Cservenka bácsi a Hűvösvölgyben él, feleségével, Kati nénivel egy toldozott-foldozott házban, és hatvan éve megszállottan gyűjti a reklámbélyegeket. Rengeteg vitája volt már a filatelistákkal, akik szerint a reklámbélyeg nem is igazi bélyeg. „Mert nem is az. Ezért foglalkozik velük a parafilatélia – mondja Cservenka bácsi. – Viszont gyönyörűek, és nekik köszönhetem az unokahúgomat!”
A reklámbélyeg a századfordulón volt igen népszerű. Alapvetően levélzárásra használták, de egyben reklámfelület is volt. Néha pedig adományokat gyűjtöttek vele. Kati néni szerint nem szabad hagyni, hogy Cservenka bácsi elkezdjen beszélni a reklámbélyegekről, mert akkor sosem hagyja abba. És sosem meséli el, hogyan akadt rá Klárikára.
„Az úgy volt, hogy a nagyobbik unokám, aki számítógépes szakember, régóta nyaggatott, hogy megmutatja a fészbúkot. Mondtam neki, hogy hagyjon már békén, mire lenne jó az nekem? De csak mondta, csak mondta, úgyhogy beadtam a derekamat. Azt is mondta, ha felmegyek az internetre, egy csomó dolgot megtudhatok a reklámbélyegekről.”
Cservenka bácsi azonban csalódott az internetben, közelebbről pedig a fészbúkban. Ott tudniillik alig valami volt csak a kedvenc hobbijáról. „Gyenge” – intézi el egy kézlegyintéssel a dolgot. De ha már ott volt azon az interneten, gondolta, megnézi, van-e még ott valaki a családból. Megtudta ugyanis a nagyobbik unokától, hogy létezik egy olyan hely, ahol az ember a családfáját kutathatja. Külföldi oldalakon is keresgélt. Jól beszél franciául: '56-ban kiment, és a belga határnál dolgozott egy gyárban hét évig. Már vagy fél éve kattintgatott jobbra-balra, mikor rájött, hogy a dédnagyanyja nem Alsó-Sziléziából jött Pestre – ahogy korábban gondolta –, hanem itt született.
„Megnéztem mindenfelé a családot, és kiderült, hogy rosszul tudtam: egy generációval régebben érkeztünk ide” – meséli.
De a legfontosabb mégsem ez volt, hanem hogy a fel- és lemenők között megtalálta az unokahúgát.
Klárikát 1955-ben látta utoljára, nem sokkal azelőtt, hogy egy Csepel teherautó elvitte az osztrák határra. Először azt hitte, csak névazonosság, de amikor az unokájával (a nagyobbikkal, mert az ért az ilyesmihez) belemélyedtek a dologba, kiderült, hogy ez a Klárika az a Klárika, csak most Claire-nek hívják.
„Tudtam, hogy Titi – mert a családban így hívták – valahol Budapesten él, de azt nem, hogy hol.” Klárika 68 éves, magas, ősz hajú asszony. Norvég férjével, Terjével ül a hűvösvölgyi ház kertjében. Ahhoz képest, hogy hatvan éve nem beszélt magyarul, egészen jól megy neki. Csak néhány szót kell angolul kérdeznie, olyasmiket, mint „különös ismertetőjel”, meg azt, hogy van-e magyar szó arra, hogy Messenger? „Egészen nagyon meglepődtem, amikor Titi bejelölt ismerősnek. Mondtam is Haraldnak, hogy tíz éve van számítógépünk, de most először derült ki, hogy miért.” Kati néni sokadszor kínálja a diós piskótát és a gyomorkeserűt, amit Terje látható élvezettel fogyaszt.
„Titinek van vagy öt zsák régi fényképe, ezeket egyik sarokból a másikba tettük, de most vén fejjel elhatározta, hogy rendszerezi őket – meséli Kati néni. – Amikor megtalálta Klárit, őrült szkennelésbe fogott. Így mondják, nem?”
Cservenka bácsi azt is megtanulta a nagyobbik unokától, hogyan kell a képeket digitalizálni. Minden előítélet porba omlik, amikor megmutatja a masinát az íróasztalon. „Síkágyas” – jegyzi meg, és lesi, hogy kellő tisztelettel nézem-e az új szerzeményt.
A nagy szkennelésnek az lett az eredménye, hogy Cservenka bácsi és Klárika egész albumokat küldözgetett egymásnak Oslo és Hűvösvölgy között. Köztük azt a képet is, amire Cservenka bácsi sosem emlékezett. „Az utolsó közös képünk volt, Klári a nyakamban ült. Arra emlékeztem, hogy ez megtörtént, de hogy akkor valaki lekapott minket, arra nem.”
Ülünk a kertben, isszuk a likőrt és esszük Kati néni piskótáját. Cservenka bácsi a reklámbélyegek után most éppen franciaországi élményeiről mesél részletesen. Hogy amikor megérkezett, és kiderült róla, hogy tud focizni, azonnal levitték a helyi klubba. Hat évig játszott mindenféle csapatokban, de a legjobban azt szerette, amelyiket olasz bevándorlók alapítottak. Az olaszok ugyanis meccs előtt mindig autót küldtek érte. Pénzt nem kapott, de ingyen ehetett az éttermükben.
„Pont úgy beszél, mint az apám. Az a kis gödör az arcán ugyanott van, mint neki volt – mondja elérzékenyülve Klárika, és le nem veszi a szemét az unokabátyjáról. – Jövőre majd újra jövünk, és akkor megint beszélgetünk.”
„Ki tudja, látjuk-e még egymást – sóhajt Cservenka bácsi. – Az én órám elég gyorsan ketyeg. A családban most ugrottam a második helyre. Apám 93 éves korában halt meg, de rajta kívül senki nem élte meg a nyolcvanat.” Búcsúzkodunk. Terje karon fogja Klárikát, kikísérjük őket a kapuig. Holnap még eljönnek egyszer, de pénteken repülnek vissza Oslóba. Cservenka bácsi áll a kapuban, és hosszasan néz az utcán lefelé bandukoló Klárika és Terje után. „Vannak norvég reklámbélyegek?” – kérdezem, hogy megtörjem a csendet.
„Látja, én is pont ezt kérdeztem. Megpróbáltam utánanézni, de ez a fészbúk gyenge. Nagyon gyenge. Mondjuk családfában jó. De bélyegben nem az igazi.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!