Dabason is él még a lóvásárok hagyománya. - Egyre több lovat adnak el az interneten. - Minden lónak megnézik a fogát. - Látványállat és sportparipa mellett akad munkáspatás is.

Héliummal töltött celofánlovat sodor a szél a dabasi vásár fölött. Pegazus és unikornis furcsa keresztezése. Kék színű, óriási szarva és gyöngécske szárnya is van. Egyre magasabbra emelkedik, billeg a felhők között, aztán eltűnik a szemünk elől.

– Csak a bolond vesz itt lovat! Csak a bolond vesz itt lovat! – Apró fiúcska fut kacagva a vásár füvén. Kezében játék ostor, büszkén tartja, cérnavékony zsinórja végén puha bojt bólogat. Keresztülfúrja magát a tömegen, szlalomozva kerülget férfiakat, nőket, és olykor-olykor, amikor csak kedve támad, a kocsik oldalához bújó patások felé suhint. Nem éri el őket. Nem is merne rájuk csapni, mert bár a lovak békésen pislognak, gazdáik szeme élesen villan, kezükben mozdul a bőrből font ostor nyele. Éppen csak emelik, csuklóból. Nem csak az állatok értik.

Megtorpan a fiú. Bánatos szemű, alig féléves csikót bámul. Végigsimít nyakán, kedvesen, puhán, majd ámulva nézi, maga elé tartva a tenyerébe ragadt csomónyi szőrt.

– Vedlik, no! – foghíjas mosolyt villant egy alak a tömegből, termetes toka remeg borostás álla alatt.

– Vérzik a lába! – kiált a fiú, és ujjai között földre hull az aranyló szőrcsomó.

A ló gazdája nyugodt hangon, ám kissé hadarva magyarázza, hogy a csikó a rámpáról lelépve sérült meg. Az anyja nem ad tejet, neki meg nincsen pénze szénára. El kell adnia szegény párát, aki leginkább a szemétdombon fekvő mesebéli gebére hasonlít, de ez még a parazsat is megeszi, amitől majd szárnya nő, hátán lovagolva pedig egy sárkány hét feje is könnyedén levágható. Az ára mindössze 85 ezer forint, de lehet rá alkudni, elvégre ez lóvásár volna, 2014 tavaszán, Dabason.

A fiú vállához támasztja ostorát.
Mesebéli igazság volna, ha elvágtatna a csikóval. A lóra végül senki nem alkuszik, pedig feleannyiért is elvihető volna. Ám a túl kevés az mindig gyanús, főként, ha ló, s ha a szőre hullik, bordái között pedig csak azért nem süt át a nap, mert az égre felhők gyűlnek. Ha tovább romlik az állapota, virslibe, kolbászba eladható. Ám felhizlalva, megszépülve elkel talán Dunaföldváron vagy Nagykőrösön – de az is lehet, megjárja majd Lajosmizsét, Ónodot. Ennél több vásárba aligha jut el. Ennél több valamire való lóvásár nem is maradt mára.

Merthogy, mint annyi minden ezen a világon, a vásár is az igényekkel együtt változik. Az igény pedig a gazdasággal. A gazdaság meg a technológiával. A technológia a korral. A gépesítés fejlődésével párhuzamosan a ló is eltűnik a földekről lassan, s bár vannak gazdák, akik beállnak még az állat mögé tárcsába, boronába, markolják az eke szarvát, s még az is lehet, lovas kocsival fordulnak fuvarért, mégis látványállat, sportparipa lett a lóból. Mutogatni, versenyezni, szórakozni való.

Persze joggal emelik kezüket a magasba a cirkuszosok és fogathajtók, a hobbi- és tereplovasok, sportolók és rendfenntartók, zsokék és filmesek, hogy ők bizony nemcsak mutogatják a párát, hanem meg is ülik, meg is hajtják, meg is becsülik; és akad néhány tenyésztő, aki szemet gyönyörködtető paripákat árul – de itt a porban, a dabasi vásár kitaposott füvén, a lóvásár egyik legszembeöltőbb tulajdonsága csupán annyi, hogy ahogyan az égen a nap korongja a zenit felé halad, a földön egyre több lószart kell kerülgetni.

Merthogy a hozott lovak zöme nem talál gazdára. Cserébe se mennek el. Csak utaznak, rámpán, lószállítón, világot látnak, virágot rágnak, és csupán néhány jajdeszépaszőre bámész látogató kezének simogatásától érzik úgy, nem hiába születtek erre a világra. Megtapasztalta ezt már Kovács Pál is. Rutinos kereskedő, fiatalon 570 lovat küldött a halálba. Olasz export, olasz kolbász – akkoriban az olasz export volt a hívószó, az olaszoknak meg a magyar pecsenyeló. De ha könnyű a vásár, könnyű az élet is, és tudja minden gazda, hogy a gyorsan pergő napokra hamar ráfordulnak a vezeklés évei. A gazda is állítja, vezekelni jár csak a vásárra. Mogyoróval és csikójával, Zsetonnal érkezett. Sokan vinnék Mogyorót, Zsetont viszont simogatják.

Ám nincsen olyan gazda, aki hat hónapos kora előtt jó szívvel elhagyná a csikót az anyja mellől. Zseton fényes szűrű, nyugodt jószág, fogaival folyton az anyja hasa alján matat. Kétütemű munkásló lesz, merthogy se nem sodrott, se nem magyar, vagyis nem húzós parasztló, de nem is sportparipa. Együtt vihetők csak, áruk 460 ezer forint, s mivel a kanca visszafedeztetett, hasában új csikó nő, vagyis újabb lóval lesz gazdagabb, aki ennyi pénzért lecsap rájuk.

