Franciák, németek, angolok, olaszok - Versenyfutás az alapító atyákért

– Mire valók a szimbólumok? Különösen az európaiak?

– A szimbólumok hatalmi vagy hierarchikus viszonyokra utalhatnak, és az a feladatuk, hogy érzelmi kötődést alakítsanak ki az emberekben egy politikai közösség iránt. A szimbólumok segítségével létrejön egyfajta identitás, amely egy képzelt vagy valódi közösséghez kapcsol minket.

– Beszélhetünk egyáltalán európai közösségről?

– Hogyne. Ugyanúgy megvannak a szimbólumai, mint bármelyik másik politikai közösségnek. Például a zászló, a himnusz, az euró. Az már más kérdés, ezek mennyire hatékonyan működnek. Gondoljunk csak bele, milyen nehezen lehet megmondani, hogy a zászló vagy éppen más miatt kötődünk-e az Európai Unióhoz.

– Lehet akkor európai identitást építeni?

– A legkönnyebb módszer az, ha meghatározzuk  a közösség eredetét. A monda szerint Rómát Romulus és Remus alapította, és az idők során ezt a történetet újra és újra elmesélték. Hasonló elven az EU-nak is vannak úgynevezett alapító atyái. De ezt a történetet borzasztóan áthatják a nemzeti érzelmek. Franciaországban azt tanítjuk, hogy az alapítók Robert Schuman és Jean Monnet voltak. Nagy-Britanniában Winston Churchillt tekintik az európai gondolat előfutárának. Németországban Konrad Adenauer áll a középpontban. Olaszországban Altiero Spinelli és Alcide de Gasperi a hősök. A belgáknak Paul-Henri Spaak.

– Hogy lesz ebből közös történelem?

– A nemzeti hősökből egy európai panteont építünk, amihez mindenki hozzáadja a saját tégláját, és ezért rá is vetül némi fény. Minden ország igazolni akarja a saját legitimitását, így benne is felébred a vágy, hogy küldjön valakit a panteonba. De ez nem olyan könnyű mindenkinek. A lengyelek például nem voltak ott az 1950-es években, mikor lerakták az EU alapjait, így az ő európai alapító atyjuk Lech Walesa lehet. Vagy ha még régebbre nyúlnak, akkor Kopernikusz, hiszen a tudományos kutatásaival hozzájárul az európai felvilágosodáshoz, így ahhoz is, amilyen mára lett Európa.

– Ez nem tűnik valami szilárdnak.

– Ez amolyan versenyfutás az alapító atyákért. De ha mindenki arra törekszik, hogy a saját hőseit helyezze előtérbe, nem lehet nemzetek feletti identitást építeni.

– Az alapító atyák meséje mennyire hatásos Nyugat-Európában?

– Nem nagyon. Az egyetemen másodéveseknek tartok órát az EU történelméből, és Schuman és Monnet nevét mindig le kell írnom, mert bizonytalanok az n-ek számában, és keverik a zeneszerzővel és a festővel. Nem is beszélve arról, hogy Franciaországban nincs konszenzus arról, kettejük közül ki játszott kulcsszerepet az integráció beindításában. Schuman a Külügyminisztériumot, Monnet a Tervhivatalt vezette. Az előbbi katolikus és jobboldali volt, a másik pedig felekezeten kívüli és inkább baloldali. A megítélésüket nagyban befolyásolja, ki melyik politikai-kulturális irányzattal tud azonosulni.

– Ha az alapító atyák nem, akkor melyik európai szimbólum tekinthető sikeresnek?

– Az Örömóda, vagyis a himnusz semmiképp sem, mert még mindig kevesen ismerik. Az euró helyzete sem egyértelmű, mivel csak 19 tagállamban használják. A zászlót mondanám a legismertebbnek. Bár tudom, hogy a magyar parlamentben más a helyzet, a többi európai közintézményen és politikus mögött szinte állandóan látni a lobogót.

– Az Európa-nap mennyire hatékony?

