: a finn tulajdonos jó gazda, mindenki megkapja, mi jár, és a kormány is segít, pánikra nincs ok.

Pánik nem volt. Az emberek számolgattak. Pályakezdő vagyok, kevés pénzért biztosan maradhatok, mondta Horváth Adrienn anno, majd kis szünet után hozzátette: kevesebbért a vietnami se dolgozik. Épp fordítva lesz, felelte Steiner József, neked sem rokkant szülőről, sem három gyerekről nem kell gondoskodnod, miért tartanának meg? Komoly vita nem lett, Steiner első munkahelyesként csupán három évvel volt idősebb a lánynál.

Már akkor is szaladgáltunk az induló és érkező munkásbuszok között: a Nokia száz kilométeres körzetből, ötven településről, határon innen s túlról hordta a hallgatag dolgozókat. De ki az az ostoba, aki a leépítés előtt bármit is szólna? Rágyújtottak buszra szállás előtt, majd merengve ültek helyükre, fejüket az üveghez nyomták, talán álomba is szenderültek, mert az élet igazságos, és az nem lehet, hogy ők ne maradjanak itt. Munkásbusz annyira csendes, mint akkor, talán sosem volt. Idén nyáron még halkabb a járat.

A sofőr kérdi, mit tudtok. Ha bezár a gyár, rá sem lesz szükség. De senki nem tud semmit. Csak azt, ami biztos: november 30-án bezár a gyár, 1800 munkásnak ide többé nem kell jönnie. Sok helyütt okítják, hogy a biztos rossz is jobb, mint a bizonytalan, de a buszról leszállva, cigarettára gyújtva azt mondják a dolgozók, hogy hülye volt, aki ezt vigaszul kigondolta. – Hatvan évhez közel, mondja meg, hova a francba menjek, hová kellek – kérdi egy Szlovákiából jött magyar asszony. – A férjem öt éve munkanélküli, otthon ül, ha búcsúzunk, sóhajtozik, ha hazaérek, sóhajtozik, most majd együtt sóhajtozhatunk. Így is számlákkal trükközünk, ez még ráér, azt befizetjük. Egy másik dolgozónak augusztus végére tűzték ki az esküvőjét. Szűk családi körben, tízen. A párja informatikus, tavaly április óta nem talál munkát. Harminc helyre küldte el az életrajzát. Engem, ha igaz, novemberig fizetnek, mondja, de erre házasodjunk?

Mennénk a polgármesterhez, mondjon valami vigasztalót, adjon ki közleményt, ahogyan szokta, de az eredmény vékonyka: szabadságon van. Nokia ügyében egyébként se nyilatkozna, nagy a tét, minden mondatnak különös jelentősége lehet. Megyünk a munkaügyi kirendeltséghez. Barátságosak. Hallottak ezt-azt, de nem mondhatnak semmit. Talán Czomba Sándor államtitkár úr, ha időszerűnek találná. Pedig lenne miről szót váltani: a múltkori nokiás leépítés idején a helyi álláskeresők száma 7,6 százalékról 5,6 százalékra csökkent. Hogy történt? Ők se értik, vagy ha igen, nem magyarázzák.

Válaszokért a gyárhoz robogunk, ahol egy mosolygós férfit találunk. Kiokította az asszony: több lábon kell állni. Na, most ő belevágott. Ő, ha ideges, rosszkedvű, édességet eszik. Vett is kürtős kalácsokat. Úgy tervezi, némi haszonnal a gyár előtt eladja, de alig kezdi mondani, hogy „kürtős kalács, vegye, vigye, egye,” leszakad az ég, ömlik, mintha dézsából öntenék. A férfi trikóját teríti a kalácsra, nehogy tönkremenjen.

Mi a kapuhoz húzódunk, de frissen borotvált őr érkezik. Utasításba kapták: itt senkinek, főleg a média munkásainak nincsen keresnivalója, nyilatkozni senki nem fog. Nem rossz ember, mert mutatja, úgy ötvenlépésnyire, a biciklitárolóhoz beállhatunk. Ott várjuk be László Zoltánt, az üzem Vasas Szakszervezetének vezetőjét. Ő sem tud semmi biztosat, augusztus 11-én talán meglesz a végső döntés. Készen állnak a harcra, de most bölcsnek kell maradni.

A biciklitárolóban minden olyan, mint egy fogadóóra: jönnek az emberek, de nem azt kérdik, hogy Zolikám, mihez kezdünk, mi lesz velünk, sokkal inkább azt, hogy mi lesz az elkezdett munkákkal. László Zoltán a fejét rázza. Nincs remény. Pedig az emberek abban bíznak, valami csak történik. S halljuk a rádióban: 70 ezer embernek kínál munkát az állattenyésztés.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!