De nem csap. Merthogy lovat venni nem addig tart, amíg belecsapnak a gazda tenyerébe. Jobb esetben a lótartásra ütnek tenyeret az alkuszok. Akinek nincs karámja, istállója, se szénája vagy portája, az ne tartson lovat csupán gyönyörűségből. S bár viccelődnek a csiszárok, hogy akadt vevő, aki városi bérházának erkélyére vett egy pónit, látszik, a legtöbben komolyan veszik a lovak sorsát: akárkinek nem adják, akárkitől nem veszik.

Másrészről meg azt mondják, az embereknek úgy sincs pénzük. Mégis minden vásárban akad olyan, aki vastag könyvként hordja a bankót, ujjaival gyorsan lapoz, húszezresekben számol a sorok között. Mitáért, közvetítői díjért csapkodja a gazdák tenyerét, és papírt a legritkábban írnak arról, mennyi is alku ára. Karós (levegőt nyelt), kehes (tüdőbeteg), szitás (hibbant) lovat senki se vesz, és jól megnézik a kaptás (gumós csontkinövéses), pókos (vizenyős) paripákat is. A fogakat is azért nézik, hogy lássák, hány éves az állat, van-e még tejfoga, kopottak-e a maradandók. S bár évek óta hallani, hogy haldoklik a lóvásár, úgy igaz ez inkább, hogy átalakulnak a kereskedés formái. Legtöbben a legszebb lovat tenyésztőtől veszik ma már, felmenőket igazoló papirossal. Ma már a jól fejlődő gazdaságok szakosodnak pecsenyecsikók nevelésére, interneten árulják a portékát. Monitoron megnézhetők, kattintással lefoglalhatók, helyszínen átvehetők a paripák. Lehet, kicsit drágábban jutnak hozzá, mintha a vásárban vették volna, de biztos lovak, és az is látszik, hogyan élnek. Másrészt, ha eltűnnek a gazdaságok, ahonnan össze lehetne gyűjteni az állatokat, törzsalapot sem lehet kialakítani, amivel végigjárhatók a vásárok.

Manapság ugyanakkor, amikor él a hagyomány, hiszen megtartják még a vásárokat, a gazdák még azt is meggondolják, hogy útra keljenek-e a négylábúval. Merthogy nincs azzal baj, ha a lovak kéthetente világot látnak, de egy idő után a lóvásár is csak bürokrácia és matematika. Költséges az utaztatás (távolságtól függő, hány forint); kiadás a helypénz (vásáronként változó: 1500–4000 forint); lovanként 5-6 ezer forint a vérvétel; 8-10 ezer az orvos; útlevél nélkül pedig nem is adható- vehető a paripa, az igazoló passzus ára forintban is 9 ezer. Vagyis: a gazdák tudják, nem éri meg mindenáron alkudozni. Ahogyan Dabason is egy széles farú, barna kancára, kinek sötétlő gömbszemében benne lakik a bánat.

Két cigány néz farkasszemet, az egyik alig múlt húsz, a másik túl a negyvenen. A fiatal fényes melegítőben, neonszín edzőcsukában melegít a fogadásra, az idősebb kiöltözve, szép ruhában, homlokáról hátracsapott kalapban feszíti a tenyerét.

– Mondjál valamit! – kiált az ifjabb.

– Mondd az árat!

– Halljak meg, ha nem adom el ezt a lovat!

– Háromnyolcvan, most azonnal? – feszíti az idősebb a tenyerét.

– Négyhatvan az! – csap rá a fiú. Kisebb tömeg gyűlik össze a pacsizásra, látványosság lesz az alkudozás, ám négytizenötnél hátrébb lép a kalapos.

– Nem veszem meg.

– Mennyiért kell? – rántja vissza a férfi kezét a fiatalabb.

– Négyért viszem!

– Négytizenöt, és a tied! Nézd a lovat, neked való!

– Engedjél még ötöt a szerencsére! – emeli tenyerét a kalapos, de most a melegítős hátrál. Alkudoznak, fogadkoznak, lepacsiznak, kitáncolnak, újra kezdik – mégis elúszik a vásár. Sajnálkozva nézik a gömbszemű hátast, amint egykedvűen rágcsálja a kötélzablát, amikor egy öltönyös, ráncoktól felszántott, barázdált arcú, öreg cigány lép a melegítős alkuszhoz. Halkan beszél, nyugodt hangon.

– Miért nem hagytad azt az ötöt, olyan sok az?

– Makacskodott. Az ilyen menjen haza teli zsebbel, de üres kézzel.

Az öreg bólint, és csak ennyit felel:

– Ha az ember tenyerében ott marad a viszketés, előbb-utóbb vásárolnia kell.

Nem csak pacsiparádé

Évek óta hallani, hogy haldoklik a lóvásár, pedig csak átalakul a kereskedés.

Parádés lovak is megfordulnak a vásáron. Gazdáik bemutatót tartanak, kantárszáron vezetik a patásokat, kocsi elé kötik, hogy lássák, mutassák az állatok mozgását.

Régi hagyomány, hogy egymás tenyerébe csapkodva alkudnak a lóra. Sok bámészkodónak csupán látványosság ez, pacsiparádé, de az alkuszok tudják, kemény forintokért folyik az üzletelés.

Címkék: Riport

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!