– Robert Schuman 1950. május 9-én mondta el az európai projekt egyik alapkövének tekintett nyilatkozatát, így ez a nap lett az európai egység egyik szimbóluma. Eredetileg május 8-át, a II. világháború lezárásának napját akarták, de a döntéshozók attól tartottak, az egybeesés kellemetlen emlékeket idézne fel a vesztesekben. Ám a kelet-európai államok csatlakozása után a körültekintően megválasztott dátum kényelmetlenné vált. Bár a Szovjetunió számára május 9. volt a győzelem napja, a kelet-európai államok szemében ez a szovjet befolyás kezdetét is jelentette. Ráadásul 1968-ban ezen a napon rohanták le a szovjet csapatok Prágát. Május 9. egy olyan szimbólum, ami annak árán egyesíti Európa egy részét, hogy leválasztja róla a másikat.

– Milyen más szimbólummal lehetne a kontinenst egyesíteni?

– Nem hiszem, hogy lehetne egyetlen olyan szimbólumot találni, amely egész Európa számára megfelel. Illúzió azt hinni, hogy kialakíthatunk egy közös európai emlékezetet, hiszen közös nemzeti emlékezetek sincsenek. Franciaországban sem gondolkodnak azonos módon a II. világháborúról, hogy lehetne ezt elvárni európai szinten?

– Miért ekkora ügy még mindig a II. világháború a franciák számára?

– Franciaországban a mai napig szeretik azt mondani, hogy nem a francia emberek, hanem a Vichy-kormány működött együtt a nácikkal. Ami érthető, hiszen a kollaboráció kérdése megosztja az embereket. A 60-70 év körüli politikusok még mindig nem merik ezt a kérdést bolygatni, mert azt hiszik, megosztaná a nemzetet, pedig ez butaság. Tudjuk, hogy az egész rendszer együttműködött a nácikkal, beleértve a mindennapi embereket. Nem lehet nemzeti identitást építeni arra, hogy újraírjuk a történelmet.

– Mi tehát a különbség az emlékezet, a történelem és a kultúra között?

– Az emlékezet és a történelem viszonyát könnyebb meghatározni. A történelem szakemberei a múlt tényszerű nyomait keresik. Az emlékezet az, ahogyan az adott pillanatban a múlt egy történelmileg is meghatározó pillanatára gondolunk. Ehhez nem kellett nekünk vagy egy családtagunknak jelen lennie, a könyvek, filmek is táplálhatják a történelmi emlékezetet, és folyamatosan változik. Teljesen máshogy számoltak be az emberek a berlini fal leomlásáról a történtek után és húsz évvel később. A történelem sokkal kevésbé van kitéve a változásoknak és annak, hogy melyik társadalmi csoporthoz tartozunk, milyen életkorban vagyunk, és a politikai behatásoknak is. Az emlékezetnek és a kultúrának viszont szinonimaként kell működnie, hogy tudjuk, honnan jöttünk, mit éltünk meg.

– Akkor most kell közös európai történelem az európai identitáshoz vagy sem?

– Ahogy Franciaországnak, úgy Európának sem a múltidézésre van szüksége a közösségépítéshez. Az alapító atyák nem adnak választ a jelen válságára. Tény, hogy létezik egy kisebb-nagyobb kacskaringókkal teli történelmi folyamat, amely a békéhez és jóléthez vezetett minket. De Európában csak azt érdemes ismételgetni, hogy ez a szabadság és a jogok térsége. Egyszerűen felesleges Törökország uniós csatlakozásáról beszélnünk, ha nincs jogállamiság. Európáról nem a természetes határok vagy a nemzeti identitás kapcsán kell beszélni, amely bizonyos csoportokat kizárhat, hanem csak és kizárólag a jogállamiság mentén. El kell dönteni, hogy hajlandóak vagyunk-e ehhez csatlakozni egy tágabb politikai közösség keretében, vagy inkább kivonjuk magunkat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!